Moszkvát betakarta a fél méteres hó és az emberek megőrülnek egy szőke sámánért. Az illető egy harminc éves orosz srác, aki magát Shaman-nak hívja és megdöbbentő produkciókra képes. Régebben valóban sámán-kántálásokkal, táncokkal vétette magát észre, de az oroszok „különleges katonai műveletének” megindulása után gyökeres átalakuláson ment keresztül. Hazafias dalokat énekel, furcsa akcentussal, mint mifelénk is oly sokan. Viszont abszolút professzionális körítéssel. Helikopteren érkezik a Gazprom arénába, ahol hatvanezren várják. Mindenkinél kis orosz zászló. A helikopterről motorra pattan, azzal gurul be a színpadra. Aztán van minden: orosz karszalag, militáns bőrdzsekik, katonai köpeny, huszármente, „orosz vagyok” póló a közönségnek, fényjáték, tűzcsóvák, hatvanezer fiatal őrjöngése. A vége felé a zenészek széttörik hangszereiket, majd a Shaman az orosz himnuszt énekli. Doszvidanyija, szpaszíba! Tudom, hogy ismerik már ezt. A Queen érkezett helikopterrel, A Who törte össze először a hangszereket, Elvis osztott sálakat, Hendrix játszotta a himnuszt stb. De ezt így látni, mégis megdöbbentő. Nyoma sincs Elvis öniróniájának, oroszosan, komolyan nyomják. A Shaman fellép a Donbaszban is, az angol nyelvű Wikipédia szócikk szerint támogatja az orosz inváziót Ukrajna ellen. A Kanadaiak meg a lettek már ki is tiltották. „Valójában nem voltam még külföldön – mondja szerényen – elég a fantáziám, azzal eljuthatok az űrbe is.” Shaman Oroszország legnépszerűbb énekese (33 százalék rá szavazott), hazafias dalait mindenhol felállva éneklik, még az orosz parlamentben is.
Mindez persze nem érdekes. Vagy legalábbis nem kulturális szinten érdekes. De azok a tekintetek ott Szentpéterváron, az a lelkesedés már figyelmet érdemel. (Az olyan dalok mozgósító ereje, mint: Orosz vagyok; Mi; Harcom; Keljetek fel!) Jó tudni erről. Hogy ne érjen váratlanul, egy s más a következő években. Nem érte el a magyar média ingerküszöbét az a hír sem, hogy Putyin orosz elnök nemrég Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben járt. Abu Dhabiban óriási pompával fogadták, vadászrepülők az orosz nemzeti színeket festették az égre. Engem az érdekelt, miért határozta el magát Putyin az útra, hiszen, mint tudjuk, nemzetközi elfogatóparancs van ellene. Kiderült, hogy az elnöki különrepülőt négy vadászgép kísérte éles fegyverekkel. De aztán az is, hogy valójában csak egy ország légterén kellett átrepülni, hogy célhoz érjen, az pedig Irán volt, amely készséggel megadta az engedélyt. Kiterítettem a térképet, s mindjárt napnál világosabb lett, miért is van az Egyesült Államok célkeresztjében Irán. Mert Iránon át Oroszország pillanatok alatt a közel-kelet szívében van. Ahol most már csak egy bázisa van – Szíria –, de jól láthatóan ügyködik pozíciói erősítésén. Csak meg kell nézni azokat a gesztusokat, amelyeket az orosz elnök tett a két most meglátogatott országban. A szaúdi trónörökös kezébe direkt úgy csapott bele, mintha azt mondaná: „itt a kezem, nem disznóláb!” (Nyomjuk le Amerikát.)
Putyin hazafelé megint Irán légterében utazott, legszívesebben le is szállt volna Teheránban – ahogy mondta –, de eszébe jutott, hogy másnap Moszkvába érkezik az iráni elnök. Baráti látogatásra. Így hát ott a Kremlben köszönte meg a segítséget, s alighanem más fontos dolgokról is beszéltek. Hirtelen váltás: Putyin magas kitüntetéseket ad át az orosz hadsereg katonáinak. Ez annyira nem meggyőző, hallva a híreket a frontról. „A haza hősies védelme” stb. Még mindig nem tudták felszámolni az ukrán hídfőt a Dnyeper bal partján! Az egyik kitüntetett bensőségesen kérlelni kezdi Putyint: ugyan induljon már el az elnökválasztáson… Komikus. De aztán: orosz teherűrhajót lőnek ki az űrbe. Mit vihet? (Az oroszok szerint használati tárgyakat, karácsonyi ajándékot.)
Putyin új nagyköveteket fogad. Mindegyikhez szól pár mondatot. Német, brit, ausztrál nagykövet. Előbbinél a nem is olyan régi kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokról beszél (szó szerint „felrobbantották”), utóbbiaknál a nácizmus elleni közös harcról. Arcán megjelenik egy árnyék: jelenlegi kapcsolataink szinte megszűntek. Putyinon sértettséget érzek. Ugyanakkor elbizakodottságot is. Rossz keverék. Felnéz a húsz méterre toporgó követekre. Tekintetében mintha a Shamanét látnám megcsillanni. S már egy másik tudósítás. Kedves hóesésben fent északon két új atomtengeralattjárót ad át Putyin. A nagyobbat III. Sándor cárról nevezték el. Mint egy hatalmas jégbe fagyott bálna, olyan a hajó. (Képes megsemmisíteni tengerparti városokat is.)
Kiterítem a hatalmas világtérképet a padlóra. Néha nem árt ránézni. Hiába a szemem Magyarországot keresi, mintha az lenne a világ közepe. Stimmel is, bár szabad szemmel alig látható. De mennyire eltörpül Németország is, vagy Anglia! Ott van Oroszország, az Egyesült Államok, Kína, Brazília, ezek jól látszanak. Kanada, Ausztrália. Milyen hatalmas Grönland! India jól látszik, de amennyi lakosa van, ahhoz képest szűkösnek tűnik. Japán eltörpül, pedig milyen teljesítményre volt képes a hatvanas évektől! Miben sántikálhatnak? Lehet, hogy tényleg belesilányulnak a középszerűségbe? A demográfia?
Nézem a térképet és hallom a sok ideges hangot. Itt a Kárpát-medence. Ott a Balkán. Összevisszaság. Nemrég itt amerikai gépek bombáztak. A Közel-Kelet. Hol is a Palesztin állam? Izrael? Gáza? Libanon? Ehhez már nagyító is kell. De Gázában az a kétmillió ember! És ott a Dnyeper vidékén? Mi történik? „Haladunk előre” – mondják az oroszok. És minek is ez az egész? Ott van a térképen. Mit lát egy orosz? Sarokba szorították. A „nyugat”. Kevesebbszer mondják, hogy a NATO, mert ők a „nyugattal” háborúznak, nem akarnak a NATO-val – érzik, hogy annak nagyon rossz vége lenne. De meg vannak sértődve. Lám kivonultak Közép-Európából, a NATO rögtön betette a lábát. Lengyelország, Románia: ott vannak már a rakéták, amelyek egykoron csak Nyugat-Németországban voltak. Feladták a Balti államokat – ezek lettek a NATO legvérmesebb uszítói. A Távol-Keleten mindenhol ott az Egyesült Államok. Korea, Tajvan. Fegyverszünet. Persze az oroszok is dolgoztak Kubában, Chilében, Nicaraguában, mostanában Venezuelában, de ezzel sokra nem mentek. Indokínában, Koreában is alig. Kemény ellenállásba ütköztek. Afrikában is próbálkoztak: Angola, Mozambik, Etiópia. Iránban 1979-ben kitört a forradalom – be is vonultak a szomszédba, Afganisztánba. Onnan már csak egy lépés Irán –, s a Csendes óceán, meg a Közel-Kelet. De Afganisztánba jöttek az amerikaiak is. Nem úgy alakult. Iránban sem. Senkinek sem. A Közel-Keleten sem. Az amerikaiak letarolták az egykori szovjet „baráti rendszereket”. Csak Szíriát sikerült megtartani, azt is csak részben. A „nyugat” a Kaukázusban is próbálkozik. Sőt még Kazahsztánban és Belorussziában is. Finnország, Svédország NATO-tag? És megcsinálták Ukrajnában a bajt. Ukrajna NATO-tag? Északon Tallin és Helsinki zárja le a Balti-tengert, délen Ukrajna a Kercsi-szorosnál a Fekete-tengert. A térkép nagyon árulkodó. És milyen üzenetek jöttek Európából? Vesszenek az oroszok! Villan egy régi kép: Putyin a Reichstag-ban beszél németül. Őszinte és nagyvonalú. Felállva tapsolják. Német Leopard harckocsik a Donnál?
A háborút persze az oroszok indították. Amerikában tudták, hogy ez fog történni. Talán valamelyik brüsszeli zombinak is elmondták. Azóta sok idő telt el. Az oroszok már magabiztosak, de még sértettek. Dacosak. Már énekelnek. Azt gondolják, hogy most meg lehet csinálni a nagy mutatványt. Irán a kulcs, s persze Kína, de Kína már túl nagyra nőtt. Az öböl-menti és a környező arab országok, Dél-Amerika és főleg Afrika maguk felé fordítása most a tét. Persze a Amerika nagyon erős. Gazdaságilag is, katonailag is. Megy a kötélhúzás. És milyen régóta tart! És milyen unalmas! Mennyire ártalmas. Mennyire utálom már ezt. Az egész hidegháborút, a kötélhúzást, amelynek mi mindig csak vesztesei lehetünk. Istenem, de elzavarnám már ezeket az eleve rokkant agyú akarnokokat! Nyugatról is keletről is. Maradjon ott az a jégbe fagyott bálna, ne induljon a Csendes óceánra.
A szerző történész
