A korosztályom bizonyára még emlékszik a régi gyerekjátékra, az Adj király katonát nevűre, amikor két egymással szemben csatárláncba állt gyerekcsoport egymástól próbált „katonát” szakítani, és akinek a katonája végül elfogyott, az veszített. Valahogy így van ez most a nagyhatalmak esetében is, ahol a „királyok” még háborúznának, ám a hadra fogható népesség egyre fogy. E jelenségről értekezett nemrég Edward Luttwak, egy geopolitikai szakértő az UnHerd nevű brit portálon, rámutatva, hogy a sok helyütt katasztrofális demográfiai mutatók mellett a politikusoknak egyre kevesebb lehetőségük van a hadseregek emberanyaggal való feltöltésére. Sőt a növekvő társadalmi nyomás hatására egyre kevésbé merik a csökkenő népesség életerős fiataljait a halálba küldeni. Luttwak egyik példája Oroszország. Putyin kétmillió tartalékost is mozgósíthatott volna az ukrajnai „különleges hadműveletekhez”, ám az orosz anyák dühétől félve ezt mégsem tette meg. Ukrán oldalon is úgy kell vadászni a frontra küldhető emberekre, mert akik igazán háborúzni akartak, azok már meghaltak, a többiek meg nemigen kívánják a hősi halált, és sok helyütt a lakosság akadályozza meg a férfiak elvitelét. Luttwak szerint a NATO papíron rendelkezik ugyan néhány tekintélyes hadsereggel, de amikor Emmanuel Macron francia elnök februárban fegyverek és csapatok Ukrajnába küldésére szólított fel, kérése süket fülekre talált, sőt az olasz védelmi és külügyminiszter nyilvánosan kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem küldenek egyetlen katonát sem Ukrajnába.
Az UnHerd portál felmérést készíttetett a Focal Point Data Risk nevű amerikai konzultációs céggel arról, hogy a brit lakosság mennyire hajlandó különböző célokért harcolni. A felmérésből kiderült, hogy a lakosság kevesebb mint egyharmada lenne csak kész magáért az Egyesült Királyságért harcolni, hogy azt egy esetleges külső inváziótól megvédje. Ugyanilyen okokból Franciaországért már csak 16 százalék harcolna, Ukrajnáért 13 százalék, Tajvanért, Kína ellen 10 százalék menne harcolni, Izraelt pedig még kevesebben lennének hajlandók megvédeni.
Feltették azt a kérdést is, hogy a brit külpolitikának mennyire kell Nagy-Britannia önérdekét szolgálni, és mennyiben kell részt vennie olyan akciókban, amelyek a világ jobbítását szolgálják. Az eredmények szerint összességében az önérdek mellett sokkal többen álltak ki, mint a világ jobbítása mellett, de ez erősen függött a pártpreferenciáktól. A liberális demokraták esetében például a hazai érdekre koncentrálás 41 százalékos támogatottságot ért el szemben a világ jobbításának 44 százalékos támogatottságával. A skála másik végén Nigel Farage Reformpártja állt, ahol csak a válaszolók 15 százaléka említette, hogy a brit külpolitika fő célja a világ jobbítása kell, hogy legyen, és 78 százalék, hogy az önérdek. A lényeges különbség volt a konzervatívok és a munkáspártiak között is, ahol az önérdeket a konzervatívok 63, míg a munkáspártiaknak csak 45 százaléka tartja fontos külpolitikai célnak. Kérdés persze, hogy a felmérést végzők és a válaszolók mit értenek a világ jobbítása alatt, mert ez a tapasztalatok szerint más országok ügyeibe való beavatkozást, intervencionista politikát jelent. Például amikor az Egyesült Királyság részt vett az amerikaiak Irak elleni háborújában, az a világ jobbításának szándékával vagy az önérdek érvényesítése érdekében történt-e? Mindenesetre Nigel Farage Reformpártjának az utóbbi időben történt megerősödése és magának Farage-nak az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos kijelentései (a tárgyalásos megoldás javasolása) is arra utalnak, hogy a közvélemény egy kevésbé intervencionalista irányba tolódik el.
Az Egyesült Királyságban tapasztalt felfogáshoz hasonló lehet a többi európai ország közvéleménye is, legalábbis ezt mutatja a Soros György által gründolt Külkapcsolatok Európai Tanácsának (European Council on Foreign Relation – ECFR) 15 európai országra elvégzett legutóbbi felmérése. E szerint az országok, attól függően, hogy az adott ország közvéleménye mennyire támogatja a háborút, három csoportra oszthatók: az „igazságpártiak”, akik Ukrajna győzelmét és eredeti területeinek visszaszerzését támogatják, a „békepártiak”, akik a kompromisszumos békekötést szorgalmazzák és az „ingadozók”, ahol a közvélemény megoszlik a két opció között.
Az igazságpártiak közé öt ország tartozik (Észtország, Nagy-Britannia, Lengyelország, Portugália és Svédország), a „béketábor” három országból áll (Bulgária, Görögország és Olaszország), míg Csehország, Franciaország, Németország, Hollandia, Spanyolország és Svájc a két tábor között helyezkedik el (a 15. felmért ország Ukrajna volt). Nyilván, ha a felmérés több országra terjedt volna ki, a három csoportba újabb országok lettek volna besorolhatók. Például Szlovákia és Magyarország a békepártiak körébe, Litvánia, Lettország, Finnország az igazságpártiak közé.
A felmérés azt azonban egyértelműen bizonyította, hogy saját harcoló egységeket senki sem akar Ukrajnába küldeni. A leginkább igazság-, vagyis háborúpártiak 60-70 százalékban utasítják el harcoló csapatok küldését, míg ezt az ötletet ott, legfeljebb a lakosság 15-25 százaléka támogatja. Ugyanakkor e tábor bőven ellátná Ukrajnát fegyverekkel.
A katonásdit Európa katasztrofális demográfiai helyzete sem támogatja. Az unió átlagában a teljes termékenységi ráta (egy nő élete során szült összes gyermekek száma) 1,5 és egyes országokban, mint például Spanyolország, vagy Olaszország 1,2-1,3. Az 1,5-es arány mellett, az európai lakosság 70 év alatt, az 1,2-es termékenységi ráta esetén negyven év alatt feleződik meg. Ez a csökkenés egyben annyit is jelent, hogy a nyugdíjba vonuló nemzedéknek nincs elegendő utánpótlása, a következő, mondjuk tíz évvel fiatalabb generáció létszáma már csaknem húsz százalékkal kevesebb, mint a nyugdíjba menőké, és ezt a generációt kellene háborúba küldeni, de tulajdonképpen miért is?
Érdekes módon ezt a kérdést a felmérések, különösen azok, amelyeket az Európai Bizottság, vagy, ami gyakorlatilag ugyanaz, Soros György finanszíroz, nem feszegetik. Pedig pont ez a lényeges kérdés: miért is kell meghalni a lövészárokban egy ukrán anya esetleg egyetlen gyermekének? És erre a tényekből fakadó válasz az, hogy azért, hogy a NATO ezer kilométerrel keletebbre tudja kiterjeszteni hatókörét. Oroszországnak ugyanis nem voltak területi követelései Ukrajnával szemben, és csak az után támadta meg Ukrajnát, miután a kölcsönös biztonság megteremtésére irányuló sokadik kérésre is azt a választ kapta, hogy nem akadályozhatja meg Ukrajna NATO-tagságát. Ez volt Oroszország számára a vörös vonal. Tegyük hozzá, hogy a NATO-tagságot az ukrajnai lakosság kétharmada is elutasította egészen addig, amíg Oroszország és a Nyugat között kiegyenlített politikát folytatni akaró Janukovicsot az amerikaiak által szervezett és pénzelt majdani puccs során el nem zavarták.
A Szovjetunió vezette Varsói Szerződés felbomlása után a NATO-nak és Amerika héjáinak új ellenséget kellett keresniük és ezt meg is találták Oroszországban és Kínában. Egy az Inter Press Service hírportálon 2006-ban, tehát csaknem egy évtizeddel a Majdan téri események előtt, megjelent cikk ezt az ellenségkeresési folyamatot írja le, amelynek eredménye a mai háború.
A fősodratú euroatlanti média hazug módon azt sugallja, hogy Oroszország meg akarja támadni Nyugat-Európát, és ennek elhárítására kell a felfuttatni a fegyvergyártást és esetleg újra bevezetni a kötelező katonai szolgálatot. Ám úgy látszik, a nyugati közvélemény nem különösebben lelkesedik azért, hogy a NATO kiterjesztése érdekében fiai valahol a kelet-európai síkságon fejezzék be életüket. Jó lenne, ha ezt végül a vezető politikusok is megértenék.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója