Hogy miért volt éppen ifjúsági, azt még ma is nehezen tudom megfejteni. Talán azért, mert egy csomó pályakezdő újságírónak adott megjelenési lehetőséget. Külön iskolát is elindított Czakó Gábor, itt rajta kívül Alexa Károly és Kodolányi Gyula képezte ki a hallgatókat. Az Igen tipográfiáját a neves iparművész, Schrammel Imre készítette el. A havilap külleme valamennyire hasonlított az Új Symposionéra és a Párizsi Magyar Műhelyére. Valami szabadságot is sugalltak hasábjai, a tördelése szabadsoros volt.
Az első lapszámban különös módon kaptam helyet. Czakó Gábor szólt, hogy kéne tőlem valami írás. Mégis miféle, kérdeztem, hát, egy hitvallássorozatot tervezünk, minden lapban egy-egy ismertebb vagy kevésbé ismert író fogja tisztázni viszonyát a hitéhez. Szóval, írjál egy konfessziót. Néhány órát töprengtem azon, hogy milyennek is kéne lennie egy ilyen fogalmazásnak, aztán elkapott valami szent – ez a szó akkoriban nem jutott eszembe – hevület, és igen rövid idő alatt rárajzoltam a papírra azt a lendületes írást, ami aztán bekerült az első Igenbe. Utóbb Czakó Gábor elmondta, a már betördelt újságból szedték ki azt az elsőnek szánt, a már akkor híres, mondhatni divatos írótól származó konfessziót, aminek a helyébe betették az enyémet. Szó se róla, utólag visszanézve megdicsérhetem magam, életem egyik legjobb írása volt. Még az általam kiszorított tekintélyes szerző is elismerően nézett rám, amikor szóba került. Nem éreztem különösebb diadalt, inkább a megbékélés öröme volt bennem, hiszen ebben az esetben szó sem lehetett írói irigységről, tolakodásról. Az azért büszkeséget hozott, hogy a nagy íróval – ebben az ügyben legalábbis – egyenrangúvá nőttem.
Úgy is mondhatni, hogy az Igen első éveiben a lap rendszeres szerzőjévé váltam. Czakó Gábor sorra adta nekem a könyveket, írjak rövid recenziókat róluk. Ekkor már nem volt nehéz rövidre fogni a fogalmazásokat, kitűnő előiskolát jelentettek a korábban a Négy Évszak című nyugdíjas lapba készített könyv-, hanglemez-, filmismertetők. Aztán meg ekkorra már kiderült, sokak figyelmét lekötő glosszákat is tudok írni, ezért az Igen hátsó oldalát betöltő színes fogalmazások közé is gyakran becsúsztatták az enyéimet. Volt, hogy hosszabb írásokat rendelt tőlem Czakó Gábor. Ezek egyikére jól emlékszem, a Nagy Imre-temetésről készítettem riportot. Akkortájt fedeztem fel, hogy valahol a Szovjetunióban él Kossuth Lajos egy leszármazottja, a neve Baltazár Eduárdovics Kossuth. Egy neki címzett levélben számoltam be a Hősök terén megélt, felemelő és megrendítő élményeimről.
Az Igen szerzői közül a számomra legfontosabb ember Vasadi Péter volt, a felnőtt katolikus lapokban, az Új Emberben és a Vigíliában rendszeresen publikáló nagyon komoly íróköltő engem is megtisztelt figyelmével. Igaz, én rendszeresen kértem tőle kéziratokat a Hitelbe, többször beszéltünk, beszélgettünk is, és mindig megkönnyebbültem egy-egy találkozásunk után, azt látván, vannak normális irodalmárok is. Vasadi Péterrel mindenről tudtunk beszélgetni, amit szinte mindig kihagytunk, az az írásművészet volt. Azt mondta, arról nem fecsegünk, azt csinálni kell, az a feladatunk, a munkánk.
