Talán nem veszi senki sem magára, de szinte mindenki ismer olyan embereket, akik számára a várakozás nyitottságával szükségszerűen járó leltárkészítés kimerül az anyagi javak számba vételén. Úgy tartják, a tőke pusztán gazdasági értelemben létezik, a tulajdonjogi formák közvetlenül pénzre válthatók, és a marxi közgazdaságtan alapelvei szerint a befektetett javak folyamatosan értéktöbbletet, azaz profitot termelnek.
Van azonban egy ismert szociológiai értelmezése is a tőkének: Pierre Bourdieu az 1970-es évektől közölte tanulmányait, melyekben bemutatta, hogy a tőke nemcsak gazdasági, hanem szélesebb értelemben vett társadalmi természetű is lehet. Ennek egy szűkebb területét a kapcsolati tőke kifejezés jelöli, olyan erőforrások összességét, amelyek egy adott csoporthoz való tartozáson alapulnak. Árnyaltabb lesz a kép, ha a kulturális tőke fogalmát járjuk körbe.
A társadalmi rétegződés komponenseiről szóló kötetben jelent meg az ezredforduló előtt magyar nyelven is Bourdieu gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéről írt elemzése, amelyben az utóbbi tőketípus három formáját határozta meg. Az elsajátított forma megnyilvánul a személyes képességek, ösztönzések és tulajdonságok nyomán; a tárgyiasult forma a birtokolt kulturális javak összességét jelöli (például azt, hogy mennyi és milyen festmény vagy könyv, milyen ízlésről tanúskodó berendezés, szórakoztató elektronikai eszköz van egy lakásban); az intézményesült forma és a titulusok szimbolikus formája pedig jelentheti az iskolai végzettséget, a tudományos fokozatot.
Bourdieu szerint a társadalmi és kulturális javak alapja is a gazdasági tőke, de nem hiszem, hogy csak az ostoba és lusta, ám gazdag csemeték privilégiuma lenne az érvényesülés. Én bizony e három mellé sorolnám az evangéliumi talentumot is, mert annak révén mind a három megszerezhető. Itt a legerősebb az egyén felelőssége és szándéka, hogy a kapott ösztönzést – a habitus vagy attitűd megtartását és formálását – a saját tevékenységével bontsa ki, s így tegyen szert profitra, ami nem feltétlenül pénzben mérhető. A kulturális és kognitív javak megszerzésére irányuló törekvés gyakran eleve kizárja a gazdasági tőke fontosságát, mert azt pusztán eszköznek tekinti. A kulturális javak gyarapodása jó esetben hozzájárul ahhoz, hogy nőjön az egyéni cselekvőképesség ereje, persze ez még nem jelenti azt, hogy a kulturális javakban gazdag ember (attitűdjének alapját jelentő etikai lényként) életrevaló pragmatista is legyen, mert gyakran ügyetlenül mozog a hétköznapokban.
Ezt a fenti hosszú bevezetőt egyrészt egy három évtizeddel ezelőtti tanári élményem hívta elő. Általános iskolai osztályfőnökként akkor még gyakorlat volt a családlátogatás. Bevallom, diákjaim otthonaiba ellátogatva arra is kíváncsi voltam, hogy melyik családban mennyi könyv van, s esetleg van-e otthon festmény is a falon. Akkor még nem ismertem Bourdieu elméletét, azt viszont sejtettem, hogy a család által fontosnak tartott kulturális javak hasonló viszonyban állhatnak az értékszocializációval, mint az a tény, hogy a kisgyerekből, akinek rendszeresen olvastak mesét, nagyobb eséllyel lesz olvasó diák, majd felnőtt, mint abból, akinek nem.
Ma azonban egyre inkább arra hajlok, hogy a kognitív és esztétikai érzékenységet ne csak a szociológiai értelemben vett kulturális tőkére vezessük vissza. A Magyar Napló decemberi száma Márkus Béla Széchenyi-díjas debreceni irodalomtörténésszel közölt nagyinterjút. Arra a kérdésre, hogy milyen „polcon” szerepelt a bükkaranyosi családban az olvasás, meglepő választ kapunk. „Nálunk az olvasásnak nem volt polca, még fiókja sem a komódban vagy a sifonban – katolikus imádságos- és énekeskönyv volt, Biblia sem. A Kincses Kalendárium is inkább a ceruzának szolgált, bele lehetett írni, mikor ellett a tehén, pusztított a jégeső, s ki hány forinttal tartozik.” Viszont kisiskolás korától kezdve sokat olvasott, a tanítójától kapott és a történelemtanára által ajánlott könyveket – így lett első meghatározó könyv Márkus Béla életében az Ábel a rengetegben. Aztán a krimik, például Poe, majd irodalmi antológiák – és Sarkadi Imre (akiről az irodalomtörténész épp monográfiát készül írni), gyűjtötte rájuk az aprót, s beruházása növelte is a „még több könyv” vágyát. A még több olvasás pedig az írás ösztönzését is. Ha az olvasottságot és a látókörszélességet, az irodalom és művészetek egészének látását és megélését tekintem, körbekutatva a szűkebb szakmai ismeretségemben, keveseket tudnék csak Márkus Béla, Bertha Zoltán és Szakolczay Lajos mellé állítani.
S eszembe jut persze az is, mennyire próbáltam zöldfülű (első generációs) bölcsészként titkolni egyetemi évfolyamtársam előtt, belépve az úgy nagyjából tízezer kötetes családi könyvtárukba, hogy nekem már „sikerült” (összerakosgatott zsebpénzekből, gyógynövények gyűjtéséből és különféle nyári munkákból) néhány százra föltornásznom könyveim számát. Mikor első osztályosként karácsonykor elolvastam Jack Londontól A vadon szavát, majd a néhány otthoni Olcsó Könyvtár kötet mellett az édesanyám révén a családba került Gárdonyi-regényt, A láthatatlan embert, szükségletem lett az olvasás. A Nagy indiánkönyv ugyanúgy, mint a Jókai-regények (a falusi könyvtárban lévő összes, mintegy harminc Jókai-kötettel végeztem egy év alatt), Verne és Rejtő, útleírások, vadásztörténetek, életrajzok, de szívesen bújtam a lexikonokat is, míg rá nem jöttem, hogy hasznosabb, ha verseket olvasok helyettük.
Legközelebb az is megérdemelne egy esszét, hogy melyik költőnknek, írónknak milyen olvasási élményei és szokásai voltak. Mert ha nem is teljesen igaz a „mondd meg, hogy mit olvasol, megmondom, ki vagy”, Juhász Gyula által is emlegetett mondás, a „lélek hőmérője” mégis lehet a könyv – s nem csak ünnepidőben, nem feledve a Könyvek Könyvét sem.
A szerző irodalomtörténész
