A protestantizmus és a katolicizmus történelmi és teológiai szempontból gyakran eltérő álláspontokat képvisel, melyek alapján számos katolikus tanítás megértése kihívást jelenthet a protestánsok számára. A katolikus egyház hét szentséget ismer el: keresztség, bérmálás, eukarisztia, bűnbocsánat, betegek kenete, egyházi rend és házasság. A protestánsok közül sokan csak két szentséget fogadnak el, a keresztséget és az úrvacsorát. A katolikusok számára a szentségek az isteni kegyelem forrásai, amelyeket Jézus Krisztus alapított. Ezzel szemben a protestánsok gyakran úgy tekintenek a szentségekre, mint jelképes cselekedetekre, amelyek nem hordoznak magukban különleges kegyelmi hatást.
A katolikus egyházban Szűz Mária különleges szerepet tölt be, mint Jézus Krisztus anyja és közbenjárója. Protestánsok számára ennek megértése gyakran nehézséget okoz, hiszen a Biblia nem említi kifejezetten Mária közbenjárói szerepét, és a protestáns teológia hangsúlyt helyez Krisztus közvetítői szerepére.A katolikus egyházban Szűz Mária különleges tiszteletnek örvend, mint Jézus Krisztus anyja és példaképe a hitben. Mária az egyház egyik legfőbb szentje és közvetítője Isten iránt, és számos címet visel, mint például „Isten Anyja” vagy „Keresztények Királynéja”. A katolikus tanítás szerint Mária közbenjáróként közvetít az emberek és Isten között, imádságaival segítve a hívőket. Az egyház liturgiájában és imádságaiban gyakran szerepel Mária személye és közbenjárói szerepe, ami erősíti a hívők kapcsolatát Isten anyai gondviselésével.
A protestáns egyházakban Mária tisztelete és közbenjárói szerepe jelentősen visszafogottabb. Luther és más reformátorok kritikát fogalmaztak meg a katolikus Mária-tisztelettel kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy Krisztus közvetítői szerepe egyedül elegendő a hívők és Isten között. A protestáns teológia szerint a közvetítés szerepe egyedül Krisztusé és Mária, bár tiszteletteljes példakép, nem rendelkezik közbenjárói funkcióval a hívők életében. Az imádságok és kérések közvetlenül Istenhez irányulnak Krisztus közvetítése által, és nem szükségesek más közvetítők vagy közbenjárók.
A katolikus hit szerint az Oltáriszentség átváltozás révén valóságosan jelen van Krisztus teste és vére a szentmisén. Protestánsok számára ez a tanítás nehézkes, mivel a reformáció során az eucharisztia értelmezése és szimbolikus jellege eltért a katolikus dogmától.Az Oltáriszentség és a transzszubstanciáció (átlényegülés) kérdése a katolikus és protestáns teológia közötti egyik legmarkánsabb különbséget mutatja be. Ezek a tanítások alapvetően meghatározzák a keresztény közösségek istentiszteleti gyakorlatait és teológiai megértését. A katolikus egyház tanítása szerint az Oltáriszentség által Krisztus teste és vére valóságosan jelen van a szentmisén. Ez azt jelenti, hogy a kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé a szentmisén. Ez a tanítás arra épül, hogy Krisztus az Oltáriszentség által jelen van közösségében, és ezzel megerősíti és táplálja hívőit.
A reformáció idején Luther és más reformátorok kritizálták a transzszubstanciáció doktrínáját és az Oltáriszentség katolikus értelmezését. A protestáns teológia szerint az Oltáriszentség az Úrvacsora emlékezete és szimbolikus jelenléte Krisztus közösségében. A protestáns egyházak hangsúlyozzák, hogy az Úrvacsora nem azonos a katolikus transzszubstanciáció tanításával, és inkább a hit közösségének és Krisztus emlékének szimbolikus jelenlétére összpontosítanak az Úrvacsorai közösségben. Sok teológus úgy véli, hogy mindkét hagyományban lévő szemlélet és gyakorlat értékes aspektusokat hordoz magában. A katolikus tanítás hangsúlyozza Krisztus valós jelenlétét az Oltáriszentség által, amely erősíti és táplálja a hívők hitét és közösségi életét. Ugyanakkor a protestáns tanítás kiemeli az Úrvacsora szimbolikus jelentőségét és közösségi dimenzióját, ami segíti a hívők összetartozását Krisztus testében.
A katolikus egyházban a pápa a hit és a morál végső megőrzője és döntéshozója. Protestánsok számára ez a hierarchikus struktúra és a pápai tekintély gyakran ellentétes az egyházi vezetés demokratikusabb értelmezésével. A pápa szerepe és tekintélye jelentős különbségeket mutat a katolikus és protestáns vallási hagyományok között, amelyek alapvetően befolyásolják mindkét felekezet teológiai és gyakorlati értelmezését. A katolikus egyház tanítása szerint a pápa a katolikus egyház földi vezetője, aki Krisztus helytartója és az egyházban fennálló egység szimbóluma. A katolikus teológia szerint a pápa hitelessége és tekintélye azon az elgondoláson alapul, hogy Krisztus a Szentlélek segítségével vezeti az egyházat, és a pápa feladata, hogy őrizze és hirdesse az apostoli tanításokat. Ezért a pápa szavai és döntései kötelező erejűek a katolikus hívők számára, amikor a hit és erkölcs kérdéseiről van szó. A reformáció során Luther és más reformátorok élesen kritizálták a pápai hatalmat és tekintélyt. A protestáns teológia szerint egyedül Krisztus az egyház feje, és a pápa emberi hibákra hajlamos, és nem tekinthető Krisztus helytartójának a földön. A protestáns egyházakban nincs egy központi vezető, mint a pápa, és a tanítások alapjául kizárólag az Írás szolgál (Sola Scriptura elve). Ennek megfelelően a protestánsok gyakran az egyházi vezetőket, köztük a püspököket és lelkipásztorokat, a helyi gyülekezet vezetőinek tekintik, de nem rendelkeznek egyetlen, minden egyházi közösségre kiterjedő vezetővel.
A katolikus hagyomány szerint a szentek közvetíthetnek Isten és az emberek között, és imáikkal segíthetnek a hívőknek. Protestánsok gyakran kérdőjelezik meg ezt a gyakorlatot, és inkább közvetlen kapcsolatot keresnek Isten felé Krisztus közvetítésével.A szentek tisztelete és közbenjárói szerepe az egyik olyan terület, ahol a katolikus és protestáns teológia jelentős mértékben eltér egymástól. Ez a különbség gyökerezik teológiai értelmezésekben és vallásgyakorlatokban egyaránt, mélyen befolyásolva a keresztény közösségek életét. A katolikus egyházban a szentek tisztelete mélyen gyökerezik a hagyományban és a teológiában. A szenteket, mint keresztények példaképeit tisztelik, akik életükkel és tanításaikkal példát mutatnak a hitben való kitartásra és szentségre. A reformáció idején Luther és más reformátorok erőteljesen kritizálták a szentek tiszteletét és közbenjárói szerepét. A protestáns teológia szerint csak Krisztusnak van közvetítői szerepe Isten és az emberek között, és a szentek közbenjárói szerepének gyakorlása elterelheti a figyelmet Krisztus egyedülálló közvetítői munkájáról. Ezért a protestánsok általában közvetlenül Istennel folytatnak imádságot, és nem kérnek közbenjárást szentektől vagy más közvetítőktől.
A katolikus egyházban a bűnbánat szentsége és más szentségek (pl. házasság szentsége) a kegyelem közvetítésének eszközei. Protestánsok számára ezek a szentségek és azok formális gyakorlatai gyakran eltérnek az újszövetségi tanítások interpretációjától.A bűnbocsánat és az egyházi szentségek kérdése a katolikus és protestáns teológia közötti jelentős különbségeket mutatja be. Mindkét felekezet számára alapvető fontosságú, de megközelítésük és gyakorlatuk alapján eltérő megértést találunk. A katolikus egyház számára az egyházi szentségek, különösen a bűnbocsánat szentsége, Krisztus által alapított kegyelmi eszközök, amelyek által Isten kegyelme közvetlenül megnyilvánul az egyén életében. A bűnbánat szentsége (vagy gyónás) révén a hívő bűneit a pap közreműködésével vallja meg, és Isten bocsánatát kéri. A katolikus tanítás szerint a pap az egyház nevében hirdeti ki a bűnbocsánatot, és ezáltal a hívő megtisztul, újra egyesül Isten és az egyház közösségével. Az egyházi szentségek, mint például a házasság, a betegek kenete, az olajszentelés stb., szintén fontos szerepet töltenek be a katolikus életben. Ezek a szentségek az egyház közvetítésével hozzák el a kegyelmet és az Istennel való közösséget a hívők számára.
A protestáns–katolikus viszony története során számos esemény és személyiség hozta létre és formálta a két áramlat közötti feszültségeket és párbeszédeket. Ezek az események és szereplők nem csupán vallási, hanem politikai és kulturális dimenziókat is felölelnek, és mély nyomot hagytak a keresztény világ történetében. Az 1545 és 1563 között tartott Tridenti Zsinat egyik legjelentősebb esemény volt a katolikus egyház történetében a reformáció idején. A zsinat válaszul született a protestáns reformáció kihívásaira, és megerősítette a katolikus tanításokat és gyakorlatokat, amelyeket a reformátorok kétségbe vontak. A zsinat célja volt az egyházi diszciplína megújítása és a doktrinális tisztázás, de egyúttal a protestánsokkal szembeni határozott fellépés is. Az Augsburgi vallásbéke (1555) az első olyan jogilag elfogadott megállapodás volt Németországban, amely lehetővé tette a protestáns és katolikus fejedelemségek együttélését.
A béke megteremtette a vallási békét a birodalomban, legalizálta a protestáns hitet, és szabályozta az egyházi javak visszaszolgáltatását. Ez a béke megnyitotta az utat a különböző vallási közösségek közötti párbeszédre és együttműködésre. Anglia története a protestáns–katolikus viszonyban kiemelkedő példát mutat. VIII. Henrik uralkodása idején Anglia elszakadt a katolikus egyháztól, és megalapította az anglikán egyházat. A következő évszázadokban Anglia vallási irányultsága változó volt a különböző uralkodók és politikai események hatására, ami rendszeresen feszültségeket okozott a katolikus és protestáns közösségek között.
Az 1978-tól 2005-ig uralkodó II. János Pál pápa az ökumenikus párbeszéd megerősítésére és előmozdítására törekedett. Számos alkalommal találkozott protestáns vezetőkkel és részt vett közös imádságokon és együttműködési kezdeményezéseken. Ő volt az első pápa, aki látogatást tett az anglikán egyház vezetőjénél, és aktív szerepet vállalt a keresztény egyházak közötti párbeszédek előmozdításában. A Vatikáni II. Zsinat (1962-1965) jelentős lépéseket tett az egyházi megújulás és az ökumenikus párbeszéd terén. A zsinat során újraértelmezték a katolikus egyház viszonyát más keresztény egyházakkal, és hangsúlyt fektettek a közös keresztény örökség megértésére és megosztására. Ezáltal elősegítették a protestáns–katolikus párbeszédet és közeledést a modern világ kihívásaival szemben.
A protestáns–katolikus viszony története során a feszültségek mellett számos olyan esemény és személyiség is előfordult, amelyek hozzájárultak a keresztény közösségek közötti párbeszédhez és közeledéshez. Ezek az események és személyiségek megmutatják, hogy bár voltak konfliktusok és eltérések, a keresztény közösségek gyakran képesek voltak megtalálni a közös alapot és az együttműködés lehetőségeit a hitbeli és kulturális különbségek ellenére is.
