Amikor a közösség és az építész egy nyelvet beszél

– Mi az ön feladata társkurátorként a III. Építészeti Nemzeti Szalonban?

– Dénes Eszter a kiállítás főkurátora. Miután megnyerte a pályázatot, egy megbeszélésen arra jutottunk, hogy négy nagy tematikára bontja a kiállítást, és egy-egy tematikus tárlatot átad a társkurátoroknak. A kortárs építészetet én kaphattam meg. Ez egy olyan érzékeny és nagy spektrumú téma, hogy azt kértem, Eszter válogasson műveket, amelyeket bemutatunk a kiállítótérben.

– Így került be a kiállítási anyagba a Néprajzi Múzeum épülete, amely eddig huszonnégy díjat nyert, és amelyet ön tervezett? Ez az épület rengeteg gondolatot ébreszt a szemlélőben, és szinte észrevétlenül belakja, aki beteszi oda a lábát. Hogyan gondolkozott építészként, amikor megtervezte?

– Nemzetközi pályázatot írt ki a Néprajzi Múzeum a Városliget Zrt-vel közösen. Baán László irányítja, az ő nagy víziója nyomán zajlik a Liget Projekt beruházás, amelynek első állomása a Magyar Zene háza volt, a második pedig az új Néprajzi Múzeum. Nagyon komoly feltételeknek kellett megfelelni. Volt egy sok száz oldalas kiírás. A Kemecsi Lajos által vezetett Néprajzi Múzeum már két évvel előbb elkezdte a kiváló előkészítő munkát, és végiggondolták, mire van szükségük.

Az volt céljuk, hogy egy nagyon széles spektrumú, nagyon gazdag kiállítási anyagot tudjanak bemutatni ebben a térben. Az volt az elvárás, hogy olyan más terek is kapcsolódjanak a kiállítási terekhez, amelyek egy mai modern múzeumot jellemeznek.

Nagyon sokrétű tartalom legyen benne, a közönség számára is: konferenciatér, gyermekmúzeumi tér, látogatóközpont, mozi, interaktív terek, nagy kiállítóterek, állandó és időszak kiállításokhoz, és legyen benne az ott dolgozó százhúsz fő számára egy elmélyült munkahely. Legyen szakkönyvtár, a mikrofilmek legyenek elérhetők. És legyen egy nagy archív kézirattár is. Legyenek a külsősöknek, a néprajzi társaságoknak reprezentatív terei, legyen szakkönyvesbolt, ajándékbolt, az adminisztrációnak is legyen tere, és a föld alatt legyenek olyan terek, ahol a beérkező műtárgyakat, amiket kiállítanak, lehessen restaurálni.

A kiírásban volt egy nagyon jól megfogalmazott tudományos program, egy program a közönség számára, és egy, ahol a tudomány és a közönség találkozik. Ez maga a kiállítótér.

Valahogy beugrott, hogy ezt térben is gyönyörűen szét lehetne választani. A nagyon bonyolult városszöveti helyszínen, ahova ezt az épületet le kellett tenni, van egy százhektáros városligeti park, egy nagy zöld test, és van egy nagyon sűrűn beépített városszövet a másik oldalon.

A kiírásban dominánsan úgy volt megfogalmazva, hogy egy kapuszerű épületet vár a megrendelő, hiszen ott van az ’56-os emlékmű, amely számomra a nemzetünk névtelen hőseinek emlékhelye is.

– Mi volt az ön elképzelése?

– Több hónapos gondolkodás után egy este önkéntelenül lerajzoltam egy nagy feltörő ívet, amelynek később a rajzasztalon 1 km lett az átmérője. Adódott, hogy az egyik szárnya a tudományos oldal, a másik a közönségé, és a föld alatt gyönyörűen elterülve ott a kiállítótér. Mindez egy fordított kapuként jelenik meg, amelyre fel tudott emelkedni a zöld. A város felől épületnek hatott, a Városliget felől pedig olyan, mintha a természet felemelkedne a lankákon. El is neveztem zöld kultúrkehelynek.

Az is célom volt, hogy azoknak az emlékeknek, annak a hihetetlen gazdag kincsnek, amit a népi építészet, a népműveltségünkből fakadó tárgyak jelentenek, meg a kétszáz évvel ezelőtti, első néprajzkutatóink gyűjteményei emléket állítson az épület.

– Milyen módon sikerült kifejezni azt, hogy itt évszázadok szellemi kincseit őrzik és mutatják be?

– Az volt az elképzelésem, hogy az épület geometriája olyan megrázó és lenyűgöző kell, hogy legyen, mint maga a gyűjteményi kincs. Ha ránézünk egy-egy műtárgyra, a kerámiák gyűjteményére, felfigyelünk arra, hogy a magyar és a nemzetközi díszítőművészet mennyire titokzatos. Engem már kiskoromtól foglalkoztatott. Vajon milyen nyelvet beszél az ember, amikor díszít. Valamilyen üzenetet biztos, hogy át akar adni. Én ezt gyerekkorom óta annyira univerzális, kozmikus átéléssel szemléltem, el sem tudtam képzelni, hogy ez a ház általános megjelenésű épület legyen.

Mint egy kulturális templom, olyannak kell lennie. A természet ünnepe is legyen a ház. Nagyon izgalmas tér is legyen, ahol a megbékélés két nagy szárnyára föl is lehet sétálni, és emlékezni a névtelen hősökre.

– Van egy kedvenc térformám, például a Normafánál, de a Dunakanyarban is meg lehet találni, engem arra emlékeztet, amikor kiülök a tetejére. Ez is tudatos volt?

– Fontosnak tartottam, hogy a topográfiailag nem túl mozgalmas pesti oldalon úgy menjenek ki a látogatók, hogy egy természet szülte épület tetejére mennek, és magasról visszanézhessenek a budai hegyekre. Úgy hasson, mint egy pihenő magaslati pont. Nagy horizontot lássanak, ahol nincs zaj, jó a levegő, élvezik a Liget lombkoronáit.

Cél volt, hogy élmény legyen azok számára is, akik nem mennek be egyből a múzeum kiállítóterébe, és amikor bemennek, és átsétálnak az épület belső terén, jegyvásárlás nélkül is be-be tudjanak nézegetni az ott lévő kiállításokba. Kívül, belül egy szabadon átjárható kulturális épülettel találkozunk.

​​​​​​– Júliusban érkezett a hír, hogy az épület Szingapúrban megkapta a világ legjobb középülete és a világ legjobb építészete díját a FIABCI-n, amelyen a világ három-négyezer épülettel van jelen. Tegyük hozzá, 2018-ban, amikor még csak a tervek voltak készen, ugyanezeket a díjakat nyerte el az Londonban az IPA elismeréseként. És közben még számos mást elismerést is kapott, összesen huszonnégy díjat. Milyen kritériumok kellettek ahhoz például Szingapúrban, hogy ilyen sikert arasson?

– Nagyon büszkék vagyunk a díjakra, mind a Városliget Zrt., mind a Néprajzi Múzeum Intézménye, mind a teljes tervező mérnök csapat. Szingapúrban ingatlanfejlesztői elismeréseket ítéltek oda. Nagyon fontos a projektnek, mint beruházásnak a sikere. Az épület látogatottsága, az, hogy szeretik, hogy jól működik, ideális az üzemeltetése. Természetbe ágyazottnak kell lennie. Szépnek és figyelemfelkeltőnek is kell lennie. Adjon kulturális hozzáadott értéket.

– A Néprajzi Múzeum esetében hogyan jelenik meg ez az utóbbi szempont?

– Húsz hazai és húsz nemzetközi népművészeti minta került a homlokzatra, csak nem fonallal hímezve, vagy vésve, hanem pixelből. Kortárs eszközökkel.

– Csak díszítés, titokzatos üzenet, vagy van más funkciója is? És mitől „okos” még az épület?

– Hűti a homlokzatot. Ha rásüt a nap, akkor sem melegszik fel a ház, és közben bereflektálja a fényt a házba. A zöld tető is hűti a házat, mert hatvan centiméter vastag a földréteg. Továbbá nem éri napfény a kiállított tárgyakat, mert a kiállítótér természetesen temperált körülmények között a föld alatt van.

– Ha egy épület izgalmas, akkor beszélnek róla. Mit szoktak mondani a Néprajzi Múzeumról?

– Hogy olyan, mintha a földből épp kiemelkedne, vagy épp elsüllyedne. Ez a legtalálóbb, mert ez a lebegő állapotot jelzi. Egy műnél nagyon fontos, hogy megmozgassa az emberek gondolatait, és mindenkinek más legyen a véleménye róla.

A díszítő kódok az emberiség történetéből jelennek meg a homlokzaton. Olyan, mintha a föld rétegei kiemelkedtek volna a földből, és üzennének nekünk. Hiszen a műkincseket a föld alatt találjuk ma már ásatások során, és ezeket mutatjuk be a múzeumokban. Miért ne ábrázolhatnánk, hogy a föld titokzatos kultúrrétegei meghajlanak, és bemutatják magukat, felvillantva azt a kincsestárat, amit az emberiség őriz. Ilyen gondolatok mozogtak bennem a tervezés közben.

– Láttam egy videót, amelyben Wladár Sándor, egykori úszó olimpiai bajnokunk méltatta az ön által tervezett Nemzeti Atlétikai Stadiont, ahol a 2023-as Atlétikai Világbajnokságot rendezték, és ez az épület is szerepel a III. Építészeti Nemzeti Szalon kiállításán.

– Az a titka ennek az épületnek, hogy a belső tartalmat, a profi sportot is ki kell fejeznie, de a városnak is kell adnia egy nagy közönségsportra alkalmas teret, élményt.

Áldásos helyzet, hogy a stadion nagyon szép környezetbe, a Dunapartra kerülhetett. Ez Fürjes Balázsnak köszönhető. Támogatott, és szinte társszerzője annak az elképzelésnek, hogy ily módon legyen kétfázisú az aréna.

– Ez mit jelent?

– A stadion a tavalyi világbajnokság idején negyvenezer főt tudott befogadni, a világbajnokság után a hétköznapokban meg csak 15 ezer fős. A stadion felső lelátóját elbontották, és a helyén sportolásra, kikapcsolódásra alkalmas területet terveztünk. Ez lesz a világ első nyitott arénája, amit az egész város birtokba vehet szeptemberben. Wladár Sándort nagyon régóta ismerem, nagy tisztelője vagyok. Megmutattam neki a stadiont, ő azonnal megértette.hogy mi és miért épült itt. Nagyon köszönöm neki a méltató szavakat.

– A stadionról is voltak olyan víziói, varázsszavai, inspiráló mondatai, mint a múzeumról?

– Az atlétika a sportok királynője, célom az volt, hogy úgy jelenjen meg az Dunaparton a stadion, mintha az atlétika koronája lenne. Nagyon ünnepi, nagyon feszes, fennkölt fehér színű nagy geometrikus forma legyen, amely remélem, kiváltja az emberekből a sport iránti szeretetet, ami a sportágnak méltán is kijár, és a dunaparti létesítménynek is.

Úgy érezzék, hogy itt a sport ereje honol, amikor megérkeznek. A hétköznapokon is. Emelkedjünk együtt a hétköznapi valóságon túl. Próbáljunk meg olyan építészetet csinálni, amitől jobb emberré válik mindenki, aki odamegy. Ez az építész dolga.

– Ma már a sport világában nem ritkák a multifunkcionális terek. Miben más ez a stadion?

– A mi újításunk, hogy a két funkció az arénát horizontálisan vágta ketté. Alul legyen minden, ami profi sport, a tetején pedig a nagyközönség. Így tudtuk megoldani, hogy ne találkozzanak, ne zavarják egymást. Ez a működésmodell merőben új.

– Amikor készen van egy épület, és az építész átadja, még csak akkor kezdődik a ház igazi élete. Eszerint az építésznek előre kell látnia a társadalom, a közösség jövőjét?

– Igen, kell. A nagy kormányzati beruházások mellett állok szívvel-lélekkel, mert olyan helyen építenek, ahol vagy barnamezős, vagy lerobbant negyedek találhatók. Ezek az új beruházások lámpások az éjszakában. Ha a városnak egy pontját megfrissítik, ezen beruházásokat a piaci beruházások több kilométeres körzetben követik. Áthangolódik az egész városszöveti és társadalmi szerkezet. Biztonságosabbá válik az a városnegyed. Nagyon fontos olyan funkciót, többlet tartalmat adni ezeknek az házaknak, amit a városlakók előszeretettel tudnak használni. Ha ki van zárva belőle a környéken lakó, nem fogja szeretni.

Mindig adni kell a közösségnek. Ha a közösség és az építészet egy nyelven beszél, ha az építészet szűkebb és tágabb értelemben tud adni a közösségének, akkor az egy sikerre ítélt beruházás.

– Most a Mathias Corvinus Collégium (MCC) építésén dolgozik. Milyen lesz az új épület?

– Elkészültek a tervek. A régi épület bontását hamarosan befejezik. Jövőre kezdődik az építkezés, amely két évig fog tartani. 2027 szeptemberétől kezdődik meg az oktatás az új MCC-ben.

Ez az épület Mátyás király tiszteletére készül. Késő gót, kora reneszánsz átiratú ízig-vérig modern tér, amely ápolja a történelmi gyökereinket ötszáz évre visszamenően, hogy a nemzeti identitást erősítse. Ez a küldetése az MCC-nek, de tervezőként az én küldetésem is. Ebben hiszek.

– Ez az iskola is olyan odaszánt, inspiráló tér lesz, mint amilyenekről eddig beszéltünk?

– Nagyon fontos tér, hiszen a jövő államférfijait itt fogják kinevelni. Olyan diákokat fognak itt képezni, akik már most is kiemelkedők a társadalomtudományok területén. Nagyon fontos, hogy megkapják azt az identitást, amit a Kárpát-medence hordoz, ahol már ezer éve jelen vagyunk.

– Ezt a tudást építészeti nyelven is át lehet adni?

– Igen. Külső megjelenésében a komoly, titokzatos, történelmi mélységet kivetítő kővastagságokkal, úgy, mint ahogy például a budai vár nagy épületein található. Rejtse magában azt a határozottságot, erőt, amit kell egy épületnek tudnia. Fontos az erő, a hit és a tudás hármasa a diákok számára és minden magyar számára.

A ház késő gót, kora reneszánsz megjelenése, a tagolások, a finoman megfaragott részletek egy olyan világba nyitnak betekintést ahol a tanító tereket találjuk.

A tanítóterek direkt úgy lettek megtervezve, hogy ott sétálva a hallgató úgy érezze magát, mint egy veretes több száz éves nyitott könyvben, ahol a mesterek, az elődök tudása felhalmozódik. Ennek a tudásnak az átadását maga a tér is meg kell tegye. A térnek tanítania szükséges.

A belsőépítészet úgy van kialakítva, hogy minőségi anyagokat használ, nem túlzó, de nagyon igényes. A reneszánsz pasztell színeit alkalmazza.

Az anyagok, a finom fordulatok mind azt üzenik, hogy légy méltó az elődeidhez. És legyél büszke a jelenedre. Adj a jövődnek.

Ezeket a hatásokat fogják segíteni a kortárs alkotók munkái is. Az új beruházási törvény lehetővé teszi, hogy a beruházás kötelezően művészeti tartalom beépítésére is szolgáljon. A diákok folyamatosan az egyetemes magyar műveltség és a nemzetközi kultúra kiemelt alkotásaival is találkozni fognak a térben.

Azt gondolom, akik négy-öt évet elvégeznek ebben az iskolában, azok, ha tanórákon túl nézzük, akkor a tér által is kiegyensúlyozott jó magyar emberré fognak válni. Nekem az a feladatom, hogy ezt megvalósítsam építészeti értelemben. Én ezt örömmel teszem.

– Ön húsz éve tanít. Mi az, amit meg akar tanítani az építész hallgatóknak?

– Azokat az alapgondolatokat igyekszem átadni, amiket a mesterek adtak nekem. Az építészet olyan szakma és mesterség, ahol többet kell a közösbe betenni, mint amennyit kiveszünk belőle, így tanultam, így cselekszem.

Az egész szakmai életút arról kell szóljon, hogy szolgálja a mikroközösségtől, családtól egészen a hazáig a társadalmat. A legmagasabb szinten kell tudni mesterségbeli válaszokat adni a feladatra.

Ennek a legegyszerűbb formájától a legbonyolultabbig minden kérdést megbeszélünk a hallgatókkal. Bízom benne, hogy az egyetemi évek után megérlelik ezeket a gondolatokat, és sikeres felnőtté válnak, aki tudják a nemzetüket szolgálni.

Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.

Elolvasom a cikket