Alapfokú fizikai tanulmányainkból emlékszünk rá, hogy térbeli meghatározottságunkat három dimenzióval jelöljük: a szélességgel, hosszúsággal, magassággal/mélységgel, és a dimenzió maga is méretet vagy kiterjedést jelent. Matematikailag a négydimenziós teret is ki lehet fejezni, bár a negyedik dimenziót gyakran az idővel azonosítjuk, annak ellenére, hogy az idő nem térbeli kiterjedés. A téridő fogalmának bevezetésével viszont alapvetően négydimenziós a világ, amelyben élünk. Ha orientációinkat szeretnénk valamilyen rendszerbe állítani, ismét a térben és időben gondolkozunk.
Ezzel hagyhatjuk is a fizikát (és matematikát), térjünk rá az irodalomra és művészetekre! Kiderül azonban, hogy nem tehetjük félre a dimenziókat akkor sem, ha irodalomról van szó. Sokféle módon lehet csoportosítani a művészeti ágakat, így térbeli vagy időbeli művészeti ágakról is beszélhetünk – s itt Sík Sándor rendszerezését követjük. Az ő több mint nyolcvan évvel ezelőtti felosztása szerint a térbeli nyugalom és egymásmellettiség művészete az építészet, festészet és szobrászat; a mozgás és egymásutániság időbeli művészete a költészet és zene. A térművészetek lehetnek ábrázoló vagy alakító jellegűek, az időművészetek pedig kifejező és jelentő funkciókat teljesítenek. A zene például nem elsősorban valamit jelent, hanem kifejez, a költészet (tágabb értelemben az irodalom) azonban inkább jelentő.
Sík még nem beszélt az időbeli művészetek közt a filmről és táncról, bár ezek is a zenéhez és irodalomhoz szegődnek – akkor is, ha a táncot nem kíséri zene, a filmnek nincs irodalmi alapanyaga. Az osztályozás szempontja az, hogy a térben kvázi azonnal érzékeljük a művet, s a pillanat benyomása kezdi megalkotni a jelentést is, vagy pedig időre van szükségünk a teljes befogadáshoz. A négytételes szimfóniát, de egy rövid etűdöt is végig kell hallgatni, a regényt vagy verset el kell olvasni ahhoz, hogy a mű és a befogadó találkozását rögzítő hiteles kép alakulhasson ki róla. A meghallgatás, végignézés, elolvasás időt vesz igénybe. Ez a többé-kevésbé elfogadható felosztás (mert az épület be- és körbejárásához is idő kell, ha hosszabb ideig vagy többször nézzük meg a festményt, fotót, rézkarcot, a jelentés újabb rétegei tárulnak föl) rögtön korrekcióra szorul, ha eleve nem a könnyebben meghatározható tér, hanem a jóval bonyolultabb idő felől közelítünk egy műalkotáshoz.
De miért foglalkoznánk például egy vers idejével, mikor lehet, hogy nincs is neki olyan? Sőt. Lehet, hogy nincs is idő! Ez utóbbit Carlo Rovelli kortárs olasz kvantumfizikus több könyvében említi – így a magyarul 2018-ban megjelent Az idő rendjében, majd a Helgoland (Hogyan változtatta meg világképünket a kvantumelmélet) és A valóság nem olyan, amilyennek látjuk, vagy a legújabb, 2024-es Fehér lyukak című műveiben. Ő azt kívánja elméletileg bizonyítani, hogy az idő és annak múlása, ahogy mi képzeljük, nem valamilyen fizikai valóság, csupán a saját szubjektív érzékelésünk egy objektívnek tűnő keretbe formált értelmezési módja.
Egyelőre ebben sem mélyedünk el. Meg kellene kérdőjeleznünk nemcsak a múlt és jövő ellentétesnek vélt viszonyát, de azt is, hogy a biztosnak vélt jelen egyáltalán nem biztos. Nemcsak a narratívák miatt, hanem mert a világ dolgainak (a Rovelli-féle megközelítésben: eseményeinek) leírásához nincs szükség időváltozókra, csak a mennyiségek közötti relációk, összefüggések feltárására. Most lapozom újra a még egyetemi tanulmányaim során megismert Henri Bergson Idő és szabadság című egzisztenciális filozófiai (s bizonyos értelemben lélektani) értekezését. Az általa bevezetett „tartam” fogalmában megjelent már a gondolat, hogy a „jelen” nem létezik, mert az „éppen volt” és az „éppen lesz” folyamatos átmeneteiben vagyunk, eszmélésünket és cselekvéseinket nem az idő, hanem az anyag és a szellem befolyásolja. Az emlékezéssel jelenvaló tesszük a múltat, a képzelettel pedig a lehetséges jövőt. A teret is olyan közegként határozta meg, mint amely lehetővé teszi, hogy az egyidejű érzeteket meg tudjuk egymástól különböztetni: a minőségbeli különbözőségben tehát számolt a dolgok és események közötti relációkkal. A pszichológiai és filozófiai, fizikai és metafizikai időképek természetesen különböznek egymástól, s akkor még nem szóltunk a poétikai időről, értve alatta például a költők és írók időhöz való viszonyának kifejezését vagy az időkezelését.
Proustot (Az eltűnt idő nyomában) szokás idézni, ha a bergsoni világmegismerés irodalmi reprezentációját keressük, hogy az abszolútumot nem az időbeli folyamatok ábrázolásában és a dolgok körbejárásban találjuk meg, hanem akkor, ha intellektuális beleérzéssel hatolunk a belsejükbe. Ezt az emlékezés révén valósíthatjuk meg, amely feloldja az anyagra és tudatra, időre és térre kettéhasadt világ ellentmondásait. Ungvári Tamás Mi az idő? című könyve azt a kérdést is érinti, hogy Bergson filozófiája a klasszikus időfogalom kritikája. Értve alatta, hogy az egymásutániság monotóniáját kényszeríti az emberre, ezzel szemben az emlékezés nem kronologikus, hanem asszociatív, miközben az emlékkép valóságot is teremt. Erre figyelt föl Babits Mihály, mikor Bergsont értelmezte, de Bergsont és Proustot figyelmen kívül hagyva, illetve megelőzve őket, Krúdy Gyula már létrehozta költői prózájában azt a különös zenét, ami gordonkazúgásként hangzik föl a hiány és az ürességet kitöltő, valóságot létrehozó képzelő-emlékezet révén.
Elfogult vagyok ugyan Krúdy mellett, de olvasson el tőle bárki szinte bármit, elbeszélést, regényt vagy esszét, ha a kvantumfizikát nem is, az időnélküliség szabadságát meg fogja érteni! Egyszerre történik minden, a nyelvi kifejezés eksztázisa kiszakít az időből, a zene abszolútumába lendít át, bár az írás idejében éppen létrejövő eseményeket az elbeszélés és kifejezés természeténél fogva csak egymás után tálalja. Ez az egymásutániság azonban nem időbeli reláció, hanem asszociatív valóságteremtés. Olyan, mint a vers – de a költészet dimenziójáról majd egy következő „könnyű” nyári leckében kínálok néhány példát.
A szerző irodalomtörténész
