Tanítani kéne, hogyan kell egy kereken 175 évvel ezelőtti helyzetképet rögzíteni. Olyan beleéléssel és olyan filmszerű plasztikussággal, ahogyan Illyés Gyula teszi.
„Az oroszok – a honvéd hadijelentés szerint 16 000 gyalogos és lovas 24 ágyúval – meglepetésükben húzódnak vissza a merész kis öreg elől úgy, ahogy a ló megtorpan az egértől. A vezérek, Lüdersz és Szkárjatyin, cselt sejtenek; emberi ésszel a magyarok fölfejlődését csak színlelt támadásnak tudják felfogni, és egész nap, reggel 9-től délután 5-ig nyugtalanul várják, már-már a föld alól vagy a felhők közül is az igazi ellenséget. Bemnek nem ez az első csínyje. Nem lévén más választása, abban reménykedik, hogy az elámult Góliátra addig hányja dávidi parittyakavicsait, amíg valahogy csak halántékon nem találja. A székelyek, bár érzik az istenkísértést, remekül inaskodnak neki. A huszárok Fejéregyháztól Segesvárig kaszabolják a kozákokat, és egy sereg fogollyal térnek vissza. Az ágyúkat kezelő 15-16 éves fiúk ingre vetkőzve, diákos versenyzéssel az orosz tüzérség minden két lövésére hárommal felelnek. Az öreg mozsarakkal mozgó alakokra, lehetőleg tisztekre célozgatnak, a legenda szerint, mert a valóságban ez képtelenség. Az egyik tábornokot, Szkárjatyint mégis eltalálják. A csata jól indul.
Bem Fejéregyháza romjai körül, a dombokon foglal állást. Egymás után küldi fiait rohamra; merészen az ellenség ágyú-telepeit akarja elfoglalni. Az oroszok ingerülten védekeznek. Öt óra felé az óriás végre ráeszmél, hogy ez a liliputi tábor az egész ellenség – egyik markában összeroppanthatná. A hatalmas sereg jobbról-balról kinyújtja karját; a kukoricák és cserjék fedezete alatt a kozákok bekerítésre indulnak. Ugyanakkor nekilendül a gyalogezred szuronyseprője is. Az ütközet keserű öldökléssé válik (….) a kozákok gyűrűje villámgyorsan zárult. Tébolyult vérengzés kezdődött; az oroszok Szkárjatyin és hétszáz bajtársuk eleste miatt nem ismertek hadifoglyot.”
Akár ki is jelenthetjük: nagyjából ez és így történt egy és háromnegyed évszázaddal ezelőtt Erdélyben, Segesvártól mintegy három kilométerre kelet-délkeletre, a Fejéregyháza és Héjjasfalva közötti határrészen, az Ördögpatak völgyében, nem túl messze a Nagy-Küküllőtől. A segesvári csata néven ismert eseménysor viszont döntően és elsősorban és mindenekelőtt nem az 1848-49-es szabadságharc utolsó jelentékeny hadi eseményeinek krónikaelem-mivolta – hanem ama zseniális magyar fiatalember miatt vált a kollektív emlékezet emblematikus darabjává, akinek neve örök időkre a magyar tudatban egyenértékű „a” költőével. Ám Petőfi és Segesvár, Petőfi és a segesvári csata mint szókapcsolat is jobban összeforrt, mint a fű-fa-virág vagy akár a sava-borsa és hasonló, nyelvünkben igen-igen kedvelt kapcsolódások. Ha pedig ez így van, a természetes és ősi népi reakció, hogy nem hisszük, nem hihetjük el, hogy a költők költője éppen ott, harcban meghalt, erőszakos halált halt volna – örökkön létezik és hat tovább és tovább. „Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el” – írja Illyés. És hozzáteszi: „s ha eszével nagysokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény.” És máris Barguzinban vagyunk. Például. (És előtte, korábban, annyi, de annyi évtizeden át: a meg-megújuló híresztelések, itt látták, ott látták, így, amúgy, ez azt mondta, emez azt írta, satöbbi, satöbbi. A Barguzin-őrület a közelmúltban csak a legutolsó – igaz, nem éppen a legrokonszenvesebb – őrület-hullám volt a sorban – végső soron érthetően és elfogadhatóan, a végeredményt tekintve ugyanúgy, ugyanabba a sorba illeszthetően, mint az előző évszázad megannyi hagymázas szívbéli reménysugár-kergető mozzanata.
Az érthetetlen és a lehangoló a legutóbbi barguzini eset kapcsán leginkább maga a „körítés” volt – és most mindegy, hogy női volt a csontváz vagy hogy a történelmi tények logikája („az oroszok Szkárjatyin és hétszáz bajtársuk eleste miatt nem ismertek hadifoglyot”) egészen mást mond – az, hogy azonnal ellenségnek, maradinak, netán, urambocsá, magyarellenesnek és hazafiatlannak meg még mindenféle elítélendő rossznak bélyegeztettek a szembenálló álláspontot képviselők – szegény jó Morvai Ferenc, Kiszely István és a többiek, egyre inkább belebonyolódván a dologba, belelovalván magukat az egészbe, mintegy szánandó karikatúrái lettek ama 175 évvel ezelőtti nyári délután minden szívszorító izgalmának, szörnyűségében is felemelő, hősi szépségének, emlékezetes, mélyen és valóban magyar historikusságának, egyáltalán: egész valós miliőjének. A Petőfi-féle „szörnyű idő, szörnyű idő, s a szörnyűség mindegyre nő!” véresen komor – de igaz és igazi! – valóságának. Annak a lélegzetet elszorító ténynek, hogy miként ez a huszonhat éves ember-isten kérte a Fennvalótól: tényleg nem úgy fogyott el, mint a gyertyaszál.
Mikor arra járunk, mikor Székelykeresztúr felől beérünk a helyszínre, Illyés Gyula gyönyörűszép könyvétől – a többi jeles, nagy pályatárs-elődtől, Aranytól, Jókaitól Babits koszorúin át Utassy József nagy verséig – a Költő gyertyaszál helyett irtózatos robajjal kettétörő szálfája kerül elénk. Ezt kell nézni, ezt kell látni. Gyertyaszál helyett. Százhetvenöt éve.
A szerző író