Pedig a Szajnán túl is van élet a francia fővárosban. Szebbnél szebb helyszíneket álmodtak meg a szervezők, elég csak a versailles-i kastélyban rendezett lovasversenyekre gondolni, vagy a Grand Palais-re, amely először a vívókat, majd a taekwandósokat látja vendégül, és ahová belépve egy pillanatra a lélegzet is eláll, hogy a körítést, a vívódöntők előtti lépcsős levonulást ne is említsük.
A legnagyobb hatással azonban a strandröplabdacsarnok és annak környezete van az emberre, ugyanis, miközben odalent a pályán megy a pörgős játék, a háttérben ott feszít büszkén az Eiffel-torony. Este még csavarnak is a látványon, fényjátékkal vezetik fel a meccseket.
A röplabda kistesóját a hawaii strandokon álmodták meg 1915-ben, majd elterjedt Olaszországban, Indiában, Oroszországban és szerte Európában is, de már csak az alaphelyszíne miatt is bele van kódolva a szórakozás. A profi sporttá válás útjára a nyolcvanas években lépett – népszerűsítésében nagy szerepe van Karch Királynak, a korábbi magyar juniorválogatott röplabdázó, Király László már az Egyesült Államokban született fiának is –, és olyan robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, hogy 1987-ben már a Nemzetközi Röplabda Szövetség (FIVB) szervezett nemzetközi sorozatot. 1992-ben még bemutató sportág volt az olimpián, 1996-tól kezdve azonban állandó szereplője a játékoknak – szerencsére.
A strandröplabda ugyanis telitalálat az olimpiára, állandó bulihelyszín a homokos csarnok, és erre tökéletes példa Párizs is. Mindegy, hogy ki játszik, üres szék nem nagyon marad, bármelyik oldalon esik pont, annak mindenki örül. Egy svájci–spanyol női mérkőzésre értünk ki hétfőn délben, a lelátóra érve pedig hullámzás fogadott, majd óriási dübörgés – vannak helyszínek, ahol összetákolt érzést keltenek a mobillelátók, nos a strandröpin még hasznos is, ütemesen lehet rajta lábdoboltatni a publikumot, amire vevők is a nézők. Két hangulatfelelős, egy DJ, a szünetekben pedig egy fiatalokból álló tánccsoport tesz érte, hogy egy pillanatra se hagyja abba senki a szurkolást, és ne álljon le a fesztiválhangulat, amit egyébként a csarnok mellett, az Eiffel-torony lábánál felállított szurkolói zónában lehet megalapozni.
Az már nem is ér váratlanul, hogy a hőség ellenére is sokan szuperhősös maszkot húztak a fejükre, de az még engem is meglepett, hogy az újságíróknak fenntartott rész mellett egy kalapos férfi festegetett. Peter Spenst még a londoni olimpián kérték fel, hogy vásznon örökítse meg a strandröplabda helyszínét, a végeredmény pedig annyira tetszett a nemzetközi szövetségnek, hogy azóta kapott akkreditációt a riói játékokra, a 2017-es világbajnokságra és most Párizsba is.
Közben a pályán egy hazai páros, Youssef Krou és Arnaud Gauthier-Rat játszik az amerikai Miles Evans és Chase Budinger duó ellen. Elveszett labda nincs, és ugyan elég egyoldalú a mérkőzés az amerikai páros fölénye miatt, a hangulat olyan, mintha minden idők legnagyobb meccsét játszanák, a két szett között elénekelt francia himnusz közben pedig borsódzik az ember háta.
Budinger mindenképpen megér egy említést, rendkívül érdekes szereplője ennek az olimpiának. Korábban hét éven át játszott az NBA-ben, több mint 400 meccs van a lábában, megfordult az Euroligában is, aztán 2017-ben visszavonult, hogy a strandröplabdás karrierjére fókuszáljon.
Mondhatni, sikeres: van már World Tour-győzelme, és most az olimpián szerepelhet, ahol győzelemmel kezdett a társával. Az amerikaiak meg vannak veszve érte, minden egyes sáncolását, vetődését, nyerő ütését üdvrivalgás fogadja, miközben a keresztnevét skandálja a közönség.
