Sigmund Freud 1926 karácsonyán, Berlinben találkozott első ízben Albert Einsteinnel. Két óra hosszat beszélgettek, minekutána Freud a következőket jegyezte fel egyik levelében tudóstársáról: „Kedves, magabiztos, udvarias, nagyjából annyit konyít a pszichológiához, mint én a fizikához, így hát jól elbeszélgettünk.” Milyen izgalmas élmény lenne, ha a két zseni beszélgetésébe valamilyen csoda folytán belehallgathatnánk! Ez azonban nem lehetséges. Marad a fantázia, ami kisegíti az erre vágyakozókat. Egyáltalán: milyen gondolatokat és érzéseket sugall maga a zseni szó? Annyi bizonyos, hogy nagy tudású, kiemelkedő képességű személyeket jelölünk vele az élet minden területén. Az az igazság, hogy az embereket elvarázsolja a kiemelkedő tehetség, kivált a zsenialitás. Azt imádják eszményképükben, ami belőlük hiányzik. Kétféle zseni létezik: az egyik olyan, mint aki pontosan tudja, mit miért csinál, de a másikat csak messziről tudjuk csodálni (ilyen például Milák Kristóf, az úszó), mert az ő agyuk egészen eltérő csavarra jár, más nézőpontból látják a világot. Ezért aztán magányosak is, mert nem tudnak a többséggel szót érteni. Minél egyedibb elme valaki, annál inkább hajlik a magány felé. Márai Sándor szerint a zseni csak akkor szól, ha kérdezik.
Einstein írta: „A zseni tisztában van saját határaival, az idióta ezt a kellemetlenséget hírből sem ismeri.” Freud hangsúlyozta, hogy a zsenialitás összeférhetetlen a szófogadással. Itt álljunk meg egy pillanatra. Néhány évtizeddel ezelőtt találkoztam Polgár László sakktanárral, neveléspszichológussal, a híres Polgár nővérek édesapjával, aki azt fejtegette, hogy minden egészségesen született gyerek potenciálisan zseni, és ha megkapják azokat a feltételeket, szakmai segítséget és szeretetet, amire szükségük van, ki lehet hozni belőlük a maximumot, és nagy teljesítményre képesek. Polgár László a lányaival bizonyította be a teóriáját, akik a sakkjátékban csodagyerekek lettek. (Később olimpiai bajnokok.)
Gyakran előfordul, hogy a legokosabb gyerekek okozzák a legtöbb gondot az életben; a zsenik azok, akik megfeledkeznek az alapvető dolgokról, például a cipőpucolásról. A tehetséges gyerekeket elsősorban szülői támogatás kíséri, a zsenik ellenben sokkal nehezebb körülmények között nevelődnek. John Lennon tizenkét éves volt, amikor saját bevallása szerint azt gondolta magáról, hogy zseni, csak senki nem vette észre.
Azt tartja a mondás, hogy az őrülteket a zsenitől csak egy hajszál választja el. Az különbözteti meg őket, hogy a zseni időben észreveszi, ha egy hibás hipotézist akar megvalósítani, az őrült azonban végig kitart eszelős ötlete mellett.
A zsenialitás határok között mozog, az ostobaság nincs korlátok közé szorítva. A tehetség az, amit te uralsz, a zsenialitás az, ami téged ural.
Álljon itt néhány tömör vélemény a fogalomról: a zsenialitás kötelez – vélte Liszt; szörnyeteg, amely eleven hússal és vérrel táplálkozik – állította Agatha Christie; némi zsenialitás – és rengeteg bátorság – kell ahhoz, hogy szembemenj az árral – ismerte el a hétszeres Forma–1-es világbajnok, Michael Schumacher.
Visszatérve a két tudós zsenire: Einstein 1936-ban levélben köszöntötte a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Freudot, aki – egyebek mellett – ezt írta válaszában: „Természetesen mindig tudtam, hogy ön »udvariasságból« csodál engem, és csak nagyon kevés állításom helyességéről van meggyőződve… Remélem, hogy mire annyi idős lesz, mint most én, már ön is a tanítványaim közé sorolja magát.”
A szerző újságíró
