Pedig koránt sincs vége a világnak, de mégis, valahogy nincs bennem az a hiányérzet, amely egy-egy olimpia zárásakor elfogott. Nem csinálok kasszát, nem nézem, merre gurultak az aranyak, bár a sajátjainkat szigorúan számon tartom. Persze, hiányozni fog, hogy mondjuk az ebédnél, a borjúpörkölt mellett nem nézhetem az Eiffel tornyot, de akkor is, valami nincs rendben a játékok körül sem. Talán hajlott korommal lehet baj, mégpedig olyannyira, hogy amerikai elnök lehetnék még ugyan, de mértékadó sportújságíró már kevésbé.
Már az olimpia idején éreztem, hogy valami baj van, valami végleg megváltozott. Már nincs bennem az a habzó rajongás, amellyel minden reggel ágyban vártam a Népsportot és persze a nekem szállított magyar aranyat. És mint jószerivel csaknem minden magyar ember, szorgalmasan számoltam s bonyolult matematikai és pszichológiai számítások alapján előre felmértem, hogy hány éremre is számíthatok, számíthatunk. És hát a mieink döntőjét a világért ki nem hagytam volna soha. Még akkor sem, ha különben a sportág maga nem érdekelt. Mint a Sydney-ben élő magyarok. Azt mondták nekem, a tudósítónak, hogy holnap gyeplabdára mennek. Nem mintha különösebben rajonganának érte, meg hát a mieink sincsenek ott a pályán, de aznapra csak arra kaptak jegyet.
Hát most mindenki kapott jegyet mindenre, mármint a tévék jóvoltából, és piszkál is a gyanú, hogy talán éppen a túlkínálat okozta viszonylagos közönyömet. Mint a fociban: ha minden héten a Realt, a Bayernt, a két Manchestert meg a többi nagyot látom, Budapesten kit érdekel a Nyíregyháza–Paks rangadó.
Na, valahogy így léteztem a játékok elején, miközben persze szorgalmasan méricskéltem, honnan jöhet nekünk még érem. Nem, nem türelmetlenkedtem, nem szidtam a sorsot, ha valamelyik esélyesünk betlizett, ám magam is furcsállottam, hogy olyan nagyon nem érdekel az egész. És még a botrányok sem ráztak fel különös közönyömből, bár a barátaimmal mindig kitárgyaltam az éppen aktuális skandalumot vagy éppen örömbombát. Ám hamar rá kellett ébrednem, hogy ők hozzám hasonlóan vélekednek a játékokról. Nincs ebben semmi rossz, hiszen ezért a barátaim, de valami mintha végleg elveszett volna a megszokott olimpiamámorból. És akkor már mégsem a korommal van baj, hanem magával a korral. A minden értéket tagadó, visszaszorító, újdonságra ugyan igent mondó, de megvalósítását gátló modern időkkel. Nem önmagában például a Momentum Mozgalommal. Ez a divat, ez a módi, a rombolás filozófiája. Úgy ellentmondani mindennek, úgy leszavazni bármi újat éppen a haladás nevében, hogy különben nem is ismerjük teljes valójában. A párttá izmosodott mozgalom azóta is az olimpiáról beszél, miközben tagjai jószerivel összesen nem voltak annyi olimpián, mint mondjuk ahány aranyat nyert Papp László.
Mi, vén marhák vitatkozunk ugyan, hogy ki kellett volna-e zárni a két, állítólag X és Y kromoszómával is rendelkező „ökölvívólányt”, a Hámori Lucát is legyőző, végül aranyat nyerő Iman Helifet, valamint Lin Ju-tinget, de nálunk sokkal fontosabb és talán okosabb emberek is megszólaltak az ügyben. Az Amnesty International képviselője, Stephen Cockburn a Sports & Rights Alliance nevében elmondta: „Az Iman Helif és Lin Ju-ting ellen irányuló megdöbbentő mértékű online zaklatás újabb mélységesen zavaró példája annak a toxikus, szexista és rasszista diskurzusnak, amely kárt okoz a nőknek mind a sportban, mind a társadalomban.” Fontos megjegyezni, hogy mindkét ökölvívót kizárták a 2023-as világbajnokságról az IBA, azaz a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség által végzett nemvizsgálatok alapján. Az IBA szerint nem feleltek meg a részvételi kritériumoknak, és „versenyképességi előnnyel rendelkeztek más női résztvevőkkel szemben”.
Ennek ellenére a NOB mellett emberi jogi szervezetek, így a Human Rights Watch és az ILGA World is kiálltak a két sportoló mellett. Arról nem szóltak ugyan, hogy a sértő, rasszista diskurzus mellett az egyenlőtlen küzdelem mekkora kárt okoz a nőknek, mert például mi van akkor, ha a vitatott nemű bokszolók bármelyike úgy megüt egy lányt, hogy annak vége, és nem csupán a ringben fejezi be pályafutását. Pedig Iman Helif ügyvédje azt is bejelentette, panaszt kívánnak benyújtani a párizsi ügyészségre, hogy felderítsék, kik állnak a sportoló ellen indított „nőgyűlölő, rasszista és szexista kampány” mögött. Nabil Boudi szerint ez az eset „az olimpiai játékok legnagyobb szégyenfoltjaként” fog megmaradni, és közölte, hogy jogi harcot fognak folytatni az „igazságosság, méltóság és becsület” védelmében. Mert a vita túlmutat a sportszerű versengés keretein, és a legmagasabb politikai körökbe is begyűrűzött, a feszült társadalmi légkörben pedig mindkét sportoló jelentős online zaklatást tapasztal.
Na, itt tartunk. Ez a becsület. Fejre állt a világ. Amíg mi piti, személyeskedő vitákat folytatunk, mások az igazság kiderítésén dolgoznak, és jogtanácsost kívánnak az olimpiára, minden pofon mellé ügyvédet állítanának. Igen, ezek a nagy formátumú világpolgárok alakítják az életünket, és amíg ők tudják, mit csinálnak, semmi gond, nincs baj. De ha mégsem, és nem a mi elbutulásunkról szól az olimpiai csalódás, akkor viszont baj van a világgal. Végképp elhülyült.
A szerző újságíró
