A magasugró éppen kiugrik a stadionból

– Ön hogyan lett fotós?

– BL: Nem volt olyan a bizonyítványom, hogy jó gimnáziumba menjek, és édesanyám azt mondta, menjek el fényképész-tanulónak. Ő ott tanított.Oda nagy protekció kellett már akkor is.

– Dávid is így lett fotós, hogy mondta neki?

– BL: Én nem mondtam semmit. Ellesett mindent. Nézte, hogy mit csinálok, és egyszer csak jobban csinálta, mint én.

– BD: Egy vízilabdameccsen kezdtem el. Elmentünk a meccsre, én ott elloptam apám egyik fényképezőgépét, és elkezdtem fényképezni. Ott szerettem meg a fotózást. De nem akartam fényképész lenni, mert a bátyám is elkezdte. Hogy mindenki fényképész legyen a családban, úgy gondoltam, az sok egy kicsit. Elvégeztem egy fodrásziskolát, de rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy az én világom.

Közben kimentem Izraelbe egy tíz napos tanulmányútra, és vittem magammal egy fényképezőgépet. Ott jöttem rá, hogy mégis fényképeznem kellene.

– Az érettségi után hogyan folytatódott a történet?

– BL: Leérettségiztem, és rögtön a Népszavához kerültem.

– És onnan vezetett az út a Reutershez?

– BL: Csak két helyen dolgoztam egész életemben: a Népszavánál és a Reutersnél.

– A rendszerváltás idején szerintem sokan éreztük, hogy végre van friss levegő, kinyílik az ország, vannak lehetőségek, de nem mindenki tudott élni ezzel.

– BL: 1989-ben kezdtem a Reutersnek dolgozni. Hárman fotósok ültünk egy kocsmában: egy magyar disszidens fotós, aki később a Reuters főfőnöke lett. Ő éppen akkor átjött Európába kipróbálni, hogy jó-e a Reutersnél dolgozni, mert amúgy Kanadában dolgozott a legnagyobb újságnál. Meg ott volt még velünk a Reuters Kelet-Európai főembere. Beszélgettünk, és aki Kanadából átjött, azt mondta, neki nem jött be annyira ez a Kelet-Európa. Ő inkább visszamegy Kanadába. Kérdeztem, hogy akkor itt ki fog helyette dolgozni? Azt felelték, azt nem tudják. Mondtam nekik, tudjátok mit, majd én csinálom. Másnap már adtak egy munkát, hogy próbáljuk meg.

– Más a Reutersnél a munkastílus, mint a magyar sajtóban?

– BL: Igen. Nagyon kell koncentrálni, amikor dolgozik az ember Ott mindennap verseny van. Nagy hírügynökségeknek dolgoznak a fotósok, és az számít, hogy kinek a képe van benne az újságban.

– Az öné elég gyakran benne volt, átvették egymástól a hírügynökségek és a lapok, ezt tudjuk. Alig hogy beállt a Reutershoz, jött a délszláv háború, és már rögtön menni kellett?

– BL: Igen, mert én voltam a legközelebb a háborús eseményekhez. Csak a szerb fotósok értek oda hamarabb.

– Úgy számolom, hogy a háború önnek öt évig folyamatos munkát adott.

– BL: Igen, végigfotóztam. Volt olyan, hogy három hónapig voltam ott egyhuzamban.

– Ha egyetlen képben kellene elmondani, milyen volt az a háború, mi lenne rajta?

– BL: Ez nehéz… Az a gyerek lenne rajta, akit én vittem be a kórházba. Meg is halt szegény. Valószínűleg az lenne a képen, ahogy viszik be a kórházba. Meg ahogy a hullaházban a család sír mellette.

– Akkor tehát ön szemtanúként értelmetlennek és reménytelennek látta ezt a háborút?

– BL: Igen, értelmetlennek. Nagyon sok gyerek és sok ártatlan halt meg. Mert ha egy katona hal meg, neki az a dolga. Ő azért megy, hogy lőjön, és rá is lőjenek.

– Nekem ebben az az érdekes, hogy Kontra Ferenc vajdasági író, akinek több novellája a délszláv háborúról szól, ugyanezt az érzést fogalmazza meg, amit ön is mond. Ez itán a háború után még több országban és háborúban is haditudósítóként vett részt.

BL: Igen. Irakban, Izraelben is dolgoztam. Közben a Reuters elküldött minket kiképzésre. Pszichológus és mindenféle szakember foglalkozott velünk, megtanították, hogyan kezeljük a helyzeteket, amikbe belekerülünk. Például hogyan veszel észre egy bombát az úton. Hogyan kell öltöznöd, ha háborús helyszínre indulsz. Hogyan kell a traumákat kezelni. Egy hetes képzésen vettünk részt egy angliai kastélyban, ahol össze voltunk zárva speciálisan képzett angol katonákkal. Ők például olyan esetekre is kiképeztek minket, hogyan kell viselkedni, ha elrabolnak. Ez Irak előtt volt, 2003 körül.

– Kellett alkalmaznia, amiket tanult?

– BL: Sokkal megfontoltabbá tett a kiképzés. Már korábban is voltam háborús képzésen Koszovóban 1999-ben. Mikor bevonultak a NATO-csapatok és az oroszok, bejutottunk egy faluba, ami teljesen üres volt. Egy kollégámmal együtt mentünk, akivel együtt voltunk a kiképzésen is. Egymásra néztünk, hogy menjünk innen, mert itt nincs senki. De bármi történhetett volna. A kiképzésen megtanították, hogy az olyan helyen, ahol nincs senki, nem járkálsz. Lehet, hogy fölemelsz valamit, és egy bomba van alatta. Vagy belerúgsz valamibe, és ott van egy bomba.

– Ön dönthetett arról, hogy fotósként elmegy a háborúkba vagy sem?

– BL: Mindig van döntési lehetőség. Ilyesmire sosem kötelezik az embert.

– Miért választotta azt, hogy elmegy ezekre a helyszínekre?

– BL: Először nem tudtam, hova megyek. Aztán meg ott van az a nagyon jó érzés, hogy én mutatom meg a képeimmel a világnak, mi történt például Boszniában. Persze dolgoztak ott más fotósok is, de én lehettem az egyik. A New York Times-tól kezdve mindenhol megjelentek ezek a képek, tehát nagyon fontosak voltak.

– Vonzotta a veszély is, vagy inkább úgy vette, hogy ezzel a jár az a munka, ami jó érzést (is) okoz?

– BL: Inkább az utóbbi. Senki nem azért megy oda, mert élvezi veszélyt. Félnek azok, akiknek háborús övezetben kell dolgozniuk.

– Gondolom, sok szörnyűséget is láttak.

– BL: Igen, és az megszokhatatlan. Nem olyan könnyű kezelni, hogy például ülsz az autóban, és a fejed fölött átlövik.

– Világszerete ismert például az a fotója, amelyen egy migráns rálöki a sínekre a feleségét és a gyerekét. Mi kell ahhoz, hogy valaki el tudjon kapni ilyen pillanatokat, amikor kiszámítható előzmények nélkül hirtelen történik valami?

– BL: Koncentrálni kell. Nem beszélgethetek a kollégámmal ilyenkor. És nem is csak a háborús helyzetre vonatkozik ez. Ha elmegyek például egy focimeccsre, és engem nem érdekel a foci, hanem a másik fotóssal végigbeszélgetjük a meccset, akkor nincs egy darab használható képem sem.

– A sportfotózás hogy jött?

– BL: Megvolt már a Népszavánál is. Szerencsére csak ketten voltunk, akik szerettünk sportot fényképezni, és mi csináltuk majdnem az összes sportfotót.

– Napilapnál mindent kell fotóznia egy fotósnak.

– BL: De ott is be lehetett osztani aszerint, hogy ki mit szeret jobban fotózni. Volt, aki elment a SZOT Kongresszusra fényképezni, én meg elmentem a focimeccsre, mert engem az jobban érdekelt, minthogy országos vezetőket fényképezzek.

– A focistákat meccs közben nem nagyon lehet instruálni, hogy mondjuk, a szebbik profiljuk legyen a képen, de egy politikust talán jobban meg lehet kérni, hogy álljon ide vagy oda.

– BL Gáspár Sándort például, aki a SZOT főtitkára volt, az MSZMP és az Elnöki Tamács tagja, nemigen lehetett volna ilyesmire megkérni.

– Nem olyan típus volt?

– BL: Egy sem volt olyan típus a kommunisták közül. Sokkal könnyebb most megkérni némelyik politikust, hogy hova álljon. Például Orbán Viktornak volt már, amikor szóltam, hogy forduljon oda, amikor kezet fog, és oda is fordult.

– Akkor csak változott valamit a világ.

– Most sem lehet mindenkinek szólni, az sem mindegy, hogy mit és hogyan kér egy fotós, és hogy ismerik-e.

– Ahogy látom a fotósokat munka közben, udvariassággal nagyon sok mindent el lehet érni.

– Így van. Orbán Viktort egyszer dekázgatás közben kellett lefotóznom, de nem nézett ki jól, és javasoltam neki, hogy inkább fejelgesse a labdát.

– És megfogadta a tanácsot ?

– Igen, megpróbálta, és abban a pillanatban megvolt a kép.

– A fotók sok mindenben megváltoztatták a világot. De vajon a háborúkat is megváltoztatta az, hogy folyamatosan fotózzák, filmezik?

– BL: Biztosan. A háborús fotókat mindkét szembenálló fél propagandára használja. Két oldala van a háborúnak: a támadó meg a védekező. Attól függ, hogy az ember hol van. Szörnyűséget mindenhol lehet látni, tapasztalni. De mindabból, ami a háború, a felek aztmutatják meg, amit ők akarnak. Én voltam Irakban úgy, hogy két hétig bent az amerikaiakkal a laktanyában, és mehettem velük mindenhova. Abban a hétben direkt nem mentek sehova. Ha mégis mentek, betettek engem az utolsó autóba, mire odaértem, bármi is történt, annak addigra vége volt. Ott vért izzadtam, hogy mit csináljak. Minek vagyok a laktanyájukban, ha nem hagynak fotózni.

– Az orosz–ukrán háborúban nem lett volna kedve dolgozni?

– Nem volt olyan ajánlat, amiért elmentem volna.

– Kisgyerekként milyen érzés volt, hogy az édesapja háborúkba jár fotózni?

– BD: Még kicsi voltam, és nem fogtam fel teljesen, mi az a háború. De azt tudtam, hogy a szüleim olyankor mindennap beszélnek telefonon. Anyukámnak sokkal nehezebb volt.

– Nézegette az édesapja által készített háborús képeket?

– Akkor még nem foglalkoztatott a fényképezés. Csak érettségi után Izraelben a csoportos tanulmányúton kezdett érdekelni. Kaptam egy fényképezőgépet egy optikával, és végigfényképeztem az utat meg a csoporttársakat. Mindenkiről profilképet csináltam, mindenki örült a képeknek, és utána kezdtem a fotós iskolába járni.

– Emlékszem, hogy legelőször a Majdnem menyasszony című film bemutatóján dolgoztunk együtt a Magyar Hírlapnál, és engem nagyon érdekelt, hogy fotózza le a színésznőket, szépek lesznek-e.

– BL: Sok fotósnak ideje sincs arra, hogy ilyesmire odafigyeljen. Igénytelenek is sokan, de manapság a fotósok nagyon leterheltek. Van, aki két- három helyszínre is kimegy anyagot csinálni egy nap, és azt mondja, nincs ideje arra, hogy ténylegesen jelen legyen az eseményen. Megcsinálja azt az egy-két-három fotót, ami a médiumának megfelelő, és megy a következő helyszínre. A vidéki fotós még elfoglaltabb, mert ő naponta négy-öt helyszínen fotóz, és nagyobb távolságokat kell megtennie. Elmegy egy focimeccsre, onnan elmegy a megyei közgyűlésre, onnan egy balesethez, és sehol nem tud úgy ott lenni, hogy normálisan tudjon fényképezni. Mert nem elég csak nyomni a gombot. Meg kell várni, míg történik valami. Meg kell várni, míg jó lesz a fény.

– BD: De milyen események vannak ma, az is fontos. Sajtótájékoztató. Itt nem az van, hogy vársz az eseményre, a gólra például, hanem gyorsan lefényképezed.

– A legtöbb sajtótájékoztatón három-négy ember ül egy asztal mögött, és nem történik semmi.

– BL: Abból, ha jobbat csinálsz, még az is unalmas.

– Az izraeli út után hogyan folytatódott az ön fotós élete?

– BD: Iskolába jártam, és utána rögtön lett egy munkám a Hot Magazinnál. Ott nem sokat dolgoztam, gyorsan rájöttem, hogy ez nem az én világom.

– De azért történt valami emlékezetes?

– Akadtak vicces helyzetek. Egyszer például Palik Lászlóékat kellett volna lefotóznom, és úgy tudtam, küldenek valakit, aki megmutatja, hol vannak, de mikor odaértem a térre, nem volt ott senki. Szerencsére megláttam Palikékat, és a játszótér tetejéről készítettem fotókat, és be is küldtem őket. Majd felhívtak a laptól, hogy nagyon jók a képek, csak nem Palik van rajtuk, hanem egy tárgyalótársa, aki majdnem ugyanúgy néz ki. De nem volt gond, mert valamelyiken Palik is rajta volt.

– Utána hol dolgozott?

– A Magyar Nemzetnél. Nagyon szerettem, mert tényleg jó brigád jött össze a fotórovatban.

– Közben kiderült, hogy milyen témák érdekelik jobban?

– A sport felé hajlottam én is.

– Nem a színház?

– Az is jó. Kényelmes. Mind a kettőnél leülsz a pálya szélére.

– És ott is van akció. Olykor még meg is ölik egymást a színpadon.

– De a sport többnyire a szabadlevegőn zajlik, és ez is jobban vonz. Sokan nézik, sokan szeretik.

– Mindkettőjüknek számít az, hogy valami fontos és mozgalmas, látványos témát kelljen megörökíteni, ami sok embert érdekel?

– BL: Igen, ami fontos, hogy nem egy unalmas sajtótájékoztató. A legkevésbé azt kedveltem a Reutersnél, amikor kézfogás-képeket kellett fotózni. Az ilyen eseményeken a főszereplők nem foglalkoznak azzal, hogy honnan tudna jó képet készíteni a sajtó.

– Ön még a Magyar Nemzetnél dolgozott, amikor 2015-ben eljött a G-nap. (Az a nap, amikor megszűnt,illetve szünetelni kezdett a Magyar Nemzet. A szerkesztőség pedig kettészakadt. Az egyik részéből létrejött A Magyar Hang című lap , a másik részéből a Magyar Idők című napilap.)

– BD: Sajtótörténeti esemény volt. Végigfényképeztem, amikor bejelentették, hogy megszűnik az újság. Tavaly nyertem egy sajtófotó második díjat az akkor készült sorozattal.

– Sokszor dolgozik így, hogy nincs megrendelés, viszont van történés?

– BD: Magamtól inkább olyasmit fényképezek, amit szeretek. Például kutyákat fényképezni. Egy kicsit más.

– Kutyát fotózni szerintem nagyon nehéz, mert a kutya mindig arrébb megy, vagy össze-vissza rázza magát, és rettenetes pofákat vág.

– BD: Az a jó benne. Mind a kettőnknek van kutyája. Itt van a közelben egy kis rét. Volt, hogy kivittük oda a kutyákat játszani. Repült a labda, a kutya meg utána, a fogai látszódnak, kicsit másképp néz ki a képen, mint ahogy megszokott. Kicsit olyan sportosabban.

– Mind a ketten sikeres, több díjjal elismert fotósok. Szoktak rivalizálni egymással?

– BL: Természetesen. Dávid mindig jobbat csinál Dávid, mint én.

– Szokták kritizálni egymás képeit?

– BD: Néha annyit mond, hogy sz-r.

– És ön az édesapja képeit?

– BL: Előfordul, de udvariasabban. Azt mondja, szerintem ez nem jó. De én magam is megmondom a saját képemről, mert azért nem vagyok akkora nagy király, hogy mindig minden kocka jó legyen. Vannak vállalhatatlan képek, amiket mégis oda kell adnunk a lapnak vagy a hírügynökségnek. Ha egy kép nem jó, vagy nem figyelt a fotós, vagy az esemény volt annyira unalmas, rosszul előadott látvány.

– Szabadúszóként ma meg lehet élni fotózásból?

– BD: Ahhoz nagyon sokat kell dolgozni.

– BL: Van, aki meg tud élni, van, aki nem.

– Nagyon sokat változott a világ ebből a szempontból is, mivel ma már mindenki készít fotkat, és egy telefonos kép minősége is megfelelő lehet a sajtóban.

– BL: Ezzel minőségét veszti a dolog. Nagy hírügynökségek is spórolnak. Ma már ott is olyan munkatársakat keresnek, aki meg is tudja írni, le is tudja fotózni, és le is tudja videózni az anyagot. De az is látszik, hogy a mesterséges intelligencia az egész sajtófotót tönkre fogja tenni.

– Hogyan?

– BL: Megmondom, mit akarok, kik a szereplők, akik rajta legyenek a képen. Az újság nem fogja beismerni, hogy mesterséges intelligenciával készítették Az olvasót sem fogja érdekelni, hogy egy valós eseményről készült-e a kép, vagy sem.

– Dávid magasugrós képe viszont, amelyet az atlétikai VB-n készített 2023-ban, és amelyért első díjat kapott az idei Magyar Sajtófotó pályázaton, bármennyire szürreális, és mindenfélét bele lehet képzelni, de mégis teljesen valódi.

– BD: A Felhők között című kép nem elsőre jött össze, de figyeltem a Nap lemenő fényeit, és tudtam, hogy szépen ki fog rajzolódni ez a kép úgy, hogy a stadion karimája is benne legyen, és így a magasugró éppen kiugrik a stadionból.

Elolvasom a cikket