Összesen 29 ezer 889 fő, 9339 lóval és 144 ágyúval, puskánként egy darab lőszerrel. A germánosan precíz beszámoló rideg, könyörtelen adatainak feltétlen tisztelgés jár. Miként orosz tisztek is tisztelegtek ennek a 29 ezer 889 embernek (sőt, vélhetően még a 9339 lónak és a 144 ágyúnak is). Nehéz elképzelni azt a réges-régi, 175 évvel ezelőtti augusztusi délelőttöt ott a nagy hegyek alatt. Ugyanúgy ragyogott a nap, mint most, sőt, „égetőn sütött”, „ó, ez az augusztus 13. még a velőt is égette”, írja az egyik helyszíni beszámoló.
És lenn az a sík. Az a bizonyos.
A fegyverletétel errefelé, a közeli Csigér patak két partján, a kelet-nyugati irányban végighúzódó, hosszan elnyúló mezőn történt meg, Világostól vagy húsz kilométerre délre. Garzó Imre a következőképpen határozza meg a pontos helyet: „Augusztus 13-dikán a szöllősi határnak egy csatorna által hasított sík térségén állíttatott föl a Görgei vezérlete alatt működő egész honvédsereg, fegyvernemek szerint. És jött a magyar és orosz tábornoki kar, vezetve Görgei által, kinek fejsebét még kötés jelezte, végiglovagoltak a hadsorok előtt, hol az ágyúk elhagyatva, a másnemű fegyverek rakásokba hányva feküdtek.” Degré Alajos így ír erről: „…az egész tábor fel volt állítva, a tisztek egy térre csoportosultak, ahol Görgey bekötött fővel, lóháton megjelent. Német beszédben előadta, hogy a fegyvert az orosz előtt föltétlenül letesszük… A menet megindult oly gyászosan, hogy a lélek felsírt az emberben. A honvéd nem csillogtatta fegyverét, a huszár alatt nem fickándozott lova, még az ágyúk döcögése is más volt, mint a dicsőség napjaiban… Világostól Pankota felé Szöllősre tartottunk, hol az orosz tábor csatarendben felállva fogadott.
Itt történt a fegyverletétel.
Mit mondjak e jelenetről, vagy hol kezdjem? Azon-e… midőn a büszke huszár kedves paripája nyakát átölelve, édesen csókolá végig; vagy a zokogó tiszteken, kik velőhasogató fájdalommal tekintettek végig azon vitéz legénységen, melyet annyi szép csatában oly diadalmasan vezényeltek? Mindez oly megrázó volt, hogy a vad csoportok vezetői, a muszka tisztek, száraz szemmel nem nézhették. Aki e szomorú jelenetben részt vett, elmondhatja, hogy egyszer már meghalt.”
A fegyverletétel, amint arról Degré is beszámol, hadtestenként ment végbe: előbb a gyalogsági alakulatok kerültek sorra, majd a huszárok következtek. „Nem volt legény, ki fegyverét – mielőtt tőle megvált – meg ne csókolta volna. Némelyek utolsó töltésükkel önéletöket oltották el… A tisztek fegyvereiket s minden tulajdonukat megtartották.”
„Egész nap szólt a trombita, pergett a dob és a szilaj nóta, és mindez egy iszonyatos búfelejtő káromkodással végződött. Augusztus 13-án délelőtt Görgey és alvezérei sírva ölelték meg egymást, és lovaikra pattanva a szőllősi malom felé nyargaltak… tíz órakor indult meg az egész menet a táborba” számol be naplójában Bohus Jánosné Szögyény Antónia, a világosi kastély úrnője. „Elmondhatom, hogy kevés hely van a földön, ahol annyi férfikönny hullott, mint ekkor Világoson.”
A legilletékesebb, a kapituláció legújabbkori abszolút magyar főszereplője, bizonyos Görgei Artúr a következőképpen ad számot minderről: „augusztus 11-ről 12-re forduló éjjel… a parancsaim alatti egész hadsereg… Óarad városában és körötte elfoglalt felállásából elindult a Világosra vezető országúton; hajnalban augusztus 12-én Világos alá ért, és ezen helység közelében ütött tábort… Itt az egész hadsereg másnapi (augusztus 13.) késő reggelig mozdulatlan maradt.” Ekkor történik meg ama bizonyos „menet” Szöllősre, miután „augusztus 12-ről 13-ra forduló éjjel gróf Rüdiger hadtestének vezérkari főnöke (Ilja Sztepanovics Frolov tábornok – D. L.) jelent meg Világoson nálam, a másnapi fegyverletétel alkalmas színhelyének kölcsönös megállapítása végett. Ekkor a következőkben egyeztünk meg: a vezérletem alatti magyar sereg fegyvereinek önkéntes lerakása Szöllős helység közelében menjen végbe, ott, hol egyfelől a Kisjenőről Zarándon át, másfelől a Világosról Pankotán át Borosjenőre vivő két útvonal egyesül; mégpedig a Szöllős déli széle közt s a világosi utat keresztben metsző Malom-csatorna közt elterülő síkon. Ezt a sík területet augusztus 13-án korán reggel gr. Rüdiger tábornok hadteste, Kisjenő felől közeledvén, egyelőre kelet, észak és nyugat felől fogja elkerítni, csapatjai egy részével a Moroda és Szöllős közti Csigér-patakot s az utóbbi helységet megszállván és derékhadával Zaránd és Szöllős közt kibontakozván… 1849. augusztus 13-án délelőtt 10 és 11 óra közt hagyták el utolsó hadi táborhelyöket annak a hadseregnek megrendült utolsó maradványai, amelynek győzelmei megóvták ugyan Magyarországot attól a gyalázattól, hogy elmulassza megadni az olmützi oktrojált alkotmányra az illő, kellő feleletet, de mely győzelmek egyszersmind Kossuth Lajosnak lehetővé tették, hogy a törvény melletti igazságos küzdelemnek oly fordulatot adjon, mely által ő, Kossuth kiforgatván a nemzetet törvényes igazából, csakis Ausztria kormányának köszönetére szolgált rá, de sohasem hálájára önnön hazájának. Magam egy csoport tiszt kíséretében… lóháton előresiettem Szöllős irányában. Pankota közelében egy sebesen vágtatva felénk közeledő orosz hadikövettel találkoztunk szemközt. Ez megnevezvén magát (Alekszandr Ivanovics Bariatinski lengyel származású ezredes, tábornagyként később a Kaukázus cári helytartója – D. L.), gróf Rüdiger tábornok nevében felszólított, jelentsem ki élőszóval még egyszer és utoljára, hogy csakugyan komoly a szándékom a megállapított helyen letenni a fegyvert. Tartózkodás nélkül megadtam a kívánt nyilatkozatot.”
Nincs okunk kételkedni a beszámoló hitelességében. A maga nemében tökéletes, aprólékos, száz százalékig „katonás” precizitása, aprólékosan, kínosan részletező pontossága a maga nemében nemcsak magával ragadó, de – a Kossuth-minősítést leszámítva – imponálóan hatásos, sajátságosan drámai. Belénk villanhatnak Ottlik Géza szavai: megszoktuk, hogy a vereséget „izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” E tulajdonunk birtokában, magunkban ünnepeljük hát nagy vereségeinket.
Ám ennyi év után érdemes egy pillantást vetni arra is: mi történt a vesztesekkel közvetlenül a fegyverletétel napja után, ama bizonyos, szomorú emlékű 13-át követő napokban. Logikus és természetes fejlemény, hogy a fegyvert letett és katonai alakulatától a kapituláció révén ily módon „megfosztott” ezer meg ezer katona ilyenkor értelemszerűen hadifogságba kerül, ez – papíron – nagyjából így is történt, csakhogy a fegyverletétel, minden rendezettsége és szervezettsége dacára, a megállapodásokban rögzítettek és a hadijog hallgatólagos és értelemszerű alkalmazása ellenére, a háborúk örök természetrajzából kifolyólag igen tekintélyes számban rendhagyó esetek, ilyen-olyan, kósza „partizánakciók” sorozatát is magával hozza. Például Karsa Ferenc hadnagy 1988-ban fellelt szabadságharcos naplójában ezek után részletesen ismerteti Arad-Hegyaljáról indult anabázisukat, augusztus 13-ától 26-ig. Az egészen fel Mátészalkáig megtett, olykor vesszőfutásszerű, nagyobbrészt románlakta vagy erősen vegyes lakosságú vidékeken keresztül vezető úton történtekből néhány kiragadott életkép-részlet, az Úr 1849-dik esztendejének nyárutójából.
A falu fölötti, a világosi vár mögött kezdődő erdőből indulnak észak-északkelet, Magyarád felé. Magyarád után, másnap este, holtfáradtan, Karsáék Borosjenő közelébe érnek. „A tanyán, az urasági major körül csak úgy hemzsegett a fegyvertelen honvéd, azok közül ti., akik Temesvárnál az ütközetben fegyvereiket elhányván, Lippára menekültek, onnan Világosra, de rendes zászlóaljakat nem képezvén, Görgey őket saját hadseregéhez el nem fogadta.” (Ez a hányódó, fegyvertelen tömeg külön csemegét jelenthet a Karsáékon rajtaütőknek és társaiknak.) „Előőrseinket annak rendje-módja szerint kiállítottuk, azután a gazdatiszthez fordultunk, kérve tőle tüzelőt, hogy elfáradt, elizzadt legényeink a hűvös éjszakán kissé megmelegedjenek, és egy kis szalonnát süthessünk. – Nem uraim, azt meg nem engedhetem, hogy tüzet rakjanak; nem azért, mintha sajnálnám a fát, de félek, hogy a szomszéd falvak vad oláh lakossága a tüzet látva, megneszelik a honvédeket, és akkor Isten legyen irgalmas mindnyájuk lelkének… a gazdatiszt azt mondta: kerüljük a tiszta oláh falvakat, mert azok könnyen nyakunkra hoznák a közel táborozó muszkákat; ne menjünk vezető nélkül a hegységnek…”
Major István tüzérhadnagy egységével Világosra tartana, eleget tenni Görgey – korábban kézhez vett – odaszólító parancsának. Nem jutnak el odáig. Osztrák csapatba ütköznek. „…a németeket vezető oláhok kutyái szaglászva jöttek felénk… midőn az oláhok megtudták hollétünket, csendesen mentek vissza a németekhez, kiket most háromfelül vezetnek felénk.” Fogságba esvén, az osztrákok nyomravezetői továbbra is éberen figyelnek rájuk: „a csapat előtt menő oláhok kutyái… visszatértek gazdáikhoz és vezették őket azon helyre, hol több fegyveres oláhok jöttek mellénk. Mi bámultuk a vad népet, kik az általuk megölt menekvő honvédek ruháit viselték és fegyverüket használták…Menet közben több hasonló bandát láttunk, kik a szerencsétlen honvédekre éjjel-nappal vadásztak, míg az út mellett több helyett a kutyáktól szétmarcangolt s ruhájuktól megfosztott holttestek hevertek, a mellettük elmenő németek utálattal köpködtek a szerencsétlen áldozatokra… mikor a kis oláh faluhoz közeledtünk, láttuk felénk szaladni a temérdek lármázó népet, kik vasvillával, fejszével bottal kezükben jöttek, hogy agyonverjenek bennünket. De e dicsőséget az oláhoknak a nagylelkű németek nem engedték… a völgyben kutat találtunk, de ehelyett iszonyú látvány tárult elénk: temérdek holttest feküdt szanaszét összeszurkálva, fejük szétzúzva, s minden ruhájuktól megfosztva. Mellettük és körülöttük széttört puskaagyak és annak vasrészei, összevagdalt tölténytáskák, törött vasvillák és botok és az áldozatok ruhafoszlányai hevertek, ebből gyanítottuk, hogy a szerencsétlen áldozatok honvédek voltak, kik gyilkosaikkal küzdöttek.”
Egy 41 éves, gyulafehérvári születésű őrnagynak, úgy tűnik, szerencséje van: feleségével és annak első házasságából született, 15 éves fiával együtt indulhat el Szöllősről. Ki tudja miért, nem egyenesen délnek, hanem kelet-délkeletnek haladnak, vagyis hosszában végigutaznak a nyugat-keleti irányban elnyúló Zarándi-hegységen, melynek első meredélyei Világos fölött emelkednek a magasba, a legelsőn a vár romjaival. (Egyes források szerint nem is idegenbe, hanem Nagyváradra indultak volna – ki tudja, miért arrafelé?) Már majdnem Erdély déli történeti határa, „a zámi kapu” fölött járnak, amikor a 836 méter magas Solymos csúcsa alatt a zordon zarándi rengetegben Marosszlatina közelébe érnek. Az őrnagy – Balogh Károlynak hívják – felfigyel: mintha a fuvaros jelt adna… de már meg is zendül köröskörül az erdő, elhanyagolt külsejű, vad és elszánt, bocskoros alakok rohannak feléjük, mohó és gyakorlott mozdulatokkal már rá is vetik magukat a csomagokra, Mária és a fiú dermedten bámul, a fuvaros tekintete kajánul azonnal követi a támadók mozdulatait. Balogh Károlynak lőfegyvere nincs: mivel Világosnál a megállapodás értelmében a tisztek csak kardjaikat tarthatták meg, az őrnagy szinte semmit sem tehet. Mire bal oldalához érhetne jobb karja, már semmit sem érez, moccanni is képtelen. Alig egy perc múlva a futásnak eredő Madách Mária és a Theresianumban tanuló Huszár József sem lélegzik – legalább tíz-tíz lándzsaszúrás és/vagy puskatus-ütés éri mindkettejüket. Inasuk a pillanatnyi kavarodásban az életösztön öntudatlan, halhatatlan parancsára villámgyorsan máris egy fa tetején van, onnan néz végig mindent… amit ezután látni lehet. A holttesteket nemsokára a disznók elé vetik, azok marcangolják szét csámcsogva a tetemeket. (Az inas hosszú hetek múltán, rongyosan, koldulva vergődik nagynehezen haza Nógrádba, hírt hozva a rémtettről.) Mária Imre keresztnevű, írogató öccséről pedig többek között ezt írja Döbrentei Kornél (Madách lerúgja csizmáit): „Úristen, / mire vihettem volna, ha nem itten / születek, a magyar Golgotán /…vörös izzású borban sisteregtetett, apokaliptikus éjszakán / tört rám a látomás: úgy csonkítják meg majd hazám / a kupec-szenvedelmű győzők, ahogy Vasvárit lefejezték / s feldarabolták a mócföldi fejszék, / ahogy nővéremet trancsírozták szét fölszított hentesek, / a vasárnapi misés, levendulaszagú ’rendesek’, / a húsdarabokat a sárba vetették, / s a visító, röfögő kondával föletették: / a sötétben csámcsogás hallik hatalmasan, / itt minden nap az év leghosszabb éjszakája van.”
Az életképeket még jócskán lehetne folytatni. (Nem valószínű, hogy túl sokan elmondhatták, amit Karsa Ferenc naplója igen becsületes, tiszteletre méltó módon, higgadt tárgyilagossággal rögzít: „jól esett tapasztalnunk, hogy nem minden oláh volt ellenségünk, s a borosjenői oláhok hozzánk való viselkedése bizonyára ezt igazolta.”) Így, ilyen körülmények között próbált hazafelé vergődni Világostól a magyar sereg maradéka, ekképpen telt az 1849-es esztendő nyarának vége, őszének eleje, miután a szöllősi mezőn – mint arról Egervári Ödön huszár hadnagy emlékirataiban beszámol – ama 13-án „naplementig körülbelül 60 000 tört, zúzott s haszonvehetetlenné vált kard, pisztoly, puska és karabin (a karabély elődje – D. L.) kazlakban hevert” . És akkor még nem is említettük az állandó életveszélyben, teljes kiszolgáltatottságban a létét menteni próbáló ember testének súlyos megpróbáltatásait: ugyancsak Egervári tudósít arról, hogy igen sokan csak nagynehezen vagy sehogyan sem juthattak a vadul ellenséges környezetben ételhez-italhoz, „az éhség gyötrő kínjait megemlítésre méltónak alig tartom a szomjúsághoz képest. A zöld vagy félig érett szilva s a nyers kukorica sovány tápot nyújtott, embereink, különösen a gyalogság, úton-útfélen egyre hullott; az éhhalál s a görcsmirigy tízszerte nagyobb pusztítást tett sorainkban, mint az augusztus 9-i (a szabadságharc utolsó csatája, a temesvári – D. L.) véres csata.” Igen, ez (is) annak a napnak a történetéhez tartozik, ez is történt ama nap után, mindenfelé Arad-Hegyalján, Világos után.
A szerző író
