Két héten keresztül olyan mértékben zúdultak ránk Párizsból a hírek, képek, gondolatok, hogy az olimpia zárultával sem lehet azonnal a hatásuk alól szabadulni, de talán nem is szabad, mert ahogy a kertben, a lakásban, az autóban, úgy a tapasztalatok között is rendet kell tenni. Szándékosan kerülöm az élmény kifejezést, hiszen sokkhatással felérő eseményekkel is szembesülhettünk, ám ehelyett inkább a szívet melengető pillanatokkal kezdem a számvetést.
Az aranyérmesek természetesen megkerülhetetlenek, hiszen fejükön a korona, valamennyien megajándékoztak olyan felemelő élményekkel, amelyek sokáig emlékezetesek maradnak. Kós Hubert nem csupán időrendben volt első, de eleganciája is lenyűgözött, amellyel merte vállalni, hogy a kétszáz méteres hátúszás első negyedében jó néhányan megelőzzék, pontosan tudta mi van benne, és ezzel senki más nem versenyezhet, mintegy csak számunkra izgalmassá téve a küzdelmet. Egészen másfajta előkelőséggel érkezett a célba Gulyás Michelle, akiből egyszerűen áradt a flow, és ami különösen értékes – ahogy erről később maga is nyilatkozott –, merte megélni ezt a rendkívüli pillanatot, ami sokaknak okozta már a vesztét, vagy azért, mert az érzést blokkolva begörcsöltek, vagy azért, mert túlfürödték benne magukat, elveszítve a talajt a lábuk alól. Milák Kristóf új arcát ismerhettük meg, a máskor utcahosszal diadalmaskodó extravagáns klasszis ezúttal küzdeni tudásával nyűgözött le, amellyel saját magát is legyőzte. Márton Viviana tekvandósként a cselgáncsozó Kovács Anti 1992-ben látott szellemes, tekintélyt nem ismerő, lehengerlő küzdelmeit idézte fel; míg Rasovszky Kristóf, aki kapcsán ugyancsak említhetném az eleganciát, ám fontosabbnak tartom azt a messzire áradó profizmust, amely a tokiói ezüstéremtől a párizsi csúcsig vezette, ezzel is példát mutatva mindenkinek, aki úgy érzi, hogy most nem elszalasztott valamit, hanem felkészült egy még nagyobb teljesítményre.
Nem véletlenül hagytam a végére a párbajtőrözők diadalát, ami – mint egykori vívónak – különösen közel áll a szívemhez, hiszen a szerintem valaha volt legnagyobb magyar sportolóval, Kulcsár Győzővel 1972-ben győztes párbajtőrcsapatra emlékeztettek. Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” gyakran közhelyszerűen emlegetett összefonódását jelenítették meg; hogy összefogással valóban a csillagok közé juthatunk; hogy nem vagyunk oldott kéve, nem hull szét nemzetünk.
A bajnokok és érmesek dicsérete mellett általában kevesebb fény jut a negyedik helyezettekre, pedig az idei lemaradók többségére igazán büszkék lehetünk. Az úszás királyszámának tekintett százméteres gyorsúszásban Németh Nándor egészen fantasztikus teljesítménnyel mindössze két századmásodperccel, nem egész három centivel maradt le az ezüstéremről. Ha jobban jön ki a célba csapás, most büszkén emlegethetnénk, hogy a világ második leggyorsabb úszója magyar. Sokan talán nem is értik a jelentőségét, de a legjobb profikat felvonultató kerékpárosok mezőnyében hasonló távolsággal, de időben még kisebb különbséggel a dobogóról lemaradó Vas Kata Blanka képe ugyancsak beégett a retinámba.
Sikerek, teljesítmények, élmények, amelyeket viszünk magunkkal, s majd az idő eldönti, hogy melyik hogyan formálja életünket, mit tanulunk a heroikus küzdelmekből. A legfontosabb hatása ugyanis minden olimpiának, ha nem csupán az emlékek közé ülepszik, hanem ha magunk is képesek vagyunk meríteni belőle.
Párizs persze más értelemben is vízválasztó lett, olyan ügyekkel szembesülhettünk, amelyek alapvetően megerősíthetnek bennünket, erőt adhatnak a józan ész felülemelkedésén a változékony, erőszakos propagandán, amely megpróbálja maga alá gyűrni a sportot is. A megnyitó műsorából sem az a legizgalmasabb, hogy sértette-e keresztény értékeket – mondhatnánk, a liberális világ részéről az magától értetődő –, sokkal inkább, ahogy a főszereplőket leengedték a Szajnának nevezett kanálison, aztán mehettek vissza a faluba, mert a show-nak már nem voltak részesei, csak érdekes kellékei. Mindezt csak tetézte a NOB döntése, amely bizonytalan nemű embereket zúdított a nőkre, zárójelbe téve a korábbi évtizedek küzdelmét a női egyenjogúságért. Mondhatnánk, sok hűhó semmiért, két sportoló szereplésének nem érdemes ekkora feneket keríteni, ám ahogy legutóbb, Tokióban ez még nem merülhetett fel, úgy egy évtized alatt teljesen félresöpörhetik az olimpia színpadáról a férfi adottságokkal, készségekkel rendelkező genderlobbi képviselői a valódi nőket. Párizs azonban talán még a liberálisok egy részét is meglepte, amikor napokon keresztül azon ment a vita, hogy menet közben, a házigazdák gondatlansága miatt töröljenek-e egy-két sportágat a műsorból, vagy azok nyugodtan fürödjenek csak a liberalizmus trutyijának szimbólumává váló szennyezett Szajnában. Az természetesen egy pillanatra sem vetődhetett fel, hogy más, az egészséget nem veszélyeztető folyóban, tóban mártózzanak meg az érintettek.
Párizs végül megbuktatta Thomas Bach NOB-elnököt, aki egy hónapja még fennhangon hirdette, hogy nem tervezi leszállását az olimpiai mozgalom trónjáról, a jövőben is ő irányítaná a szervezetet, ám a botrányok hatására a diplomácia csatornáin keresztül szép csendben, gyaníthatóan nagyon sokan elküldték számára a selyemzsinórt, és a csúfos bukás helyett Bach a diplomatikus visszavonulást választotta. Cserében a regnáló elnök – életében talán először őszinte gondolatokat fogalmazott meg – erősen visszafogottan méltatta a záróünnepségen a párizsi olimpia nagyszerűségét, attól ugyan távol tartva magát, hogy a top10-be illőnek se minősítse, de a közhelyes mondatai inkább csalódottságról árulkodtak.
Miközben jót kacagunk a liberális világ torzsalkodásán, ne feledjük, hogy alapvetően a francia fővárosban versenyek voltak, izgalmasak, feledhetetlenek, nagyon is emlékezetesek; ráadásul többségében távol a Szajnától, amely bár a franciák büszkesége, a világ számára a bélsár szinonimájává vált.
A szerző vezető szerkesztő
