Gárdonyi Géza ikonikus metaforája megfelelő mélységben fejezi ki a nemzetet megtartó legfontosabb pillér, a család szerepét. Az elmúlt időben a magyarság demográfiai fordulatáért felelősséget érző és vállaló értelmiségiek szinte az összes szakmai érvet, kutatási eredményt, kitörési lehetőségeket megjelenítették az e hasábokon közölt írásaikban. Szerintem, a pozitív nemzeti népességgyarapodást a következő évtizedben érdemes egy össznemzeti – politikai és társadalmi – összefogás gyakorlati programjává tenni.
Büszke vagyok arra, hogy mint könyvkiadó, Benda József és Báger Gusztáv szerkesztőkkel négy éven keresztül együttműködve, megjelentethettem – két kiadásban is – a Jövőnk a gyermek című tanulmánykötetet. Ez a kiadvány tartalmazza különféle szakmai kutatóműhelyek együttműködése alapján elkészült nemzeti demográfiai jövőképet 2020 és 2030 között. A magyar kormány fontos és jövőbe mutató intézkedéseket indított el az elmúlt években, amelyeknek már érzékelhetők a pozitív hatásai, azonban a demográfiai nemzetépítés-nemzetmegtartás jóval túlmutat a politikai választási ciklusokon. Jelen írásomban röviden összefoglalom a legfontosabb nemzetközi összefüggéseket, melyeket (több)ezeréves múltú, „kis” országként – megfelelő taktikai és stratégiai elánnal – kezelnünk, elviselnünk kell, s tágabb értelemben ezeket tartom a kitörési szempontok szélesebb alapzatainak. (Lásd az utóbbi hónapokat: „kis” ország is képes világpolitikát művelni, s nem véletlen, hogy sok-sok szidást kapunk érte, de mégis érlelődni látszik az eredmény). Melyek azok a folyamatok, világrend-képek, amelyeket megélnünk, kezelnünk, átlépnünk kell?
A globalizáció monetáris és individuális gazdasági rendszere a tömegtermelésre orientált fogyasztói tömegembert állítja a középpontba, s ezt az embertípust hirdetik és példaszerűnek favorizálják a médiumokban, a kereskedelmi marketingben s a közösségi platformokon annak érdekében, hogy minél nagyobb szolgáltatás- és árufogyasztásra ösztönözzék őket. Ez már egy nagyon kegyetlen küzdelem, ami ugyan nagyon vidáman, „halivudizált” módon történik. Viszont mindennek hátterében egy iszonyatos és aljas erkölcsi züllés áll, ahol a főszereplő a brüsszeli bürokrácia nemzetellenes tevékenysége, az alkohol, a vegyi és szellemi kábítószerek, a betegségek, azaz a cél: a felejtésbe, a mámorba zuhanás. Mindezt az elmúlt négy esztendőben bőségesen megtapasztaltuk, s természetesen ez a tendencia egyértelműen elősegíti a családformák pluralizálódását, azaz egyértelműen megkérdőjeleződött a hagyományos, monogám családforma.
Az organikus értékrendeket valló családmodell a társadalmi tőke egyik legfontosabb alkotórésze, hiszen a családi élet nyújtja a társadalmi folyamatokban működő egyén számára azt a biztonságot, amely az egyén egzisztenciális miliőjét megteremti. Az utóbbi évtizedek adatai Magyarországon és Nyugat-Európában azt mutatják, hogy megnövekedtek a válások, rendkívül alacsony a születési szám, sok a csonka család, s így egyértelműen veszélybe került a társadalmi tőke korábban jól működő alaphálózata. Ezzel egyidejűleg a rendkívül gyors információáramlás következménye az is, hogy gyengülnek a családi, baráti, szomszédi és munkahelyi kapcsolatok, azaz csökken a közvetlen kapcsolati tőke, s ezt az új típusú közösségi szerveződések az interneten nem pótolhatják. Mindebből fakad az a világjelenség, hogy amíg az euroatlanti világban a demográfiai apály a jellemző, addig a harmadik világot hatalmas népességnövekedés jellemzi.
Az imént jellemzett világfolyamatok igen negatívan érintik a hagyományos családi, rokonsági és lokális kötelékeket. Megállapíthatjuk mindebből azt, hogy a nyugati civilizáció családmodelljének hanyatlása már a végóráiban tart. Azt mondhatjuk, hogy a társadalmakat megalapozó, hagyományos centrális családmodell még úgy-ahogy betölti szerepeit és funkcióit. Miként jutottunk ide az elmúlt évtizedekben?
Még a múlt század elején a vidéki családok jó része több generációs nemzedéki összetartozásban élt, addig az ipari- informatikai korszak beköszöntével ez a biztonságot jelentő, önellátó családforma fokozatosan felbomlott, és az urbanizációs-metropolizációs hatások előidézték a társadalmak reprodukciós válságait. Mindebben különlegesen fontos az is, hogy Nyugaton és Keleten egyaránt durván megkezdték lebontani a klasszikus családmodell működését.
A kialakult új formákban megváltozott a férj-feleség és a szülő-gyermek kapcsolat is. Ennek következménye a családon belüli viszonyok megváltozása is. Míg korábban a férfiak eltartották a családjukat, újabban az asszonyok a munkavállalás miatt kikerültek a családból, és a munkahelyen, a közlekedésben, a magánéletben új típusú benyomásokat szereztek. Mindez azt jelenti, hogy emelkedett a nők családon belüli státusza. Ez a folyamat nem véletlenül ment végbe, hiszen a gazdaságimarketing-szakemberek programjaiból jól nyomon követhetően, direkt módon tették a nőket munkavállalókká s ezen keresztül fogyasztóvá. Az utóbbi évtizedekben már jellemző az, hogy a családi fogyasztásban erős a női dominancia. A fogyasztás folyamataiban történő versengésben jelentősen megnőtt a női igények megszólítása, s így új fogyasztási minták keletkeztek, mindezek alapján egy átmeneti helyzet jellemzi korunkat a családi szerepek vonatkozásában: jellemzővé vált a tényleges és az ideális szerepek közötti konfliktus.
Az elmúlt száz esztendő társadalmi, gazdasági és politikai folyamatai egyértelműen és tudatosan elősegítették a hagyományos családmodell felbomlását, s ennek legfontosabb alapja az individuális és monetáris euroatlanti monetáris rend – tömegfogyasztásra fókuszáló – programja. (Már ne is szóljunk a 2015-től Európára nehezedő illegális migránsözönre, amely mindmáig megoldatlan folyamatokat generált az euroatlanti világban.)
A pénzkapitalizmus vezetői minden lehetőséget felhasználtak a család és a házasság stabilitásának meggyengítésére. Megváltoztatták a hagyományos értékrangsort, már nem a házasság értéke áll a középpontban, hanem a médiák a szexuális szabadságot hirdetik, az individuális önérdek jogosságát, már nem fontos a felelősségvállalás és a hűség. Tudatosan ásták alá és gyengítették meg, a szekularizáció folyamatával a vallásosságot, ami a korábbi időszakokban a család alapzatát jelentette. Az elmúlt évtizedekben már odáig jutottunk, hogy nagyságrendekkel megnőtt azoknak a férfiaknak és nőknek az aránya, akik a családot, a házasságot tudatosan nem vállalják, s olyan nagy számú médiatartalommal találkozunk, amely azt hirdeti, hogy egy fiatal ne vágyakozzon az anyai és az apai érzés iránt, hanem ha családi típusú együttélésre vágynak, válasszanak valamilyen alternatív formát.
E tényeknek számtalan negatív következménye van, hiszen mindezzel függ össze az a folyamat, amelyben látszik, hogy mennyire gyenge a fiatalok felkészülése a hosszú távú családi kapcsolatra, mindebben alapvetően hiányzik a pozitív szülői minta és ez azt is mutatja, hogy megroppant a hosszú távú elköteleződésre irányuló bizalmi tőke
Nyilvánvaló az, hogy egy házasság kölcsönös vállalása nagyon komoly és felelősségteljes döntést igényel. Itt elsősorban minőségi szempontokat szükséges figyelembe venni, így megvizsgálni azt közösen, hogy mennyire erős az együttélésben az elköteleződés, s ebből fakadóan normává vált-e a viszonosság. Erős-e a jövőre irányultság, közösek-e és megalapozottak-e a célok és mindezt erősíti-e a közös életstílus vállalása. Tehát rendkívül fontos az értékorientáció közös kialakítása: általában a házasságokban erősebb a társtámogatás, a kölcsönös egymás iránti felelősség érzete, valamint a rendíthetetlen hűség, ugyanakkor gyakorta az együttélésekben erősebbnek látszanak az eszköz jellegű, gazdasági, egzisztenciális és karrierérdekek. Ezzel kapcsolatban több szociológiai kutatás is megállapítja azt, hogy mind az együttélésben, mind a házasságban a legkardinálisabb rendező elv az elköteleződés.
Fontos megvizsgálnunk mindezzel kapcsolatban a média szerepét, hiszen az elmúlt évtizedekben központi szerepet töltenek be a családi életben a médiamegnyilvánulások. Az írott és vizuális médiák az informatika korában meghatározó szerepet tölthetnek be egy család életében, hiszen nem mindegy az, hogy milyen képet nyújtanak a családról és a házastársi elvárásokról, és milyen hatást gyakorolnak a családtagok elvárási horizontjaira. A család(on)ban rendkívül széles spektrumban vannak jelen a médiahatások: a szappanoperák romantikus, illuzórikus világától a legnegatívabb házasságképekig minden forma jelen van, sőt túlsúlyt képvisel, míg a családokat és a házasság intézményét építő-erősítő megjelenések kisebbségbe szorulnak. Érdemes felidézni itt például a magyar televízióban az 1970-es és nyolcvanas években sorozatként megjelent Családi kör című műsort, amelynek folyamatosan kiemelkedő volt a nézettsége, és a műsor keretében országos hírű szakemberek erősítették, tanították a hagyományos családmodell értékeit.
Itt megjelent a házastársak tudatosan vállalt és kölcsönös stratégia alkalmazása, aminek például a részei, hogy közösen megtervezik rendszeresen a következő hetek és hónapok tennivalóit (időgazdaság), szigorúan biztosítják egymásnak a nyugodtan eltöltött együttlét időszakát, és a problémák megoldására törekvő kommunikációs stratégiát alkalmaznak.
Külön kell szólni az elmúlt évtizedekben a családot ért drámai hatásokkal kapcsolatban, az egyszülős családokról. Ennek több oka lehet, egyrészt özvegység, együttélési kapcsolat megszakadása, válás vagy akár olyan is ide tartozik, aki szingliként vállal gyermeket vagy gyermekeket. Nagy probléma az egyedülálló szülő számára az, hogy hiányzik mellőle a gyermek biológiai szülőtársa. Ez egy nagyon nehéz szerep, főként napjaink euroatlanti világában. Először is, hiányzik a családi kapcsolatból az egyenrangú társtámogatás fizikai és lelki hatásmechanizmusa, nagyságrendekkel csökken a gyermek pozitív motivációs bázisa s az egyszülőség jóval hiányosabban és gyengébben képes a konfliktusok kezelésére. Egy gyermek számára nagy nehézségeket okozhat a természetes személyiségfejlődésének folyamatában, ha az apa- vagy anyahiány fennáll, mert nagyságrendekkel csökken a természetes motivációs bázisa, s mindebből nagyon könnyen következnek magatartási és beilleszkedési zavarok, de még az egészséges nemi identitás kialakulása is csorbát szenvedhet. Az a lényeg, hogy ezek a típusú megcsonkult családok az elmúlt évtizedekben nagymértékben megnövekedtek az euroatlanti világban. A bemutatott negatív példák nagy száma arra figyelmeztet bennünket, hogy egyértelműen szükséges világméretekben a hagyományos családmodell megvédése és fenntartása, s ez nemcsak az egyes nemzetállamok, hanem az nyugati világrend fontos, közös feladata. A különféle családkutatási eredmények szinte mindegyike figyelmeztet a valós problémákra és hangsúlyozzák azt, hogy napjainkban szinte az utolsó pillanatait éljük annak, hogy a közösségeket, társadalmakat, nemzeteket és államokat teremtő, megalapozó és fenntartó családmodellt megerősítsük, illetve „visszatanítsuk” a korábbi történelmi időszakok már jól bevált életvezetési és családstratégiai ismereteit.
Az első és legfontosabb feladat az, hogy a mainstream sajtóban túláradó, speciális és alternatív „anything goes” családokat ellensúlyozzuk a kozmikus (organikus) törvények alapján létrejött és hosszú történelmi szerepét betöltött családmodell tapasztalataival (ennek egyik fontos eleme a törvénykezés szerepe, s ezt már sok ország megtette, hogy alkotmányos alapdokumentumokban joga van kinyilvánítani a társadalmi akarat alapján azt, hogy az adott államban mi a család fogalma és érvénye).
Mindehhez szükséges a jelenleg már működő családstratégiákat oktató szerveződések szélesítése és továbbfejlesztése annak érdekében, hogy a létesülő családoknak minél szélesebb körben legyen lehetőségük olyan egzisztenciális erőforrásokra támaszkodni, amely megerősíti bennük a házasság hosszú távú stabilitását megőrző minőségi képességeket és készségeket, amelyek a szeretet segítségével megteremtik a házasságban való közös lét boldogságát. Így lehetőség nyílik az elköteleződés, a társtámogatás és az empátia pozitív gyakorlatára. Tehát növelni kell a pozitív családmodell erőforrás-támogatásait
Előttünk áll a bonyolult és összetett feladat, hogy miként vagyunk arra képesek, hogy helyreállítsuk a házasság és család értékét, hogyan korrigáljuk a mainstream média által hirdetett tévutakat, amelyek a nyugati társadalmakat zsákutcába irányítják, miként tudjuk visszaterelni a hagyományos talapzatokra, s ezen keresztül megállítani a Nyugat 100 esztendeje tartó hanyatlását. Fontos itt megjegyezni a történelmi egyházak pozitív szerepét, amelyek szinte a legtöbbet teszik a keresztény értékrendet vállaló közösségek szervezéséért, s ezzel a nyugati társadalmak megmentéséért. (Nem véletlen, hogy a Föld bolygón a kereszténység a legüldözöttebb vallás). Ehhez ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy e feladat súlya alatt az egyházaknak is meg kell újulniuk s eleget tenniük e kihívások tartalmi és módszertani követelményeinek.
Összegezve a fenti gondolatokat: az elmúlt időben e rovatban megjelent írások részletesen bemutatták a konkrét belpolitikai kitörési lehetőségeket a magyar demográfiai helyzet megoldására. Mindehhez azt tehetjük hozzá, hogy ugyanilyen fontos a nemzetközi, reálpolitikai helyzetben való napi eligazodás a kormányzat számára, mert ha a szélesebb, euroatlanti politikai mező nem nyújt teret a kitörési lehetőségek érvényesítésére, akkor az elmúlt nyolc esztendő szakmai és programalkotó tevékenysége (lásd a Jövőnk a gyermek kötetünk tanulmányai) kárba vész. Ezért nincs más lehetőség a Kárpát-medencei magyarság számára a 21. században, mint a hagyományos, kozmikus értelemben vett család újragondolása és gyakorlati, kézzel fogható módon való fenntartása, s ebben enigmatikus küzdelmet kell folytatni a hagyományos, organikus családot szétromboló, ellehetetlenítő politikai és gazdasági aktorok ellen.
A szerző filozófus, társadalomkutató, az MTA-VEAB Társadalomtudományi elnöke
