Azaz mostanság már a romlás csokrai, koszorúi lenne a jobb címe annak, ami világunkban, elsősorban Európában folyik, avagy még inkább a romlás virágoskertje. A cikkem címét ugyebár „loptam”, mégpedig egy zseniális francia költőtől, bizonyos Charles Baudelaire-től. Akinek hajdan ezen a címen jelent meg egy verseskötete, több mint 157 évvel ezelőtt, benne 100 költeménnyel. Találó cím lehetett ez annak idején is, és az sajnos napjainkban is. A költő ugyanis már az akkori időkben érezte a romlás szelét, amely elsősorban magánéletében volt tetten érhető, hiszen sokat írt az önvádról, a szorongásról, s arról az érzésről, idézem, „amikor szívedet, mint papírt gyűri s markolássza a romlás”. A romlás érzése eredhet magánéleti és társadalmi életbéli romlás miatt is, a kettő sokszor együtt is jár, az idézetekkel meg úgy vagyunk, hogy vagy igazat adunk a bennük rejlő gondolatoknak, vagy nem. Ha megérintenek bennünket, akkor mindegy szinte, hogy szerelemről, egyéni sorsról, vagy éppen koruk politikájáról írnak a költők, írók, könnyű azonosulni velük. Baudelaire bizonyára saját életének gondjait, elsősorban szerelmi életének gondjait mondta el verseiben, ám ettől még olyan gondolatokat is közölt, melyek életünk szinte minden területére igazak lehetnek. Így volt ez akkor is, amikor a romlásról írt, s annak virágairól. Hogy mit érzett, mit gondolt a romlásról, arról vallanak versei. már annak, aki még a sorok között is képes olvasni. Mindenesetre „istenkáromlás” és „erkölcsgyalázás” miatt perbe fogták őt és verseskötete megcsonkítására kötelezték akkoriban, merthogy dekadenciája nem tetszett az ítészeknek. Dekadenciáról most ne elmélkedjünk, hiszen akkor egy egész világ dekadenciájáról, hanyatlásáról kellene írni, mely itt folyik a szemünk előtt, immáron jó ideje, vitathatatlanul. S mondanom sem kell, valószínű sokan gondoljuk úgy, hogy bizony „szívünket, mint papírt gyűri s markolássza a romlás”. Merthogy a romlás egyre fokozottabban munkálkodik életünkben, szóljanak bármily hangon, s fessenek fel bármily rózsaszínű képet a jövőt illetően a világ politikai elitjei, jelen életünk vezetői, felelősei. Életünkbe nem csupán a romlás jött el, rothadó virágaival együtt, hanem a tehetetlenség korszaka is. Napjaink számos és tagadhatatlanul káros jelenségével szemben ugyanis szemmel láthatóan és vitathatatlanul egyelőre tehetetlenek vagyunk. Ugye nem kell sorolnom? A háború ránk erőltetése, az unió ostoba parancsai, az erkölcsi szabályok mindennapos megsértése, a tolvajlások s más, törvényszegések feletti szemhunyás bizonyítható tényeivel naponta vagyunk kénytelenek szembenézni, de következmény, erkölcsi következmény nincsen. Többnyire nincsen.
Mit tesz a véletlen, a valójában nem létező véletlen, éppen ma kaptam meg svédországi barátaimtól azt a kis levélkét, mely egyebek közt az alábbi történetekről szól, idézek belőle: „A csoportos bűnözői lövöldözések immár naponta többször is megtörténnek ugyanabban a régióban. A stockholmi rendőrség ezért arra kéri a közvéleményt, hogy a körülöttük nyüszítő lövedékekkel a valóságot tekintsék az új normálisnak, és amúgy is »éljenek a megszokott módon«. A minap Stockholmban három helyszínen is lövések dördültek el a bűnöző bandák által lakott telepeken, minden esetben gyilkossági szándékkal. Nekünk immár évek óta ígérik a különböző »színű« kormányok, hogy a bandák ellen fellépnek, ám ezek az ígéretek mindeddig csak szavak maradtak. A bevándorlással összefüggő bűnbandák erőszakos cselekményei mindennaposok. S a leginkább felháborító, hogy azt mondják nekünk: meg kell tanulnunk együtt élni a bandaháborúkkal, mint a mindennapi élet normális részével. Az állami televízióban azt a tanácsot kaptuk, hogy »éljünk szokás szerint«. S azt is hozzátették, ha egy kicsit is figyelmesek vagyunk, nem kell semmit sem változtatnunk mindennapi szokásainkban. Azt azért ajánlották, hogy az idősek inkább ne viseljenek ékszereket a szabadban, nehogy kirabolják őket. A márkás ruhák viselésére ugyanez vonatkozik, mi több, még az az abszurditás is előfordult, hogy a nőknek azt tanácsolták, maradjanak otthon, nehogy megerőszakolják őket.”
Nos, ha mindezek a jelenségek nem a romlás mai virágai, akkor ugyan micsodák? Kérdezzük sokan. Bizony, következmények! Egy velejéig romlott, sanda és hazug világ immáron „magától értetődő” jelenségei. És ha még hozzáteszem azt a létező legaljasabb és mindennapos támadássorozatot, amely ellenünk, magyarok ellen szól és óriási büntetéseket óhajt a nyakunkba varrni, mert nem akarunk Svédország/2 lenni, akkor már csak egy kérdés marad. Miért nézzük tétlenül Európa végletes és végleges elrablását? Miért tűrünk? Mire várunk? Mi, egyszerű állampolgárok tudjuk, mire. Cselekvésre, és persze válaszra, a fentebbi kérdésekre adott válaszokra. Hiteles és őszinte válaszokra. Ebben ugyanis eddig nem volt részünk. Pedig a romlásnak már nem csupán virágai vannak, hanem hatalmas, veszedelmeket rejtő erdői, lefelé húzó koszos iszaptengerei. Csak éppen észre kellene venni, hogy már benne vagyunk, s sajnos bekötött szemmel és tehetetlenül várjuk a szomorú jövőt. Fentebb azt írtam, amit sokan tudnak, Baudelaire-t istenkáromlás és erkölcsgyalázás miatt fogták perbe. Ma, világszinten nem ez folyik? Ki meri ezt tagadni?
A szerző újságíró
