Verheugen szerzőtársával, Petra Erlerrel együtt az ukrán-orosz háborúról szóló, frissen megjelent könyvét mutatta be Köppel műsorában – írja a Mandiner.hu.
Köppel a szerzőpárossal az orosz-ukrán háborút övező leggyakoribb nyugati narratívákat beszélte át. Elsőként arról kérdezte őket, hogy mit változtatott a háború a német politikán. „Az alaptörvényünk teljesen egyértelműen a békepolitika manifesztuma, amely nem csak a kormányt, hanem mindannyiunkat arra kötelez, hogy aktívan tegyünk a békéért. Ezt viszont ma már nem látom”– vélekedett Verheugen.
Szóba került az a narratíva is, hogy Putyin valójában neoimperialista háborút folytat, az orosz birodalom újjáépítésén dolgozik, és Ukrajna veresége esetén nem állna meg nyugati rokona bekebelezésénél, hanem vonulna tovább a Baltikumba, majd Lengyelországba. Ezzel kapcsolatban a volt biztos úgy fogalmazott: ez a narratíva olyan, mint „amikor az imperialisták az imperialistákat imperialistázzák”.
Az Egyesült Államokra utalva jelezte: „egyetlen lehanyatló birodalom korában élünk, és ez a lehanyatló birodalom nem Oroszország”.Hozzátette azt is: szerinte „a nyilvánosság félrevezetése” az, hogy azt mondják, hogy az orosz politika célja az orosz birodalom visszaállítása, miközben ő már a szovjetekkel is tárgyaló német külpolitikusként pontosan tudja, hogy „a szovjet, majd az orosz politika legfőbb érdeke az ország biztonsága, ebben már-már kényszeresek”.Az a gondolatsor, hogy Ukrajna megtámadása után a Baltikum és Lengyelország következnének, szerinte emellett „ócska, mert az emberek érzelmeivel játszik, félelmeikkel és gondjaikkal”, emellett az ilyen beszédet nem támasztja alá „semmiféle tartalmi szubsztancia”.
Arról a narratíváról, hogy az ukrán-orosz háború kizárólag Putyin háborúja volna, szintén kritikusan fogalmazott: szerinte az orosz cél itt valójában az volt, hogy „egyszer rendesen az asztalra csapjanak, és azt mondják, hogy igenis komolyan gondoljuk a dolgot, tessék velünk tárgyalni”.Azaz az orosz cél nem további területek megszerzése volt, hanem az ország biztonságának növelése.
Hozzátette: ha orosz illetékes lenne, benne is felmerülnének kérdések azzal kapcsolatban, hogy „miért élik meg majdnem harminc éve azt, hogy a NATO fegyverzete és személyzete egyre közelebb húzódik a határukhoz”, hiszen itt valójában politikai és katonai értelemben vett expanzió nem keletről nyugatra, hanem nyugatról keletre történt.
Verheugen hosszan érvelt azon narratívával szemben is, mely szerint Putyin nem kíván tárgyalni, más céljai vannak. Úgy látja: „Ez az egyik legveszélyesebb hamis tanúság mind közül”, hiszen volt 2021 végén orosz tárgyalási ajánlat az asztalon, amelyet a NATO-főtitkár akkor teljes természetességgel elutasított, majd megtörténtek az isztambuli béketárgyalások is, amelyek „azzal szemben, ahogyan ezt nekünk leírják, igenis eredményre vezettek”, s Oroszország hajlandónak mutatkozott elfogadni egy olyan megoldást, melyben Ukrajna semlegességéért cserébe visszaad területeket, bár a Krím kérdése ebben a fordulóban is nyitva maradt.
Ukrajna nyugati nyomásra kihátrált ezekből a tárgyalásokból, ami mélységesen sajnálatos” – fogalmaz Verheugen, aki hozzáteszi azt is, hogy a nyugati vezetők egészen addig sürgették a háború diplomáciai megoldását, amíg Joe Biden amerikai elnök varsói beszédében el nem mondta, hogy Putyinnal nem lehet tárgyalni. „Ez a rezsimváltási igény az amerikai politikában időközben igencsak szomorú eredményeket produkált” – mondta Verheugen, megjegyezve, hogy az amerikai demokráciaexportnak gyakran áldozatául estek „egyértelműen demokratikusan legitim kormányok is, amelyek bármilyen okból kifolyólag zavarták a birodalom köreit”.
Arról az elképzelésről, hogy a NATO egy védelmi szövetség volna, amely Putyin számára nem jelent fenyegetést, Verheugen azt mondta: bár a NATO valóban védelmi szövetség, de „ezen túl is mutat”,egyfajta világszintű rendőr, amely szükség esetén magának ad mandátumot, azaz akkor is beavatkozik katonailag, ha nem rendelkezik az ENSZ Biztonsági Tanácsának mandátumával”.
Ez ügyben egyébként önkritikát gyakorolt, mert egykor ő is támogatta Szerbia bombázását. „Hogy egy szövetséget minek látnak, az annak szemében van, aki nézi, nem pedig azon múlik, amit a NATO politikai vezetése mond” – jelentette ki a műsorban Verheugen.
Vannak olyanok, akik szerint az orosz-ukrán háború kirobbanása véglegesen az illúziók és kapitális külpolitikai hibák közé sorolta a kereskedelem általi változás koncepcióját, azaz azt, hogy az intenzívebb gazdasági kapcsolatok és a középosztály kialakulása demokratizálják majd az autokrácikat. Verheugen szerint ez az elképzelés nem bukott meg, mert valójában sosem létezett – „nem kereskedelem általi változásról volt szó, hanem közeledés általi változásról”, s ez a megközelítés „az európai feszültségoldási politika legfontosabb eredményéhez, a helsinki záróokmányhoz vezetett el”, amelyben „rögzítésre kerültek olyan politikai alapelvek, amelyek szigorú betartása esetén Európa valóban biztonságossá vált volna”.
A műsor végén Verheugen elmondta azt is, hogy a szavakban nagyon sokszor megénekelt stratégiai autonómia helyett az elmúlt években „az USA a régi domináns szerepét Európában teljes mértékben újra elfoglalta, s ebben nem is találközött ellenállásra, leszámítva nagyon keveseket”. Tisztázta: bár az ellenállók nevét ma veszélyes kimondani, számára világos, hogy „Európa önállóságáért”ma Orbán Viktor és Robert Fico állnak ki.
A volt biztos végezetül arra hívta fel az EU figyelmét, hogy „a saját érdekei képviselete azt jelenti, hogy a saját érdekeit először is ismernie kell, márpedig gyakran van az a gyanúm, hogy nem mindenki ismeri fel az Európai Unióban, hogy mi az európai érdekünk”. Egyvalamiben azonban biztos: „Az nem lehet az európai érdek, hogy végignézzük, ahogy a kontinensünket újra kettéosztja egy olyan határ, amelyet már nem lehet meghaladni”.
