Egy amerikai stratégiai elemzés arra tett kísérletet, hogy felvázolja az ukrán-orosz háború lehetséges forgatókönyveit. Az elemzés nem igazán elmélyült, de alkalmas arra, hogy minden lehetséges szcenáriót áttekintsünk segítségével. A tanulmány axiómaként fogadja el, hogy bárki is lesz az amerikai elnök, valamilyen változás mindenképpen történik majd a jövő évtől a háború menetében, és azt is, hogy mivel nincs egyetlen olyan szereplő sem, aki számára az atomháború valóságos opcióként jönne szóba, ezt a verziót az elemzés nem vizsgálja.
Bár az elmúlt néhány év eseményei arról győztek meg minket, hogy „minden megtörténhet”, s nincs olyan sötét képzelet, amely maga elé tudná vetíteni mindazt, ami megtörténik világunkban, de jó lenne hinni abban, hogy ez a második axióma valóban helytálló. A nukleáris fegyverek korszaka, sejtelmünk sincs arról, hogy meddig fog tartani ez a korszak, és főként, hogy miképpen végződik majd, mindenképpen az emberiség szintén ismeretlen időtartamú fennállásának legkritikusabb időszaka. Először került egyes uralmi csoportok kezébe olyan fegyver, amivel nemcsak a rivális, de akár az egész emberiség is megsemmisíthető. Az első atombombától számítva nagyjából húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyarázó ideológia is megszülessen. Ez a híres akronima, a MAD (mutually assured destruction), vagyis egymás kölcsönös elpusztíthatóságának „elmélete”, amelynek lényege az a hazug és önámító mítosz, hogy az egymástól való permanens rettegés minden szereplőt visszarettent.
Az elmúlt hatvan év során az egymást követő nemzedékek elhitték ezt, és most kell rádöbbenünk, hogy nincs és nem is lehet semmi, ami kizárhatná az emberiség önmegsemmisítését. Illetve egy „dolog” azért van, pontosabban lenne, és ez nem más, mint az egyetemes szeretetre épülő bizalom, de mivel a világ „nem létező” urai cinikus röhögéssel fogadnának minden erre irányuló törekvést, így bár e „nem látható” erőnek a látható világban üzemeltett bábfigurái hajlamosak szemforgató módon állandóan az örök emberi értékekre hivatkozni, ami történik, az minden létező érték brutális lerombolása.
De térjünk rá most már a felszínen ukrán-orosz háborúként elnevezett világháborút-generáló konfliktusra, és annak logikailag felvázolható forgatókönyveire.
Az első forgatókönyv szerint a világot meghatározó uralmi szereplők között olyan átfogó békerendszer kidolgozása kezdődik el, ami tartós nyugalmat, és prosperitást teremt a térségben és egyúttal egész Európában. Volt már erre példa, a vesztfáliai békerendszer, ami 1648-ban a harmincéves háború után teremtett tartós békét, a Szent Szövetség, ami 1815 után, és a jaltai szerződés, ami arra is képesnek bizonyult, hogy majdnem fél évszázadon át az atomfegyverek korában is működjön. Fontos hozzátenni, hogy minden békerendszer akkor tud tartós lenni, ha feltárja az adott világhatalmi berendezkedés struktúradinamikáját, és erre építve képes az együttműködés kölcsönösen előnyös rendszerét fenntartani, amelyben, hogy újra ezt az avítt fogalmat hívjuk elő, létezik a bizalomnak az a minimuma, amely nélkül minden egyezség elbukik. Ez a világ mai helyzetében a csodák birodalmába tartozik és az elemzés is igen kis valószínűséget jósol neki.
A másik forgatókönyv a tűzszünet, amely „befagyott konfliktusként” legalább ideiglenesen képes a pusztítás legvéresebb fázisát felfüggeszteni. Ennek valószínűségét már sokkal nagyobbnak látják az elemzők, de hangsúlyozzák, hogy ha létre is jön, nagyon instabil képződmény lesz, mert szinte bármelyik pillanatban visszaléphetnek a felek, állandó provokációk közepette a véres fázisba. Ami igazán érdekes az elemzésben az az, hogy a bárki is lesz az elnök, feltételezésük szerint van esély arra, hogy az amerikai birodalom „kiszáll” a konfliktusból, amely már ma is „deficites” projekt az impérium számára. Igaz, e visszavonulás esélyét nagyobbnak látják Trump megválasztása esetén, de egy demokrata elnök esetében sem zárják ki.
Hasonlóan érdekes még annak az elemzése is, hogy az amerikai birodalom „kiszállására” miként reagál Európa, folytatja-e „egyedül” és „ingyen” az amerikai impérium világhatalmi céljainak kedvező, ám Európa számára öngyilkos háborút vagy sem. Az elemzők úgy látják, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy igen folytatja, és akkor egy újabb kritikus elágazási pont következik. (Érdemes megjegyezni, hogy a stratégák szerint, ha Amerikát követve Európa is kiszáll az ukrán „szabadságharcból”, akkor Ukrajna megsemmisül, felosztják, eltűnik a történelem örvényeiben.) Ha Európa tehát folytatja a háborút, akkor az újabb elágazási pontot az jelenti, hogy képes lehet-e Európa olyan erőforrás tömeget átszivattyúzni a „keleti frontra”, amivel a háborút és önmagát is képes üzemeltetni. Az elemzés készítői szerint ennek módfelett kicsi az esélye, Európa rövid időn belül látványosan belebukna ebbe a vállalkozásba, Ukrajna így is összeomlana, Európa is háborúba s polgárháborús káoszba süllyedne.
Ám ha az amerikai birodalom s Európa is minden létező erőforrását a háborúra összpontosítaná még mindig van esélye annak, hogy néhány éven belül, ahogy fogalmaznak „destabilizálható” lesz Oroszország. Cinikusan azt is megjegyzik, hogy a háború az amerikai birodalom szempontjából „sikerre volt ítélve”, mert Oroszország a háború kirobbantásával belesétált a neki felépített csapdába, ám életképesebbnek bizonyult, mint várták. Ukrajna szimbolikus értelemben nagy jelentőségű orosz területek elleni támadása jelzi, hogy ma a legsötétebb forgatókönyvek is nyitva állnak.
A szerző közgazdász
