Magyarországon az 1965–90-es időszak család- és népesedéspolitikai intézkedései nem voltak hatástalanok. Nőtt a befejezett termékenység. Becslésem szerint a jelenleg munkavállalási korban levők létszáma úgy 10 százalékkal alacsonyabb lenne a jelen évtizedben, ugyanannyi nyugdíjas mellett, ha nem lett volna abban az időszakban bevezetve a gyes, a gyed, ha nem emelték volna a családi pótlékot, ha nem lett volna a családokat támogató lakáspolitika. Vagyis a jelenleg nyugdíjasok nyugdíja feltehetőleg átlagosan alacsonyabb lenne reálértéken, mert nem lenne, aki a mostani szintet „kitermelje”. Ez jó lenne nekünk? Alig hiszem. Ezt azért bele kell számítani, amikor valaki azt emlegeti népesedéspolitikai intézkedések kapcsán, hogy azok elég sokba kerültek (vagy kerülnek). Volt költség is, lett haszon is.
Ezzel egyben rámutatok arra, hogy hosszú távon alapvetően egy ilyen összefüggés érvényesül. Minél alacsonyabb a termékenység, annál alacsonyabb lesz a nyugdíj.
1990-től nagyon lezuhant Magyarországon a – már akkor is a szükséges szint alatt levő – termékenység (a családonkénti átlagos gyermekszám), aminek többféle oka lehetett. Egyrészt számos negatív gazdasági tényező – mindenekelőtt a tömeges munkanélküliség, ami főleg a szovjet piac összeomlása miatt alakult ki. Emellett jócskán csökkent a reálbér is. Aztán utóbb még a Bokros-csomag is „rátett egy lapáttal” (főként a családi pótlék elinflálásával és a gyed eltörlésével), de az már csak tovább lökte lefelé a termékenységet, ami már előtte igen alacsony szintre esett.
Ezek mellett valószínűleg voltak jelentős kulturális és értékrendi okok is. Az, hogy eljött az „aranykor” sokak fejében: amikor már nem olyan fontos a házasságkötés se, a gyermekvállalás se, meg a hűség se – az elmúlt bő három évtizedben nemcsak a termékenység szintje esett le nagyon, hanem a házasságkötéseké is, miközben megnőtt a válásoké. Az elmaradó házasságokat csak részben helyettesítették a náluk átlagosan (még) jóval bomlékonyabb élettársi kapcsolatok. Szóval a Nyugaton 1990-re már elterjedt értékrend, ami addig csak „szivárgott” hozzánk, az egyszerre berobbant pár év alatt: „a másokért vállalt lekötöttség nyűge” immár sokkal többek számára tűnt fölöslegesnek, mint korábban. Fekete Gyula ezt észlelte már a hetvenes években, amikor összeállította az Éljünk magunknak? című szociografikus jellegű kötetet. De amire ő már akkor rámutatott mint veszélyre, az még csak a „kisöccse” volt annak, amit az utóbbi jó három évtizedben e téren a nyakunkba kaptunk.
Az „aranykor”, ami az utóbbi három évtizedben az ifjú magyar fejekben eljött, az létező közgazdasági és népesedéspolitikai fogalom, csak nem egyéni, hanem makroszintű, illetve szakpolitikai jellegű. Úgy hívják, hogy „a lehetőség ablaka” (window of opportunity). Ez azt jelenti, hogy – főleg a harmadik világ országaira alkalmazva – egy olyan országban, ahol az idősek aránya még nem magas, a gyermekek és fiatalok aránya pedig már lecsökkent a korábbi, tipikusan magas szintről, ott az eltartottaknak ily módon átmenetileg lecsökkenő aránya miatt az állam többet költhet beruházásokra, az infrastruktúra fejlesztésére, a vállalkozások támogatására. (Ezért is szokták a termékenység csökkentését ajánlgatni a harmadik világ országai politikusainak a fejlett világ országainak népesedéspolitikai szakértői a 20. század második felében.) Aztán ahogy lassacskán megnő az idősek aránya – részben a növekvő átlagos élettartam miatt, részben az alacsony termékenység miatt – úgy „a lehetőség ablaka” lassan bezárul. Mert bizony az idősek eltartása a nyugdíj és az egészségügyi kiadások miatt sokba kerül. Fontos megjegyezni, hogy egy idős emiatt átlagosan jóval több kiadást jelent az államnak, mint egy gyerek, mivel az eltartásának költségei magasabbak: többet fogyaszt, több egészségügyi kiadást jelent. Így téves lenne azt képzelni – ami pedig fel-felröppen érvként itt-ott – hogy „nem baj, ha több az idős, mert a növekvő költségük kijön abból, amennyivel kevesebbet kell az államnak a gyerekekre költenie”.
És mindez igaz lehet állami szinten, de voltaképpen az egyének szintjén is az. Bezárul lassan „a lehetőség ablaka”. Ez így történik az egész fejlett világban; mindenhol, ahol egyszerre megnőtt a várható élettartam és tartósan túl alacsony lett a termékenység. Így Magyarországon is. Ezt leegyszerűsítve és lényegre törően így lehetne megfogalmazni. „Nem lesz elég nyugdíjad, fiam, ha hiszed, ha nem. Egyedül és szegényen fogsz tengődni. Kivéve, ha lesz három-négy jól képzett, munkavállaló és önzetlen gyermeked, aki besegít az eltartásodba.”
Időnként jön egy-egy hír innen-onnan: hol ebben, hol abban az országban sztrájkolnak, tüntetnek a nyugdíjkorhatár további emelése ellen, a nyugdíjszámítási szabályoknak a kedvezőtlen változtatásai ellen. Kevés figyelmet kapnak a közvéleményben ezek a jelek és hírek. Az, hogy elsorvad, összetöpped a nyugdíjrendszer jóval biztosabban és pontosabban előre látható, mint a globális felmelegedés.
A társadalmi helyzet visszatér oda, ahonnan elindult a 19. században, a demográfiai átmenet előtt: újra érdekeltté válnak a fiatalok abban, hogy tartós és szilárd párkapcsolatban éljenek, több gyermeket is vállalva, mert mind a házastársukra, mind a gyermekeikre kénytelenek lesznek támaszkodni idős korban, a nyugdíjrendszer elsorvadása miatt. Aki nem házasodik meg, aki elválik, aki nem vállal gyermekeket, aki nem neveli a gyermekeit szorgalmas, jól képzett, önzetlen és a szüleit tisztelő és szükség esetén segítő emberré, az egyedül és szegényen fog tengődni.
Összeállt a kép. De a fejekben nem. Ugyanis még mindig „túl jövedelmező politikailag” a fiataloknak azzal való áltatása, hogy „csinálj csak, amit akarsz, bármit megtehetsz vagy feláldozhatsz, nem lesz semmi negatív következmény”. Döntően még mindig ez árad a „kultúraiparból”: a filmekből, cikkekből, zeneszámokból, könyvekből. Sok-sok filmrendező, újságíró, popzenész, író, politikai aktivista továbbra is ebben gondolkodik, ezt adja el – mert erre jó a kereslet.
És mert ez „progresszív”. Az más kérdés, hogy valójában nem erre haladnak a dolgok (amennyiben „haladáson” vagy „progresszión” egy jobb és fenntartható jövő felé való tudatos mozgást értünk, nem pedig hanyatlást, válsághelyzetbe csúszást). Amikor egyszer egy átlagos pesti kora-huszonéves leányzónak (alkalmi ismerősnek) kifejtettem mindezt úgy két évtizede, akkor annyi volt minderre a válasza, hogy „majd csak kitalálnak valamit”. Hm… Igen, de mit? Az csak illúzió, hogy a magánnyugdíjrendszerek majd kihúznak ebből a helyzetből – mert ha kevés a munkavállalási korú, akkor voltaképpen mindegy végső soron, hogy az általuk nem megtermelt értéket egy piacgazdasági jellegű nyugdíjrendszer nem közvetíti az idősek felé, vagy egy kvázi-állami társadalombiztosítási rendszer nem közvetíti. Vannak mindenféle fantasztikus képzelgések, hogy „majd a robotok”, azok mindent megoldanak… Írtam minderről egy cikket úgy szintén két évtizede.
Igazából még ha lesznek robotok is és tovább növekszik is az automatizálás és a mesterséges intelligencia szerepe, akkor is ott lesz egy piacgazdaság, amelyben az emberi igények hozzátágulnak a kitágult lehetőségekhez, ahogyan az eddig is mindig történt. Nem, nem lesz emiatt nagyobb munkanélküliség – de a már most előre látható társadalmi és gazdasági problémáinkat sem oldja majd meg mindez automatikusan. Azt hiszem, 100 éve nemigen akadtak, akik programozóként, coach-ként vagy kutyakozmetikusként keresték meg a kenyerüket. Ma már nem kell annyi aratómunkás – az a szakma szinte eltűnt, helyette megjelentek újak.
Egyébként pedig az elmúlt évtized egyik fontos jellemzője még, hogy Budapesten és (egy-két kivétellel) a megyeszékhelyeken mit sem hatottak a kormány népesedéspolitikai intézkedései, viszont a falvakban erősen. (Pontosabban 2012-ben a családi adókedvezmény bevezetésének még mintha Budapesten is lett volna némi pozitív hatása a gyermekvállalásra.) Feltehetőleg azért volt ez így, mert egyrészt a munkanélküliség a falvakat jóval erősebben sújtotta a 2009–14-es gazdasági válság során, és annak az elmúlása is ott erősebben érződött. Ha végre munkát talált újra a férj, akkor a pár már inkább mert gyermeket vállalni. Másrészt pedig a fentebb említett kulturális tényezők a nagyobb településeken jóval erősebben érvényesülhetnek. Ezen kívül az ingatlanok árkülönbségei is ebbe az irányba hatnak (hiszen a lakáskedvezménynek a magasabb lakásárak miatt kisebb hatása lehetett Budapesten). Mindezért első sorban a magyar falusi népesség, az ott élő fiatalok jelenthetik a hazai alacsony termékenység rendkívüli mértékben szükséges megemelésének az alapját.
Ugyanakkor a fiatalok városi rétegeit is rá kell ébreszteni arra, hogy elemi érdekük az, hogy vállaljanak gyermekeket – a saját sorsuk, jövőjük érdekében is, nem csupán Magyarország és jövendőbeli lakói érdekében. Nem mindegy, hogy a bátorságukat, fantáziájukat utazgatásra, bulizásra fordítják vagy gyermekek vállalására, nem mindegy, hogy a szeretetüket „házi kiskedvencek” babusgatására áldozzák vagy kisgyermekeik nevelésére.
De hogyan lehetne utóbbiakat elérni? Talán egy igen átgondolt és offenzív kommunikációs stratégiával, amely nem kerülgeti a forró kását, hanem szókimondó. Talán egy olyannal, amely rámutat a gyermekek nem vállalásának – vagy gyakorlatilag ahhoz vezető halogatásának – árára. Talán egy olyannal, amely egyénnek és közösségnek fényes és reális jövőt kínál a család, a gyermekek vállalásán keresztül, és megmutatja a jövőtlenség és reménytelenség lehetőségét is, mint olyat, amely egyéni döntés és családi összefogás révén elkerülhető.
Ez az írás a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző szociálpolitikus
