A Duna-menti svábok Magyarországra telepedéséről szóló, az Idő-Jel kiadó jóvoltából megjelent kötet bemutatóján ülök, hallgatom a szerző – maga is germán asszony, Wéber Krisztina – mondatait. És eszembe jut, hogy az én szűkebb hazámban, a történelmi Dél-Magyarországon a Szeged alatti Bánság (helytelenül – szerb, illetve német szóval – Bánátnak nevezi szinte mindenki) vidéke egész Közép-Európa legtarkább, legvegyesebb nemzetiségi vidéke: az őshonos – és szörnyűség bár, de mind kisebb számú – magyarok mellett szerbek és németek, románok és bolgárok, szlovákok és ruszinok éltek-élnek itt. És másfelé is, az egész Kárpát-hazában telepedtek és telepedtek: szászok, örmények Erdélybe, zsidók Északkelet-Magyarországra – később mindenfelé, akárcsak a görögök vagy az olaszok. Magyar vezetékneveink igen tekintélyes hányada árulkodó módon népnév, a Ráctól és a Horváttól az Oláhon és a Tóton keresztül a Németig, az Olaszig és az Oroszig.
Hogy a németekkel kapcsolatosan az egész ügy – így utólag – egészen másként fest, mint a többi nemzetiség esetében: több mint érthető. Speciális helyzet: ők nem menekültek és beszivárogtak, mint a szerbek vagy a románok – őket szervezetten betelepítették, ügynökökkel, organizált dunai hajóutakkal, pénzügyi feltételekkel és így tovább. És nagy részüket – nemzeti karakterükből (is) fakadó Adolfjuk ténykedésének köszönhetően – erőszakkal, igazságtalanul és embertelenül kiakolbólították akkor már jó két évszázados lakóhelyeikről. (A második világháborút követő kitelepítések fájdalmát jól érzékelteti, hogy a kötet és a szerző is kiemelten foglalkozik a népi írók egyik legkiemelkedőbb alakjának, a nagyszerű szociográfia- és esszéíró Kovács Imrének hírhedetté vált – tett – mondatával, vagyis hogy a németek egy batyuval jöttek ide és egy batyuval fognak távozni is innen. És ugyan igaz a cáfolat a könyvben, hogy az Ulmból érkező hajókon a jó germánok egyáltalán nem csak egy batyuval érkeztek a kivérzett, elnéptelenedett-elvadult, török vész utáni magyar vidékekre – de az is igaz, hogy Kovács Imre és a mi fájdalmaink – a március 19-i megszállástól és következményeitől a „ne higgy magyar a németnek, akármivel hitegetnek” tapasztalati tényeken nyugvó népi bölcseletéig, az erdélyi szászok kétszeri – 1848, 1918 – árulásáig és tovább – az egy szál batyun túl egészen mást is hordoznak…)
Hoztam utat – mondja a bemutatandó kötet címe, az enyhén pedagogikus-didaktikus alcím pedig: „Ha tudni akarod ki vagy, tudnod kell honnan jöttél, hogy láthasd hova érsz”. Hiszen ha ilyen egyszerű lenne, sóhajtok fel magamban melankolikusan: az utak igen sokfelé és igen sokféleképpen vezetnek. Leginkább fölismerendő és könyvekben kimondandó – tanulságok felé. És így, ilyeténképpen valahová. Például arra, hogy nemcsak arról a többször és indokoltan hangsúlyozott tényről van szó, hogy a jövevények „hoztak utat”, jelképesen is, hiszen technikát-technológiát, fejlettebb(nek mondott) anyagi és egyéb kultúrát hoztak, a városépítészettől (szászok) a borászaton (dunántúli, Pest környéki svábok) át általában a szívós, kitartó, feltétlenül becsülendő szorgalomig, munkaszeretetig, mérnöki-tervezői tálentumig, magas szintű szervezőkészségig és még jócskán lehetne sorolni – hanem például arról a példátlan türelemről, befogadókészségről, amit az őslakos – szintúgy nemhogy nem barbár, de igen magas szintű, csak éppen másfajta-másféle kultúrával rendelkező – magyarság az érkezőkkel szemben tanúsított. (Nem biztos, hogy ez kellő hangsúlyt kap a könyvben és úgy általában sem.) Népünk eredendő humánuma, segítőkészsége, természetes – gyakran megindító – embersége, az a jellemzője, amit Illyés Gyula úgy jellemzett: „jó alkatú” – a németekkel szemben éppúgy érvényesült, mint a szükség esetén nagy számban mentett zsidókkal, az 1948-től érkezett görögökkel, 1989 végén a Ceausescutól mégiscsak megszabaduló románokkal (!) vagy éppen a háborús menekült délszlávokkal vagy ukránokkal szemben. Hogy a magyar eredendően befogadó nép, annyira igaz, hogy Karácsony Sándor szerint eleve az alkalmazkodás és a befogadókészség határozza meg a magyar népi alkatot. (Szerinte nyelvünk is alapvetően ezért mellérendelő jellegű.) Nem kell ezért hálából elénk borulni – de elismerni, netán hangoztatni kissé azért jólesne… Mert utat lehet hozni, valóban, főleg, oda, ahol addig – nem a mi hibánkból vagy mulasztásunkból – nem volt: fontos, jelentékeny, fejlődést, jövőt megalapozó dolog. De otthont adni cserébe (hiszen Tamásival tudjuk, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…) – legalább ennyi, legalább ekkora…
Az est vége felé a könyvet író hölgynek volt egy méltatást érdemlő, igen szép megnyilatkozása. Azt mondta, ha a magyar futballválogatott – mint majd júniusban az Európa-bajnokságon – a németekkel játszik, nem vitás, hogy a magyaroknak fog szurkolni. Ha a németek bárki mással, akkor vitán felül a németeknek. „Az meg nem is kérdés, hogy a magyar meg a német himnuszt hallva melyik alatt sírom el magam…” Ez így van rendjén. Ez az a nullpont, ahonnan újra kell kezdeni a gondolkodást, batyuval vagy anélkül. Meg Maderspachékkal és Grosschmid-Márai Sándorral, Aulich Lajossal meg Leiningen-Westerburg Károllyal és a többiekkel. Gondolunk vajon minderre így karácsony előtt?
A szerző író