Legutóbbi cikkemben azzal érveltem, hogy egy decentralizáltabb országszerkezet ellenállóbb lehet a generációnként szinte törvényszerűen bekövetkező, jelentős környezeti változások esetén. E kérdésről a polémia elég régi, még a hetvenes években vitatkoztam azokkal, akik az ország minél szélesebb körű nyitása mellett foglaltak állást, azzal érvelve, hogy csak így tudunk bekapcsolódni a világgazdaságba és felzárkózni a fejlettebb országokhoz. Mint ismeretes, ennek a nyitásnak hatalmas eladósodás lett az eredménye, és nemhogy meggyorsította volna, hanem lelassította az ország fejlődését, ráadásul e gondolkodás anyagi és szellemi terheit még ma is viseljük.
Véleményemmel a fősodort képező, liberális közgazdászokkal szemben mindig kisebbségben maradtam, de azzal vigasztaltam magamat, hogy az iskolalapító John Maynard Keynesnek is ez volt a véleménye: „Azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között” – írta egy, a nemzeti önellátásról 1933-ban megjelent dolgozatában (John Maynard Keynes, National Self-Sufficiency, The Yale Review, Vol. 22, no., 1933. június 4., 755–769. o.). Különösen az energiaellátás kerülhet kritikus helyzetbe, ez most az orosz–ukrán háború kapcsán jól látható. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Magyarország még energiaellátás szempontjából nagyrészt önellátó volt, elsősorban széntermelésünk, kisebb mértékben hazai kőolaj-kitermelésünk alapján. A helyzet akkor változott meg, amikor megépültek az oroszországi olaj- és gázszállító vezetékek. Kétségtelen, hogy az import gazdaságosabb volt, mint a hazai széntermelés.
A külső ellátás azonban bizonytalan lehet, mint azt jelenleg is tapasztalhatjuk, ezért távlatilag mindenképpen érdemes az ország energia-önellátásán gondolkodni, ez pedig lehetsége, az ország rendelkezésére álló szénkészletek alapján, de korszerűbb módon, atomenergiával is.
Atomenergia esetében, mint tudjuk, vagy tudnunk kellene, az energia abból származik, hogy a nagy tömegsúlyú atomok szétesnek kisebb tömegsúlyúakra, és közben energia szabadul fel. Ma alapvetően kétfajta atomerőmű létezik. Az egyik a hagyományos vagy lassú neutronos erőmű, amelynek üzemanyaga a 235-ös tömegszámú urán, a nálunk Pakson jelenleg is működő meg a most épülő erőmű is ilyen. A másik fajta erőmű a gyors neutronos vagy szaporítóreaktor, amely a 238-as tömegszámú uránt hasznosítja. Az uránban a 235-ös tömegszámú izotóp 0,7 százalékban van jelen, míg a 238-as 99,3 százalékban, vagyis a 238-as izotóp alkalmazásával szinte százszorosára (a gyakorlatban csak mintegy hetvenszeresére) lehet növelni az egységnyi uránból kinyerhető energiát. A 235-ös izotóp magától bomlik, és egy kis dúsítással a bomlás önfenntartó lehet, és így alkalmas energiatermelésre, a 238-as izotóp azonban stabil, nem bomlik. Mintegy ötvenéves kutatómunkára volt szükség ahhoz, hogy kikísérletezzék, hogy az urán majdnem teljes egészét kitevő, 238-as izotópot hogyan lehet rávenni arra, hogy mégis hasadjon, de végül sikerült az oroszoknak és talán a kínaiaknak is. Mindenesetre amit tudunk, az az, hogy Oroszországban már hálózatra kapcsoltak két ilyen erőművet. A Nyugat e téren az atomenergia-ellenes mozgalmak miatt lemaradt, amit most próbálnak behozni.
Az elmondottak alapján az uránból kitermelhető energia teljes ciklusa a következő: bányászat – dúsítás (hagyományos erőműben energiatermelés) – a kiégett üzemanyag processzálása – hasznosítás a gyors neutronos erőmű üzemanyagaként – a tejesen kiégett urán elhelyezése. E zárt ciklus által az atomerőmű végső kiégett üzemanyagelemei csak minimális sugárzóanyagot tartalmaznak, és elhelyezésük sokkal egyszerűbb, mint a hagyományos erőművek kiégett üzemanyagai esetében.
Mint gondolom mindenki előtt ismeretes, Magyarországnak volt működő uránbányája. A hidegháború kezdetén szovjet irányítással kezdett kutatások alapján 1953-ban a Mecsek déli lejtőjén találtak kitermelhető ércet, amelynek alapján a magyarországi uránbányászat 1957-ben megindult. A bányászok lakásigényeinek kiszolgálására Pécsett rövid idő alatt felépült egy külön városrész, az Uránváros, a bányászat jelentős szerepet játszott a város életében. A termelés az 1980-as évek végén indult hanyatlásnak, és a rendszerváltozás után, 1996-ban fejeződött be annak gazdaságtalansága miatt; a bányaüzemeket 1997-ben zárták be végleg, és megkezdték a rekultivációs és helyreállítási munkákat. Az uránérc világpiaci ára azonban a 2000-es évek közepén olyan mértékben emelkedett, hogy újra kifizetődővé vált a tervszerűen visszahagyott, valamint a már megkutatott, de még fel nem tárt uránércvagyon kitermelése. Ezért 2007-től egy ausztrál hátterű bányavállalat újrakezdte a geológiai kutatásokat az egykori bányaterületen, ennek azonban nem lett folytatása. Ez nem is baj, mert nekünk nem a világpiacra kell uránt termelnünk, hiszen sokkal jobb adottsággal rendelkező országok vannak, akik a világpiaci igényeket kielégíthetik, nekünk a hazai uránérckészletet a hazai energiaellátás szolgálatába kell állítanunk, vagyis meg kell teremteni a fent említett láncolatot az urán kitermelésétől a hagyományos és gyors neutronos erőművekben való hasznosításáig, majd a még megmaradó sugárzó anyag elhelyezéséig.
Egy ilyen vertikum megteremtésének külön-külön minden egyes fázisa gazdaságtalan lehet, ha az éppen aktuális világpiaci árakat nézzük, összességében azonban Magyarországot függetlenítheti a környező országok jóakaratától vagy az éppen aktuális „gazda” (a térséget uraló nagyhatalom) szeszélyeitől és ez megéri a ráfordításokat. Van ehhez megfelelő szakembergárdánk is: a meglévő atomerőművet üzemeltetők, az uránbányászat utódjaként megmaradt Mecsekérc Zrt. szakemberei és nem utolsósorban a nemzetközileg elismert tudós fizikusaink. Természetesen nem magunknak kell mindent kitalálni, ezt célszerű nemzetközi együttműködés keretében végezni, ahogy teszik is a környező országok. Lengyelország például 2021 decemberében megállapodást kötött a GE Hitachi Nuclear Energy amerikai céggel kisméretű moduláris reaktorok telepítéséről, és Dél-Koreával is tárgyalásokat folytat. Románia az Egyesült Államokkal együttműködve tervezi atomreaktorok telepítését, a cseh kormány is több potenciális gyártóval vette fel a kapcsolatot. De a visegrádi négyekkel együtt mi is részt veszünk egy ilyen kutatásban, a franciák által irányított ALLEGRO nevű, gázhűtéses, gyors neutronos reaktor fejlesztésében. Magyar részről az MTA Energiatudományi Kutatóközpontja és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Nukleáris Technikai Intézete részese e kutatásnak. Mindez annyit jelent, hogy az alapok megvannak, csak egy egységes, távlati célként megvalósítható vertikummá kell szervezni az egyes részeket.
Az atomenergia hasznosítása a hetvenes évektől a kétezres évekig gyorsan fejlődött, ekkor azonban a legfejlettebb országok atomenergia-ellenes mozgalmainak hatására leállt, és az elmúlt húsz évben a világtermelés stagnált. A legutóbbi időkben azonban elsősorban Kína, Oroszország és India fejlesztései következtében újból növekedni kezdett, és a nyugati hatalmak is észbe kaptak, és a fejlesztések ott is újrakezdődnek.
A német befolyás alatt álló Brüsszel sokáig negatívan állt az atomenergia hasznosításához, és az a jelen pillanatban is inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriába tartozik. Irracionális politikájával azonban Brüsszel tönkretette az európai ipart és gazdaságot, és ha lassan is, eljön a felismerés, hogy atomenergia nélkül nem lehet korszerű és környezetkímélő gazdaságot működtetni. Mi is minél hamarabb bekapcsolódunk a fent körvonalazott, integrált módon a fejlesztésekbe, annál hamarabb teremthetünk szilárd energetikai bázist gazdaságunk számára.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója