Tisztelt Államtitkár Úr, Tisztelt Emlékező Közösség! Kedves Barátaim!
A mi korunk relativizál.
Eltűntek a határozott kontúrok, az egyértelmű szavak, a világos mondatok, a megkérdőjelezhetetlen állítások.
Minden szürkében játszik: legfeljebb annyi a különbség, hogy világosabb vagy sötétebb szürkében. Mindent viszonyítunk valamihez, divatját éli az „ahhoz képest”.
Károsnak tartom ezt a helyzetet és ezt az egész folyamatot.
Helyesebbnek látom, ha a dolgokat a nevükön nevezzük.
Meg kell azonban értenünk, hogy mi okozza ezt a folyamatot, honnan táplálkozik.
Ezt nem más okozza, mint a félelem és a bizonytalanság.
Egyre többen félnek bizonyos dolgokat kimondani, félnek kiállni az értékeik mellett és félnek vállalni a véleményüket.
A vélemény világos kimondása ugyanis manapság újra veszélyforrássá vált. Egyre több helyen von maga után megrovást, súlyos pénzbüntetést, sőt egyes helyeken börtönt. Nem csoda, hogy sokunknak déjà vu érzete van. Ez a magyarázata annak, hogy sokan elbizonytalanodnak, kétszer is meggondolják, nem jobb-e ha megtartják maguknak a véleményüket, kifelé inkább megengedően fogalmaznak, megértőnek, toleránsnak mutatkoznak.
Akik egyértelműen fogalmaznak, azokat megtámadják, megbélyegzik: kirekesztőnek, rasszistának, szélsőjobbosnak nyilvánítják.
A befogadás kultúrájának terjesztői, akik magukat toleránsnak nevezik, ragaszkodnak ahhoz, hogy minden viszonylagos, minden sokféleképpen értelmezhető. Tagadják a határokat, legyenek azok fizikai, szellemi, vagy biológiai természetűek. Állandóan a vita fontosságáról beszélnek, miközben összekeverik az érvelést az értékeléssel.
Vannak ugyanis dolgok, amikről vitatkozhatunk és vannak, amiket értékelhetünk. A magyar nyelv nagyon kifejező ebben: amit nagyra értékelünk, az egy másik értékrendszerhez tartozik, és amit leértékelünk, arról pedig megvan a véleményünk. Szeretünk vitázni, de vannak értékek, amiket nem vitatunk. Amikhez ragaszkodunk, amik mellett kitartunk.
A „befogadás és megértés” kultúrája olyan csapdákat állít nekünk, amelyeket mindenképp ki kell kerülnünk. Pedig – és ezt mindig látnunk kell – akik ezeket csapdákat állítják, azok tudatosan akarnak minket csapdába csalni.
Vannak azonban olyan emberi tettek, olyan történelmi tények, amelyek nem engedik a vitát, a megértést, az elfogadást, az érzékenyítést.
Meg kell tudnunk nevezni azokat a tetteket, amelyeket örökre alávalónak, gonosznak kell bélyegeznünk. Ahol nincs helye a megértésnek, a relativizálásnak.
Kedves Barátaim!
A megértés és a befogadás kultúrája pár évtizede vett egy nagy levegőt és elkezdte relativizálni a diktatúrákat.
Persze a náci diktatúrát nem, azt meghagyta furkósbotnak, amivel időről időre rá tud csapni a nemzeti-konzervatív politikai családra. Igaztalanul vádolja azzal a jobboldalt, hogy a náci diktatúrákra tekint példaként, holott semmi nem áll távolabb a konzervatív politikai erőktől, mint a nemzeti szocializmus.
Mégis, időről időre, gúnyos mosollyal a szájuk szegletében, nácinak, fasisztának bélyegzik a jobboldali gondolkodókat, politikai pártokat, közösségeket, végtére is a jobboldali emberek teljes közösségét.
Itt és most újra és újra visszautasítjuk ezt!
A kommunizmussal azonban másként bánnak. A kommunista diktatúrák – és azok megtervezőinek és megalkotóinak – emlékét megértően fogadják. Marx, Engels, Lenin, sőt, lassan Mao és Sztálin gondolatai és tettei egyfajta érdekes kísérletként, megfontolandó társadalmi-politikai modellként tűnnek elő.
Nemrég egy új polgármestert választottak az egyik keletnémet kisvárosban. Egy új, szélsőbaloldali párt képviselőjét. Nyilatkozata közben jól látszott, hogy egy Lenin kép előtt pózol. És a fejlettnek mondott Nyugaton ezt senki nem kifogásolja.
A kommunizmus elvi alapjai nem is volnának rosszak – mondják ők: pusztán a megvalósításba csúszott egy kis hiba. Tényleg apróság, alig százmillió áldozatot szedett.
Beszéljünk erről is világosan, és vágjuk a sarokba a relativizálást.
A kommunizmus és a kommunisták ocsmány bűnösök voltak, semmi, de semmi olyat nem gondoltak és tettek, ami egy csepp megértést is érdemelne.
Nácik és komcsik: a világtörténelem utálatos balos hordalékai.
Kedves Barátaim!
Minden esztendő augusztus 23-án fejet hajtunk a totális diktatúrák áldozatai előtt.
Szomorú nap, szomorú pillanat. És talán a legszomorúbb az benne, hogy messze nem elég minden esztendőben, hogy egy napig emlékezünk. Bárcsak olyan nap lenne augusztus 23-a, amikor az áldozatok emléke lenne az egyetlen, amit felidézünk.
(…)
Minden évben figyelmeztetnünk kell arra is, hogy azoknak az utódai, akik a nemzeti és a nemzetközi szocializmust, a nácizmust és a kommunizmust megkonstruálták, nos, ők, és az ő utódaik még mindig itt vannak közöttünk.
És egyre kevésbé bujkálnak.
A Terror Háza Múzeum az emlékezés és az emlékeztetés helyszíne.
Amikor megalapítottuk, amikor megnyitottuk, azt a felelősséget is vállaltuk, hogy a múlt őszinte bemutatása mellett azokkal a jelenségekkel, folyamatokkal is foglalkozunk, amelyek újra életre kívánják hívni a diktatúrákat.
Akár fekete, akár vörös színben. Vagy akár a kettő egyvelegeként.
Azt kérem Önöktől, hogy ezen a napon, a diktatúrák áldozatai százmillióinak véréért és haláláért felelősök utódainak és mentegetőinek tetteire és szavaira is figyeljünk!
Ezt várja el, erre kötelez bennünket az áldozatok emléke!
Tisztelet a hősöknek, tisztelet az áldozatoknak!
Köszönöm, hogy meghallgattak.
