Hiába, már csak a koromnál fogva is, nekem a Gellért-hegy csúcsán álló pálmaágas nőalak csak „Felszabadulási emlékmű” maradt. Soha nem éreztem a szabadság szimbólumának, s őszintén szólva nem is emlékszem, hogy a kommunista diktatúra után bárki is itt éltette volna a szabadságot, mondjuk koszorúzással, vagy ilyesmivel. Esztétikailag is nagyon idegen volt tőlem a monstrum, a mellékalakjai egyenesen rémisztően idézték a nemzeti szocialista és kommunista „művészetet”. Tulajdonképpen borzongani jártam oda fel néha, jól emlékszem a géppisztolyos szovjet katonára is. Látni csak ezeket az alakokat lehetett, a Katonát a dobtáras géppisztollyal, a Sárkányölőt és a Fáklyavivőt, hisz a nőalak arca olyan magasan volt – kb. ötven méterre –, hogy azt soha nem láttuk, szerencsére. Mert igencsak ijesztő. Már gyerekkoromban is ellenérzéseim voltak, mert ez a „Felszabadulási emlékmű” volt látható az Intervíziós (nemzetközi) tévéadások szignálja alatt. Bosszantott, hogy nem a Vár, vagy az Országház, esetleg a Mátyás templom, vagy a Lánchíd van ott. De ez már régen volt, más érzéseit nem kell, hogy befolyásolja.
Nem változott a „szabadság” szimbólumává a nőalak azután sem, hogy eltávolították előle a szovjet katonát. Ettől még jól tudtam, hogy a szobrot a szovjet megszállók rendelték, ők döntöttek arról, hogy hova kerüljön, mekkora legyen és merre nézzen. Elődeink javára írom, hogy a legsúlyosabb szovjet megszállás idején, 1945-46-ban, a „Felszabadulási emlékművet” korántsem, a Gellért-hegy csúcsán kívánták elhelyezni, hanem a Horváth-kertben, a Krisztinavárosban. De a megszállóknak az impozáns hegycsúcs kellett, s kikötötték, hogy a szobor arra nézzen, ahonnan a „felszabadítók” főcsapása érkezett, délkeletre. Hiszen onnan érkezett a „szabadság”. Egyenesen Moszkvából, a Vörös térről, április negyedikén. Hogy honnan vettek 1947-ben 240 mázsa bronzot Budapesten, azt az olvasó fantáziájára bízom.
Fontos tudni, hogy ez még nem az úgynevezett „Rákosi-korszak”, 1947. április 4-én, amikor a szobrot felavatták, a magyar miniszterelnök a kisgazdapárti Nagy Ferenc, az államfő Tildy Zoltán (szintén kisgazda); a házelnök Varga Béla katolikus pap; koalíciós kormány van, amelynek tagjai a kisgazdákon kívül a szociáldemokraták, kommunisták és parasztpártiak. Az ellenzék vezére Sulyok Dezső a Magyar Szabadságpárt részéről, működik a (keresztény) Demokrata Néppárt, Barankovics Istvánnal az élén, a Keresztény Női Tábor, Slachta Margittal. A Nemzetgyűlésben a nemzeti-polgári-keresztény-demokrata elveket vallók vannak többségben, és a parlament mandátuma 1949 novemberéig szól. Mégis: a szobor felállítása rossz ómennek bizonyult. Az emberek felnéztek a hegyre a romok közül – a Dunán még csak az újjáépített Szabadság hídon és az ideiglenes Kossuth hídon lehetett átkelni –, és valami rossz érzés, nyugtalanság fogta el őket. „Ezek itt maradnak!”
Biztosan voltak olyanok is, akik hálával gondoltak az orosz (szovjet) katonákra, nekik akár kedves is lehetett a „Felszabadulási emlékmű”. Közülük sokan aztán beálltak a kollaboránsok közé, így vagy úgy. A felavatás után alig telt el egy hónap és a kisgazda miniszterelnököt megbuktatták – emigrált is –, ahogy a Nemzetgyűlés elnöke és az ellenzék vezére is. A Gellért-hegyi emlékmű sokkal inkább ezt a fordulatot szimbolizálta, mint sem azt, hogy szabadok lehettünk volna.
Felnézett az ember a Gellért-hegyi szoborra negyvenhét nyarán, és közben már meg is szűnt a Nemzetgyűlés, tünedeztek el az emberek, kemény akcióban volt Péter Gábor Államvédelmi Osztálya, minden héten, de inkább minden nap leleplezett egy „fasiszta összeesküvést”, a megszállók nemhogy hazamentek volna – ebben reménykedtek az emberek –, hanem a békeszerződésben rögzítetten, maradtak. Meddig? Ki tudta ezt? Kikényszerítettek egy előrehozott választást, s a „megbízottjaik” végrehajtották a magyar választások történetének legnagyobb csalását is. A „Felszabadulási emlékmű” mellékalakját még el sem készítették – gipszformáját avatták fel 1947-ben –, és a magyar demokrácia, a magyar parlamentarizmus, a magyar szabadság esélye már rég eltűnt, igen hosszú időre. Kezdték építeni a szocializmust. A falvakat, városokat ellepték a „felszabadulási emlékművek”.
Ötvenhatban nem feledkeztek meg a Gellért-hegyen emelkedő szoborról, a szovjet katonát ledöntötték, a Rákosi-címert szilánkokra lőtték, de a nőalakhoz nem fértek, talán nem is akarták bántani. Bár nehezen tudtam volna elképzelni, hogy egy esetleges siker esetén ez a szobor legyen a forradalom alatt kivívott szabadság szimbóluma. Annyi bűn tapadt hozzá, igaz lehet, hogy csak a katona feje búbjáig ért fel a bűn, vagy a kezében tartott zászló csúcsáig, s oda fel ötven méter magasba, a pálmaágig már nem. Ott tényleg érezhető lehetett a német nemzetiszocialista megszállás és nyilas kollaboránsaik alóli felszabadulás szelleme. A baj az, hogy a forradalmat ugyanaz a szovjet katona verte le, aki megszállta Magyarországot tizenegy évvel azelőtt, s hogy az „újabb” kollaboránsok visszatették a szobrot a „helyére”. Mert őket másodszor is „felszabadították”. Ezzel egy emberöltőre el is intézték a szabadság ügyét Magyarországon. Tudni kell, hogy hasonló „emlékművekből” rengeteg volt az országban, sőt Budapesten is. Kispesten, Újpesten, a Gellért téren, a Vigadó (Molotov) téren és persze a Szabadság téren. Utóbbi meg is van, a többi ötvenhatban, vagy legkésőbb a kommunista diktatúra bukásakor elenyészett.
A Gellért-hegyi szobor maradt, s jobb híján elnevezték „Szabadság-szobornak”. Mostanában hatalmas indulatokat kavarnának a körül, hogy a Gellért-hegyi emlékmű oszlopszerű talapzatára a felújítás során egy keresztet terveztek. A terv szerint nem hivalkodó megjelenésről, hanem a talapzatba simuló kőfeszületről van szó. Sok támogató megnyilvánulást és mindenféle tiltakozást is olvastam. Ami megdöbbentett körülbelül így foglalható össze: a feudál-fasizmus klerikális jelképeivel gyaláznák meg a felszabadulás emlékművét. Ilyesmire nem számítottam 2024-ben. Ez megrázott. És szó sem volt arról, hogy valami hamut is mamunak mondó egykori kommunista pártember mondaná. Negyvenes értelmiségi volt. Biztos büszke is magára, liberalizmusára, emberszeretetére, toleranciájára. És azután a sok gyűlölet, ezt inkább hagyjuk. Nagy tanulság, hogy milyen állapotban van a társadalmunk egy része. Egy kereszt ki tudja hozni emberekből az elaljasulás minden színét. Tisztelet a kivételnek. Emlékeztetem az olvasót arra, fogy Franciaországban a kereszt nem maradhatott. Kétszer is írtam erről önöknek. Hat éve, II. János Pál szobrát daruval magánterületre szállították Ploärmel városában, mert a Francia Államtanács nemkívánatosnak nyilvánította a keresztet. (E két írást elolvashatják a „Vár-e az Isten?” és „Megrendülő világviszonyok” című kötetben.) Franciaország kétségkívül hatalmas léptekkel halad a szakadék felé, s van, aki még mindig azt tarja követendőnek.
Jó kezdeményezésnek tartom ezt a keresztet az emlékművön. Ez végre valóban leválasztaná a szoborról a hozzá tapadt rossz történelmi ragadványokat. Végül is a kereszt a testvériséget és a szeretetet jelképezi. Talán az emlékmű így tényleg átváltozhatna „Szabadság-szoborrá”, felülemelkedhetne a rosszízű „Felszabadulási emlékmű” mivoltán és hirdethetné összes szabadságainkat. Mindazokat, amelyeket kivívtunk és elvesztettünk, amelyekért véreztünk, s amelyek hiányát minden nap éreztük. Talán megenyhülünk mi is, akik kritikusak voltunk a szoborral, sőt ellenségesek, azok is, akik gúnyosan „sörnyitónak” hívták; és lehet, hogy azok is megjuhászodnának, akik szemében a kereszt vörös posztó. Mindenki elgondolkozhat egy pillanatig. Mennyi szenvedés, mennyi vereség és mennyi győzelem kellett ahhoz, hogy még mindig itt legyünk, s a gyermekeink gyermekeivel kéz a kézben felnézzünk az égre. Megszabaduljunk a terhektől, kitárjuk a szívünk kapuit, hátha betódul a teljesség és a világosság.
A szerző történész
