Kolozsvár régóta szívügyem. 1974-ben jártam itt először, a nyolcvanas évek első felében azután már viszonylag rendszeresen, egyre sűrűbben. Ha akkor – de akár később is – valaki azt mondja, hogy egyszer megérem, hogy kaszárnyaudvarokat betöltő hangerővel magyar népzene szól a főtéren, alig pár száz méterre a Mátyás-szobortól, a Szent Mihály-templom közvetlen közelében, a színpadon a Szent Koronával ékes címerrel ellátott magyar zászló és Szent Istvánt dicsőítő felirat, és szinte csak magyar szót lehet hallani, közben események tömkelege, rendezvények Kós Károlyról, Bánffy Miklósról, a magyar külpolitika aktuális kérdéseiről és az erdélyi civil szervezetek működéséről, borutca magyar borokkal, Neoton-koncert és a bonchidai Bánffy-kastély bemutatására invitáló hirdetések – nem folytatom: mindez habókos ábrándnak, a legjobb esetben is a vágyteljesítő gondolkodás szépséges illúzióálmának tűnhetett volna. És most…
Kolozsvári Magyar Napok, immáron tizenötödszörre. Kós Károly unokái fogadnak, az egykori napilap-szerkesztőségtől alig pár száz méterre, a Majális utcában a budapesti IdőJel Kiadó szépséges reprint kiadványát, Kós Károly Régi Kalotaszeg című csodaművét mutatják be. Egykori Duna tévés kollégámmal majdnem pontosan ott ülünk és beszélgetünk, ahol annak idején Kolozsvár egyik kiváló szülötte, az egyik legnagyobb magyar esszéista, Cs. Szabó László poharazgatott Tamási Áronnal. Attila most majdnem szóról szóra azt mondja, amit a Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz című, kiváló kiadvány: a régi Kolozsvár, megannyi ódon épülettel-emlékkel-képpel (hatalmas szellemi hagyatékáról nem is beszélve) itt van velünk, köztünk, bennünk. Ugyanakkor az új és a még újabb Kolozsvár, ez a csaknem félmilliósra duzzasztott, vízfejjé-gólemmé növesztett-erőszakolt legújabbkori csinálmány, úgy tűnhet, szinte teljesen maga alá gyűrte a mostanában, hála Istennek, egyre többször újra kincsesnek nevezett várost. Kolozsvár kincsei valóban mintha feltáró régészekre várnának újra, a Farkas utcai, honfoglaláskori temetőktől a Bánffy-palotáig vagy a fellegvárig, ahol a Belvedere környékén a Ceausescu-időket idézően óriási a lepusztultság, a lépcsők állapotától a valamikori, legendás szórakozóhelyig. És feltárásra várna a néhai, kicsit komolykodó, kicsit zordonan önérzeteskedő, tudós város és a büszke-tartásos polgárváros egykori valója éppúgy, mint – mondjuk – annak az oka, hogy ugyan miként történhetett meg, hogy a legendás, világhíres Házsongárdi temető főbejáratát a Petőfi utcában úgy elrondították, teleokádták mindenféle, legújabbkori építményszörnnyel, hogy csak közvetlenül a kapuban lehet ráismerni, hol is vagyunk valójában. (És hogy hol? Cs. Szabó azt írta: „A kifosztott Erdélynek dúsgazdag maradt a temetője. Ahogy fogyott a földi kincs, úgy lett tündöklőbb a földöntúli. Akiket az élők elfelejtettek a jólétben, a bajban kiszálltak a csonka keresztek, fátyolos urnák, kétfülű sírkövek, búsuló oroszlánok, mohos kőkoporsók, jeltelen obeliszkek alól. Ők voltak a legfélelmetesebb fegyvertársak. A puszta név: a magyar név volt egyetlen fegyverük. A szorongatott élők a halottakhoz fordultak, s megdöbbenve látták, hogy a holtak folyton figyeltek, kitartottak, vissza-visszanéztek a múltból. Érezték, hogy egyszer még meg kell vívniuk Erdélyért. Életükben is Erdély volt borongós örömük, szomorú, szép büszkeségük, nagy vívódásuk, halottaikban is Erdély maradt a gondjuk. Mint egy láthatatlan népfelkelő sereg, kitartottak a fejedelmek öreg zászlói alatt. (…) Felálltak a holtak, a néma Erdély beszédes halottai. Az idegen üldözőbe vett egy kisebbségi népet, s a halottak millióiba ütközött. Végezni akart az élőkkel, éhséggel, faggyal fenyegette őket. De útjukba álltak a holtak, akik nem éheznek, nem dideregnek, s nem félnek. A hatszoros erődvonal mögött a magyarok maradtak a temetők.”
A hangulat most itt, a forró nyárestében mindenesetre mediterránabb már nem is lehetne: szórakozóhely szórakozóhely hátán, az utcák lüktetnek, fények, tömeg, zene, a Bethlen- vagy Szabó-bástya mellett, a megmaradt városfalrészlet tövében éppúgy, mint a főtéren a Rhédey-háznál vagy az igazságos Mátyás szülőházának környékét elborító, vigalmi negyed bármelyik vendéglátóipari egységében. Hogy ez az újabb Kolozsvár – legalább ezekben a napokban – mennyire engedi be azt a régebbit, amely nemcsak egy országrész első városa, de ennél is jóval több volt – megint csak Cs. Szabót idézve: „mit adhat ennek a városnak Budapest? Középkori alaprajza megmaradt. Ősi temploma áll. Heltai Gáspár és Misztótfalusi Kis volt a nyomdásza. Előbb volt magyar színháza, mint Pestnek. Pest előtt játszotta Hamletet s a Bánk bánt. Előbb volt zenedéje, tudományos folyóirata és vívócsarnoka. (…) Egy város nem lehet büntetlenül Apáczai Csere sírhelye” – elgondolkodtató. Ha az ember elnézegeti a rengeteg fiatalt, talán némi reménykedése támadhat, akár még a románok tekintetében is: a mindig-mindenhol-mindenkivel angolul beszélő, globalista máz alighanem felvilágosultabb, civilizáltabb rétegeket is takar, talán kiviláglik mögüle valami kevésbé balkánias színárnyalat – persze ki tudja? A vér szava legalább akkora úr, mint az emberi esendőség vagy éppen a nemzeti karakter jelentőségének fokozódó érvényessége. Attila azt mondja, az eredendően melegszívű, jámbor, jószándékú népeket elsősorban és mindenekelőtt „kezelni” kéne tudni. Ehhez ismeret és ismeret, és megint csak ismeret kéne, nem közhelyes és nem felszínes: legjobb erdélyi szellemeink műveinek alapos, elmélyült, tudatosan feldolgozott ismerete és az alkalmazásban ennek megfelelő tárgyalási-kormányzati-attitűdbéli „stíl”, módi, alapállás és normarendszer. Mindaz, amit Benedek Elek és Bánffy Miklós és Jancsó Miklós és Teleki Pál (még) tudott. És alkalmazott, vagy legalábbis időnként hatékonyan alkalmazni próbált, ha még olykor (gyakran) nem is volt szerencséjük, és különlegesen rossz, szerencsétlen konstellációk közepette kellett működniük. Ám az idők köztudomásúan változnak, és mint tudjuk, mi is velük változunk. Ezt kéne tudni, fölismerni, belátni és leginkább: ebből levonni a megfelelő következtetéseket. Ehhez egy évben egyszeri Tusványos nem elég…
Kós Károly egyik unokája a Magyar Napok egyik szervezője. (Ez akár jelképes is lehet. Lehetne). Másik unokája, Enikő fantasztikus nagyapjának Vallomások Erdélyről című kötetét ajándékozta nekünk, ebben (is) olvasható: „Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor próbáltuk, mennyit bírunk.”
Hát, erről van szó, pontosan. Nosza.
A szerző író
