Wächter a háború alatt a propagandaminisztériumban dolgozott, és az ő feladata volt többek között, hogy kapcsolatot tartson a hadiipari fejlesztéseken dolgozó intézményekkel és vezetőikkel.
A kihallgatásán többek között azt állította: bizonyos Hans Hertel egy 1945. februári cellei útja után elmondta neki, hogy Hermann Hajo ezredes (valójában Hans-Joachim „Hajo” Herrmann)közölte vele a hírt, miszerint a légierő nagy hatótávolságú üzemképes repülőgépeket kapott, amelyek képesek célba juttatni egy atombombát.
Érdemes kiemelni, hogy a Gruppenführer előadása meglehetősen zavaros volt, vagy azért, mert megkínozták, és muszáj volt valamit mondania az atomprogramról, amelynek részleteit saját bevallása szerint sem ismerte – vagy azért, mert eleve rosszul rakta össze a mozaikot.
Mindössze négy olyan információmorzsája volt, amelyhez első kézből jutott hozzá, és ezek közül most a számunkra három érdekes:
Karl-Otto Saur, a Birodalmi Fegyverkezési és Haditermelési Minisztérium hivatalvezetője arról tájékoztatta őt 1945 elején, hogy „fokozódik a munka a legújabb fegyverek gyártásán, amelyeket hamarosan a fronton fognak használni”.
Joseph Goebbels propagandaminiszter 1945 áprilisában egy minisztériumi ülésen azt mondta, hogy „egy hamarosan bevetésre kerülő új fegyver megváltoztatja a háború egész menetét”.
Werner Neumann, a tárca államtitka pedig „a háború utolsó szakaszában Németország katonai és politikai helyzetéről szólva azt mondta, hogy hamarosan minden jobbra fordul, és utalt Hitler egy szűk bizalmasi körben elejtett megjegyzésére: »Isten bocsássa meg nekem a háború utolsó 14 napját«.”
Wächterrel ellentétben – akinek a szovjetek a hollétét is titkolták, és vélhetően 1946-ban, tekintettel arra, hogy hasznavehetetlen volt, agyonlőtték – Saurt kihallgatták a háborús főbűnösök nürnbergi perében, ezért megkerestem annak jegyzőkönyveit.
Az atomprogramól viszont egyedül a „felettese”, Albert Speer fegyverkezési miniszter, a haditermelés igazgatója beszélt: két kérdést tett fel neki az amerikai főügyész, Robert H. Jackson a tárgyaláson.
A válaszai a csodafegyver vonatkozásában lényegtelenek. Pontosabban a lényeg e két kérdés előtt és után hangzik el. Speer vallomása ugyanis egyebekben Wächteréhez hasonlóan egy „csodafegyver” bevetésének latolgatásáról szólt, ez a fegyver azonban nem a „Bomba” volt, hanem a szarin- és a tabungáz.
A két jegyzőkönyv bizonyos szintig szinkronba hozható egymással.
Albert Speer arról beszélt a bíróság előtt, hogy 1944 őszétől, de különösen a szövetségesek drezdai terrorbombázása (1945. február 13.) után komolyan felvetődött, hogy felmondják a genfi egyezményt. A hangadó Goebbels és Robert Ley, a Német Munkafront (DAF) vezetői voltak.
„Mindketten hittek abban, hogy ezeknek a gázoknak különleges hatása lenne, és ami azt illeti, ezeknek tényszerűen szörnyű hatása volt” – fogalmazott, aztán kicsit később kifejtette: „…semmilyen gázmaszk, semmilyen védőfelszerelés a tudomásunk szerint ellenük (nem volt – a szerk.), tehát a katonák semmilyen módon nem tudtak volna védekezni ellenük.”
Wächter az FSZB által nyilvánosságra hozott dokumentumban azt állította, hogy Karl-Otto Saur 1945 elején tájékoztatta őt a „legújabb fegyverek” gyártásának felfuttatásáról. Speer pedig a szarinról és a tabunról azt mondta, hogy 1944 őszén kísérletet tett a gyártás szabotálására, mivel egyértelművé vált számára, hogy be akarják vetni, de a termelés csak valamikor december-január folyamán állt le teljesen.
Addigra viszont jelentős készleteket halmoztak fel a németek mindkét idegméregből.
A fegyverkezési miniszter szerint a hadsereg vezetői a harci gáz bevetésének gondolatától is irtóztak, egyeseknek morális kifogásuk volt ellene, mások a megtorlástól, a drezdaihoz hasonló esetektől tartottak. A politikai elit, a Führer legszűkebb köre azonban eltökélt volt.
„Ebben főleg Bormann, Ley és Goebbels voltak. Mindig ez a három volt az, aki minden eszközzel el akarta érni, hogy keményebbé váljanak a harcok…” – mondta Speer, és amikor Heinrich Himmler szóba került, jelezte, hogy a Reichsführer SS ebben az időben (Göringhez hasonlóan) már kegyvesztett volt.
Valamivel később a gázok alkalmazása kapcsán kifejtette, hogy bombákba, rakétákba szerelve lehetett volna bevetni ezeket, és a robbanás hője tette volna illékonnyá a halálos elegyet. Nem kizárható tehát, hogy a Wächter-jegyzőkönyvben említett repülőgépeknek a „gázbombák” ledobása lehetett volna a célja.
Egyébként Albert Speer megjegyezte, hogy a hadsereg teljes demoralizálódásának elkerülése érdekében a háború vége felé már szinte hetente találtak ki valamilyen hírt Goebbels propagandaminisztériumában, ezek rendre olyan csodafegyverekről szóltak, amelyek a végletekig kimerült katonáktól függetlenül, önmagukban képesek fordítani a háború menetén.
Az atombombát viszont, amikor erről beszélt, még csak utalás szintjén sem hozta fel, sem mást konkrétan. Speer kizárólag a szarin- és a tabungázt nevesítette, mint olyan fegyvereket, amelyektől a náci vezetés az utolsó időkben a fordulatot várta – és abból a szempontból várhatta is, hogy bevethető készletek álltak a rendelkezésükre.
Tegyük hozzá: Adolf Hitlernek személyes tapasztalata volt e téren, az első világháborúban maga is megsérült egy gáztámadásban, így pontosan tudhatta, mivel jár, ha kiadja a parancsot. Így az idézet is a helyére kerül: „Isten bocsássa meg nekem a háború utolsó 14 napját!”
Persze, ez csak egy elmélet, amely további bizonyítást igényel.