A nemzet igazi aranyfedezete az anyaméhben és nem a bankbetétekben vagy a Magyar Nemzeti Bank trezorjában van. Tudtuk, tudjuk, de mégis egyfajta elbizonytalanodás jellemzi a magyar demográfia ügyét, úgy a személyes elhatározás, elköteleződés, mint a kormányzat szintjén. Talán mert azt hittük, hisszük, pénzzel, újabb adójóváírással, kedvezményekkel minden megoldható, akár elég gyermek is születik, ha nem is gyarapszunk, de legalább nem szakad be a demográfia. Beszakadt. A „Szabadság és jólét” magyar társadalmának többsége „pogány hedonista” lett, s alapvetően a „fejlett, haladó” Nyugat relativista diktatúrájának fogságában él. Nem könnyű terep. A családtámogatás, mint cél jó, sok ország számára követendő lett a magyar gyakorlat, melynek lényegi eleme: immár nem kell a szegénységet is vállalnia annak, aki gyermeket vállal. Azonban ez kevés: a támogatási fókuszon a demográfiai növekedésben kulcsszerepet vállalók javára talán érdemes állítani az elkövetkezendő évtizedekben. Európa legtöbb országától az tudna megkülönböztetni minket, hogy nem a migráció direkt vagy indirekt lehetőségeit kihasználva töltjük fel népességünket a gazdasági prosperitás fenntartása érdekében, hanem legalább erőfeszítéseket teszünk a saját genetikás lakosságállomány gyarapítására.
Évi minimum harmincezres hiány mutatkozik Magyarországon a gyermekszületések tekintetében. A határon túli magyarok áttelepülése még jó néhány évig tarthat, a tudatos befogadás a világ számos más területéről ad tartalékot az országnak, azaz „darabra, kilóra megleszünk”, azonban mindenekelőtt tudatosítania kell a felelősen gondolkodóknak: a magyar gyermek mutatja meg a nemzet immunrendszerének erejét. Ha fogy a gyermekek száma, csökken az ellenállóképesség is, gyorsabbá válik a fogyás. A populációs – kulturális, vallásilag sokszínű, ateista „nemzeti” mix, ahogy látjuk, az oly büszke és gazdag Franciaországot már, Németországot pedig hamarosan társadalmilag „kifekteti” és szépen jön a többi nyugati ország is. Félreértés ne essék, a mai tendenciákat látva, mi is ott vagyunk a sor végén. Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében és másutt is jelezte, hogy van még bőven tennivaló a családtámogatás terén, de ez már kevés. Demográfiai programra van szükség, a kettőnek el kell válnia egymástól, de szerves egységet kell képeznie. Sokak részéről régóta várt és remélt kormányzati felismerés ez. Nagy a tét.
Írásomban két célcsoportot mutatok be, mint a demográfiai kitörés lehetséges közegét, megvilágítom azokat az évszázados gátakat, melyek a kitörést akadályozzák, valamint olyan javaslatokat teszek, melyek egyre többeket készítenek fel a családos életre és a magyar nemzeti össztermék szempontjából kiemelkedő szereplőket életpályaszerűen helyzetbe hozzák. Természetesen még mindig a fiskálisoknál van a főszerep: olcsóbb egy felnőtt „kész” határon túli magyar, egy harmadik országból érkező keresztény betelepítése és beolvasztása, mint az őshonos nemzet tagjainak gyarapítása? – teszik fel egyre többen a kérdést. Gazdasági vagy nemzetstratégiai válaszok születnek a demográfiai válság megszüntetésére? Esetleg összehozható együtt a kettő? Ez utóbbi a legnagyobb kérdés, amire valószínűleg igen a válasz. Én ennek egyik lábát, a saját közösség gyarapodásának lehetőségét járom körül.
Fiam huszonhárom éves, esküvőre készül. Felesége huszonegy. Meg sem fordult a fejükben, hogy próbaházasságban éljenek. A leendő feleség hat testvére már megházasodott, a nagyszülőket eleddig tizenegy unokával örvendeztették meg így első kanyarban. Mind a két család hagyományos katolikus módon nevelte a gyermekeket, s hogy ez jó vagy nem jó, azt az idő eldönti, annyi bizonyosnak látszik, hogy a „nászékkal” mi négyen „öregek” reményeink szerint 12 házaspárt látunk majd össznépi eseményeinken, például keresztelőkön, s ha csak a minimális nagycsaládos modellt választják mindannyian utódaink, akkor harminchat unokával, s a szemmel még látható jövőben száz körüli dédunoka leszármazottal bírunk 2075 körül. A demográfusok ekkorra a jelenlegi trendeket figyelembe véve hat és fél milliós magyarságot vetítenek előre az immár tudatosan tervezett „gyermektelenség” okán. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy mivel már a hivatalos statisztikák alapján domesztikált környezetben élő kutya, macska (ma 1000 magyarra 236 cicus jut) állomány hatmillióra rúg hazánkban, így az akkori politikai hatalmat gyakorolni szándékozóknak már ugyanannyira kell az állatok, mint az azokat tartó szavazók barátjának lenni. Vagy?…
Végre megszülethetne egy témában a nemzeti minimum, ami a rendszerváltoztatás óta nem sikerült. Egy dolog, amiben mindenki egyetért politikai hovatartozástól függetlenül: a magyar nemzet fennmaradása a saját, őshonos magyar populáció gyarapodásával. Nincsenek illúzióim, ismerve az elmúlt harminc esztendő politikai csatározásait. De meg kell próbálni.
Mielőtt én is néhány javaslatot fogalmaznék meg, elsőként egy évszázados kitekintést kell tennem, hogy érthetővé legyen, miért is nőtte túl a nagycsaládosok számát a gyermektelenséget, mint életcélt választók száma. Tegyünk egy pillantást a két csoportra, mert eltérő okok miatt itt kell keresnünk a továbblépés lehetőségét. Azt gondoljuk, a gyermektelenség, mint életcél mögött alapvetően a kevesebb birtoklást, akár szegénységet jelentő anyagi okok állnak. Azonban látva családjaink házasulandó fiataljait, és a többi gyermekünket, bennük fel sem merül(-t), hogy anyagi megfontolások okán bármelyikük bármely leszármazottja gyermektelenségre készüljön. Ők ugyanis mindannyian nagycsaládban nőttek fel, szerető, hívő, keresztény környezetben és ez jó. A mi családjaink, a mi modellünk az abszolút kisebbség az országban és Európában is, ez a kisebbség lesz az, mely majd a tudatosan vagy önhibáján kívül gyermektelen többség terheit hordozza. „Ezek a katolikusok vannak olyan hülyék, hogy akkor is szülnek, ha nem kapnak támogatást.” – hallottuk a Bokros-érában. Ez így van. Évszázadok óta így van. Akad, aki kimondja, van, aki csak gondolja.
Mások, másként gondolkodnak. Tudvalevő, hogy egyeseknél a bankbetét sokat nyom a latba egy-egy sorsfordító életeseménynél, például a gyermekvállalásnál, hiszen a mai világ elvárásrendszere: diploma, lakás, kocsi, kutya, pénz. A házasság, gyerek valahol a sor végén. A magyar jövő azonban a hálószobákban, az ágybetéteken dől el. A pénz alapvető szükségessége és a hitves szeretete összetartozhat, de nem feltétlenül. A bankbetét a személynek kamatozik, a megszületendő gyermek a nemzetnek.
Ezzel egy kulcsponthoz érkeztünk. Aki, akik boldogan készülnek – bármilyen politikai, gazdasági körülmény ellenére – a házaséletre, a gyermekek fogadására, ott vélelmezhetően a családi háttér nemzedékek hosszú sora óta rendben van. Ezek egykor és ma is döntő számban a hitüket megélő (nem csak a templomba eljáró!) keresztény nagycsaládok. Itt a legfontosabb szereplő, a (mégiscsak természete szerint a szülésre egyedül képes) nő nem „termelőegység”, hanem az édesanyaságot méltósággal és hivatással vállaló felelős személy, aki nem karriert épít először, aki nem a gyermek születésének kikerülésén mesterkedik, hanem azok világra jöttét a legnagyobb csodának tartja és életét is adja értük. Első sorban ebben és nem tanult mesterségében akar kiteljesedni. Ezek a családok akár a tisztes szegénységet, anyagi hátrányokat is vállalják egy-egy újabb gyermek érkeztével. A mai, posztmodern világ szemében ők a tökhülyék, az örök vesztesek. Ebben a családmodellben az anya napi minimum tizenhat órás szolgálatban van – örömmel, szeretettel, de nagy fáradtsággal – több mint húsz éven keresztül, és lelkileg, szellemileg iskolázott gyermekeket bocsát el a családi házból az élet rögös útjára. Ez a láthatatlan munka a rendszerváltoztatás óta eltelt immár harmincöt esztendőben társadalmi szerepéhez méltó, igazi szellemi, anyagi elismerést nem kapott, pedig ők a magyar társadalom demográfiai tartóoszlopainak talpkövei. Sajnálatos, de előbb kap állami elismerést egy mulatós sztár, mint egy hét-nyolc gyermekes családanya…
Ha mást nem, az alapok alapját meg kell erősíteni. A megerősítés nem az, hogy gyermekei születése után a lehető leghamarabb adókedvezményekkel, bölcsődei helyek biztosításával, elszakítva Istenadta hivatásuktól a lehető leghamarabb újra „tertmelőegységgé” akarjuk tenni az édesanyákat a piacgazdaságban. A gyermekeknek az édesanyjuk mellett van a helye. Közgazdász, bankár barátommal, aki maga is öt gyermek édesapja, számítást végeztünk, mit hoz országának pénzben élete során, aktív negyven munkaéve alatt egy megszületendő gyermek a nemzeti össztermékben: egymillió dollárt, ami évi huszonötezer dollár. Ezt „állítja” elő a mama, mami, anyuci, anya, mamácska, édesanya a férjjel együtt. Egyet, kettőt, hármat, tízet akár. Tehát, ha vannak eleve nemzetstratégiai és gazdasági termelőegységeink, akkor ők azok, őket kell(-ene) erősíteni. Ők az első célcsoport, akikre egy új demográfiai alapú támogatási rendszernek sokkal nagyobb figyelmet kell fordítania, mert ők szeretnek nagycsaládban élni, akarnak is, vállalnak is négy, öt, hat, hét, nyolc vagy akár még több gyermeket is. Itt az édesanya: főállású GDP-hős. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a kutatások szerint a fiatalok negyede szívesen vállalná a nagycsaládot, ahonnan már csak egy ugrás az extra nagy család.
Fontos felszámolni a 21. század pestiseként terjedő magyar magányt, mert ez az egyik legnagyobb akadály manapság, s itt van a másik célcsoport a növekedés tekintetében. A magyar magányból megfelelő célzott támogatással kimozdított, legalább egy, két gyermeket vállalókban is nagy tartalék van. Élő Anita: „Vidéken a magányos férfiak, nagyvárosokban a magányos nők – tömeges lett itthon a gyermektelenség” című, nemrég megjelent írásában meglepő tényeket és számokat közöl a demográfia egy érdekes vonatkozásában. Érdemes végigolvasni, elmélyedni benne, mert nevén nevezi ezt a másik célt, nevezetesen az első gyermek megszületésének priorizált támogatását – mely minden családos életet tervező első lépése is. Reális felvetés, ugyanis oda jutottak a családi életre képes magyarok, hogy inkább nem házasodnak, inkább nem élnek kapcsolatban, inkább nem vállalnak egymillió dolláros GDP előállítására képes utódot. A szerző felvetése tehát az, hogy a nem tudatos egyedüllétre vágyókat sikerüljön kimozdítani a „kényelmes magány” aranyegyensúlyából és egymáshoz közelíteni őket, felkészíteni a fiatalokat a párkapcsolatokra, hogy a családalapítást, s ezzel együtt a gyermekvállalást tegyék első helyre életükben, legalább egy rövid időre, hiszen ez anyagilag is megéri majd nekik.
Mivel huszonöt éve, öt gyermeket felnevelve átélői vagyunk a különböző családtámogatási formáknak, összefoglalva az állapítható meg, hogy a legjobb szándékkal erre fordított költségvetési erőforrások mindig „kupon” jellegűek. Akinek több a pénze, több kedvezményt vehet igénybe – SZJA mentesség, babaváró hitel, gépkocsivásárlás, építkezési támogatás… Nem az édesanyai „termelőegység” munkája van elismerve, hanem egyes életkönnyítések kerülnek előtérbe. Talán erre is van megoldás. Mielőtt néhány javaslatot tennék a közös asztalra, azért nem lehet megkerülni azt a társadalomban nagyon mélyen gyökerező lelki problémát, mely kimondva, kimondatlanul fék sokak számára a házasság és a gyermekvállalás tekintetében. Erről is szót kell ejteni, mert ennek gyógyítása kulcsfontosságú: az abortusz és a korábbi évszázadok egykézése nyomán a magyar édesanyai lélek transzgenerációs traumája. Örömteli az utóbbi években az abortusz visszaszorulása a kormány széleskörű tevékenységének is köszönhetően, de a múlt lenyomatai ott vannak a lelkeken.
„Bármely ország, amely elfogadja az abortuszt, nem az egymás iránti szeretetre tanítja az embereket, hanem erőszak alkalmazására saját céljaik elérése érdekében. Épp ezért a béke és a szeretet legnagyobb lerombolója az abortusz.” – mondta Teréz anya. A 18-19. század fordulójától hódító egykézés fenntartása – mely mögött gazdasági megfontolások is álltak – banyák általi vajákolással történt, az édesanyai méltóság teljes tönkretételével, a nő meggyalázásával, valódi vagy lelki megsemmisítésével járt. Nemzeti szinten ez ügyben még elszámolnivalónk van a történelem Urával. Olyan transzgenerációs nyomás ez, amire sokan legyintenek, de ezek nem nyom nélkül gyógyuló sebek… Modernebb, kevésbé testgyilkos, de ugyanannyira lélekölő az abortusz és annak lelki lenyomatai a magyar népközösségben. Minimum hatmillió elvett élet. Mindezek az évtizedes, évszázados lelki, láthatatlan terhek mellett a Covid, a döntésképtelen, érintőképernyős, mamahoteles nemzedék felnövése, a pornóipar fertőzése, a széthulló házasságok, az alapvető szociális minták, szép családi életek széles körű bemutatásának hiánya, a fogyasztói társadalom hívogató kívánságlistái mind-mind gyengítik a fiatalokat a házasság irányába történő lépések megtételében és a gyermekvállalásban.
Ha és amennyiben a közélet irányítói elkötelezettek abban, hogy őshonos, magyar gyarapodásra alapuló demográfiai programot készítsenek, az nagy politikai bátorságot feltételez, hiszen könnyebb és sokkal olcsóbb keresztény gyökerű fiatalokat munkával hazánkba csábítani feltörekvő gazdaságú országokból, mint huszonöt évre nemzeti együttműködésen nyugvó cselekvéssort útjára indítani. Ha mégis, akkor ehhez javasolnék néhány lehetőséget megfontolásra.
Elsőként a legfontosabb az édesanyaság és az édesapaság méltóságának helyreállítása. A „temelőegység”, az „adóalany”, a „nő” helyett ÉDESANYA. Maga a szó általános és kiterjesztett használata az államigazgatási rendszerekben és a közbeszédben már sokat jelentene, hiszen a legszebb magyar szavaink egyike! Például lehetne anyák napja helyett az elnevezés ÉDESANYÁK NAPJA. Ha ehhez társulna a gyermekvállalás nagyszerűségének méltó társadalmi rangra emelése a tömegkommunikáció területén, sokat lépnénk előre és ezek pénzbe sem kerülnek feltétlenül. Ami anyagi ráfordítás lehet a nemzetgazdaságnak, az a családalapítás támogatásától a négynél több gyermeket vállalók számára az életpálya-modell bevezetése és megbecsült ellentételezése. Fontos az édesapaság méltóságának helyreállítása is, a férfiasság legnagyobb teljesítményeként a gyermekvállalás társadalmi szintű elismerése és megbecsülése. A médiában szereplő huncut, kigyúrt, optimálisan befésült zsúrpubik, lepedőakrobaták helyett meg lehet széles körben mutatni a szülőszobába feleségét elkísérő ÉDESAPÁT, aki aztán gondot visel, dolgozik, elfárad, de boldog. Mert van ilyen, de még a magát mértékadó jobboldalinak mondó internetes felületeken sincs nagyon hely, mert a női tangák, fenekek, keblek, celebfeleségek mindent visznek a bevételorientált klikkvadászatban. Társadalmi tudatformálásra van szükség, hogy egyáltalán réveteg, kereső, vágyakozó fiatalok mintákat is láthassanak. És itt nemzeti konzervatívok, polgáriak magunkon kezdjük a sort, saját honlapjainkon, portáljainkon.
A CSAT – Család Alapítási Támogatás bevezetése lenne a kapcsolódás a különböző családformák között, ez lehetne a bizonytalankodó, döntésképtelen fiatalokat is motiváló rendszer. Olyan első anyagi segítség, ami mindenkinek járna. Az első gyermek születésekor például egy család kap egymillió forint öt év alatt visszafizetendő kamatmentes hitelt, amelynek addig befizetett részleteit a második gyermek születésekor visszafizeti az állam és újabb egymillió forinttal toldja meg, így két millió forint a két gyermeket vállalóknál marad, amolyan vissza nem fizetendő „kelengyepénz”-ként. Ez mindenkinek jár, hiszen a nagycsalád is itt kezdődik és a demográfiai programban résztvevők is innen vesznek rajtot. Innen indulva kell megnézni a családtámogatás többi formáját, melyek azok, amik beváltak, melyek, amik ráncfelvarrásra, átgondolásra szorulnak az egy gyermeket vállalóktól a három-négy gyermekesekig.
Felállítható lenne emellett egy Nemzeti Demográfia Program, melynek keretében életpályamodellt lehetne (kellene) alkotni a négy gyermeknél többet vállaló és felnevelő édesanyáknak, mert ők tudatosan ezt a hivatást választják. (Erre már több javaslat is megfogalmazódott számos szakmai fórumon, komolyan kellene venni őket, sok munka és átgondolt stratégia van mögöttük.) Van pedagógus, orvos, katonai vagy épp sportolói életpálya, biztosítunk hozzá forrást és büszkén beszélünk róla. Ahogy az előbbiek, úgy az extra nagycsaládban élő édesanyák is tudatosan választják ezt a hivatást. Természetesen kellő elvárással kell lenni. Mivel az iskolázottság a GDP alapja, az életpálya modellben az állammal szerződő XXL nagycsaládot menedzselő édesanya akkor kap (a gyermek számával növekvő) jövedelmet, támogatást, ha a gyermekek tizennyolc éves korukig iskolába járnak, az oktatás egyes mérföldköveit tehetségük alapján teljesítik. Itt, ki kell mondani, hogy igenis egy cigány édesanya, akinek a gyermekei ezt teljesítik, semmivel nem hajt végre kisebb dolgot, mint egy polgári középosztálybeli keresztény. A juttatások nagy részét az édesanya egy – akár a Széchenyi-kártya erre fenntartott zsebében kaphatja meg, melyet alapszolgáltatásokra válthat be: élelmiszer, gyógyszer, üzemanyag, nyaralás, rezsi, minimális összeget kapna készpénzben! Fontos eleme ennek a formának, hogy az édesapának is alá kell írni a szerződést, mely nem teljesítésekor a visszafizetést neki is vállalnia kell! Ebben a modellben mind a két teherviselő anyagilag meg van becsülve, hiszen az édesapa a családtámogatásokat veszi igénybe, az édesanya pedig a demográfiai program elemeit kapja meg. Nyugdíjmegtakarítást, mely a támogatás része kell, hogy legyen, a korhatár elérésekor aktiválják az édesanyának. Minden összeg a gyermekek számának és iskolai előrehaladásának mértékével nő. A főállású édesanyákat 1 százalékos speciális jogállású „alapítványi” adóalannyá is tenném, gyermekei, de mások is adófelajánlásukkal támogathatnák őket bizonyos keretek között. Ez az államnak pénzébe nem kerül, az Államkincstárnál vezetett számla és az adószám megadása gyors és gördülékeny eljárást biztosíthat mindenkinek.
Társas kapcsolatokra és családi életre nevelés kötelező iskolai oktatása kulcsfontosságú kérdés. Feleségem több, szintén nagycsaládos édesanyával kitanulta a TeenStar kiváló német oktatási rendszert, mely a 12-13 éves korosztálytól kezdődően vezeti be a fiatalokat a fiú-lány, férfi-nő kapcsolatba, készíti fel őket a szexuális élet kihívásaira, a családalapítás első fázisaira. Az LMBTQ-fürdővízzel együtt kiöntötte a rendszer ezt a programot, nem oktathatják, még a katolikus iskolákban sem. A CSÉN, a Családi Életre Nevelés kicsit jobb helyzetben van, talán betehető a tanrendbe. Pedig egy olyan társadalomban, ahol szinte minden második házasság válással végződik, ahol a gyermekek nagyon kevés információt, felkészítést kapnak otthon, az esetlegesen egyházi intézményekben leadott tananyagok mellett szükség volna legalább alapszintű tudásátadásra.
Pornóadó bevezetése lehetne az egyik pénzügyi lába a Nemzeti Demográfiai Programnak. Ha van chipsadó, akkor lehet pornóadó is, hiszen a rongálás itt nem csak a testnek, hanem a léleknek, a személyiségnek, a teljes embernek szól. Magyarország sajnos a pornófilmipar Mekkája, ráhozva a démoni rontást hazánkra. A szimpla fogyasztás tekintetében – a legújabb kutatások alapján – a könnyű tartalomhoz való hozzáférés okán itthon már a 11 éves korosztálytól kezdődően nem csak fogyasztás, hanem függőségek is kialakulnak. A pornófogyasztás első lépésben énképzavarhoz vezet, majd önértékelési problémákhoz és elbizonytalanodáshoz, ami egyenes út az ellentétes neműekkel kapcsolatos közeledésben való döntésképtelenséghez, innen folytatódik a lehetőségek széles tárháza a homoszexualitás és a pedofília irányába és az öngyilkosság is benne van a pakliban. Csodálkozunk, hogy nem akarnak családot alapítani fiataljaink, mikor a csapból is a szexuális fertő folyik? Az interneten elérhető a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság kutatása a magyarországi pornófogyasztásról. Hajmeresztő adatok. Előkelő pozícióban vagyunk Európában ebben a személyiségromboló függőségben. (Az NMHH tanulmány elolvasását csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert a baj mindenütt a spájzban van már…) A korábban említett egykézés és abortusz nyomán keletkezett transzgenerációs traumához hasonlítható ez a teher is a fiatal nemzedék vállán, lelkében. Ennek kutatására és megoldására is nagy erőket kell fordítani, ha akarunk még egyeltalán termékeny magyarokat látni az elkövetkezendő évtizedekben. Ehhez képest a további visszahúzó erőt jelentő fiatalkori elhízás, alkoholizálás, könnyűdrogok szinte említést sem érdemelnek.
Kiemelt kormányzati koordinációra van tehát szükség, mert az előbbiek okán a demográfiai kérdéskör társadalomlélektani, szociális kapcsolati alapjainak rendezése, a valós növekedést szolgáló cselekvési programelemek a kormányzati döntésekhez sok esetben közvetlen vagy közvetett módon kapcsolódik.
Összefoglalva. Ma Magyarországon kellő mennyiségű adat, kutatás áll rendelkezésre egy Nemzeti Demográfiai Program megalkotásához. A politikai paletta minden oldalán található a téma iránt elkötelezett szakértő, amit tekintsünk előnynek és ne hátránynak, s mely lehet a témában egy esetleges nemzeti együtt gondolkodás, konzultáció, cselekvés alapja. Folyamatos műhelymunka zajlik a kormányzati munka mellett önkéntesen, nagyon magas szakmai színvonalon, tudományterületek összehangolásával a demográfia témájában. Meg kell őket becsülni, a tudástranszfert szolgálni kell, az összhang megteremtésére törekedni kell. A téma fontossága okán minden jó szándékú, szakmailag magas színvonalon teljesítő emberre, gondolatra szükség van, az ügy a továbbiakban nem válhat a politikai irigység szakmai féltékenység martalékává. Ha komolyan gondoljuk…
Isten áldása legyen minden magyar édesanyán, édesapán, családon és minden őszinte jóravaló szakértőn, politikuson, akik (még) hisznek a szeretet végső győzelmében, a magyarság anyaméhben és szívekben eldőlő jövőjében!
A szerző teológus
