Pár napja egy adventi beszélgetésre voltam hivatalos. Leányfaluba, a gyönyörű Ravasz László Emlékházba. A szervezők azt a címet adták a beszélgetésnek, hogy Ünnepekre hangolva – békére vágyakozva. A beszélgetőtársak Dr. Kiss-Rigó László megyéspüspök, Sipos Aba Álmos református lelkipásztor és Dr. Korányi András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora voltak. Céljuk pedig az volt, hogy a meghívottak rendszeresen megvitassák az Európa jövője szempontjából fontos kérdéseket. Örömteli est sikeredett az összejövetelből, s ami a legfontosabb, sokan kifejezték abbeli óhajukat, amit a Magyar Hírlap újságírói közül már többen leírtak, miszerint életünk számos eseményét, feladatát, történését illetően bizony nagy szükség lenne folyamatos párbeszédre. Mert hogy sok fontos kérdés van életünkben, melyekre nem mindig kapunk hiteles válaszokat. Most éppen egy nemzeti konzultáció időszakában vagyunk, s tényleg rendkívüli és tisztességes dolog megkérdezni az embereket életüket nagyban befolyásoló jelenségekről, döntésekről. A leányfalui beszélgetők persze nem közvélemény-kutatásszerű akciókra gondoltak, hanem ennél mélyebbre ásó vitákra. Közös és folyamatos gondolkodásra, értelmes és tisztességes párbeszédekre, melyek bizony nagyon is hiányoznak közéletünkből. S ha volt is egy-két ilyen kezdeményezés az elmúlt harminc esztendőben, ezek eredményei nem igazán kerültek a nagy nyilvánosság elé. S ez baj, már csak azért is, mert így kevesebb alkalmunk nyílik megismerni kiváló gondolkodóinkat.
Így, advent idején megpróbálom összegezni mindazt, amiről úgy gondolom, akár vitaindító is lehetne, a tekintetben mindenképpen, hogy érdemes-e vitatkoznunk, s feltárnunk a vélt vagy valós hiányosságokat. Ez idő tájt például azt a legfontosabb óhajt, hogy a békéről, a békesség-óhajtásról határozott véleményt mondjunk.
Lehet tagadni – meg is teszik sokan – de akár tetszik valakinek, akár nem, ha Európában nőtt fel, keresztény alapokon nyugvó kultúrát kapott ajándékba. Nem kellett hozzá hithű katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak lennie, amit készen kapott – gyönyörű templomokat, palotákat, festményeket, zeneműveket, tízparancsolatot –, azt tagadhatatlanul keresztény gyökerekből táplálkozva alkották meg az építészek, festőművészek, zeneszerzők, az írók és a költők. Hogy most olyan korban élünk, amely mindent megpróbál lerombolni, amit ezek az alkotások sugallanak, ami belülről épít: identitást, hitet, nemi hovatartozást, hagyományt, nemzethez való hűséget és szeretetet, azt sajnos szintén nem lehet tagadni. Az Advent sem azt jelenti már, amit eredetileg jelentett, egyfajta elcsendesedést, gondolkodást fontos dolgokról, a megváltásról, a jelképek értelméről, s mindenekelőtt saját magunkról, megpróbáltatásainkról és bizalmunkról egy felsőbbrendű erőben, a Teremtő és a teremtés csodájában. Mintha szándékosan mozgósítanának arra ismeretlen és gonosz erők, hogy nem kell hinnünk semmiben. A csend, a belső csend erejében végképp nem. Helyette itt van nekünk az ordító külvilág, amely a pénz körül járja ördögi táncát, s ebben a zajban sokakat fog körül a magány, lelkükre telepszik az elhagyatottság. „Jöjjön el a Te országod” – mondja a Mi atyánk, a legegyszerűbb imádság, amelyet a „keresztény” kultúrájú Európa kinevet. És meggyaláz. Merthogy nem a TE országod van eljövőben, legalábbis egyelőre és láthatóan nem. Hanem pont az ellenkezője. Nem tudom, igaz-e, vagy csak a mostanában egyre szaporodó provokációk egyike az a hír, mely talán néhány éve érkezett, de nem feledhető, miszerint homoszexuális témájú oltárképet avattak éppen Advent kezdetén a svédországi Malmöben, a Szent Pálról elnevezett templomban. Lényegében mindegy is, igaz-e vagy sem, hiszen az, hogy valaki hírül ad vagy éppen hazudik egy ilyen eseményt, már azzal is provokál és nyilván szándékosan teszi. Arról nem is beszélve, hogy Svédországból azóta is sok elképesztő, szörnyű hír érkezik, bizonyítva a keresztény hit és lét sorozatos meggyalázását. És persze itt van nekünk a karácsonyi „ajándéknak” is felfogható számos hír a jelen keresztényüldözéseiről, a késes támadásokról, melyeket az egyre szaporodó, a „rendőrség pár nap alatt elfogta” kezdetű örömjelentések kísérnek. Mintha ez megnyugtathatna bárkit is, aki normálisan gondolkodik! A leégett vagy égetett Notre Dame hasznosítására állítólag számos ötlet született, például olyan is, hogy legyen vásárcsarnok, zöldségpiac belőle. A többi bezárt templomból meg görkorcsolyapálya. Mondhatná az ember, legyen, mit érdekel bennünket, hogyan oldják meg a franciák ezt a hatalmas dilemmát? Csak éppen az a baj ezzel, hogy – meglehet, tévedek – szándékos és színtiszta provokáció az egész. Mint az életünk. Itthon és szerte a világban egyaránt. Egészpályás letámadás? Igen, az. Legszentebb ünnepeink és jelképeink gátlástalan rombolása. És az egyházak szavát sem igen hallani.
Világok bánata és világok reménysége sűrűsödik az adventi vágyakban. Mármint a hívőkéiben. A nagyon „felvilágosultakéban” meg ott az ostoba magabiztosság, mellyel a világ urainak szerepét játsszák. Beképzeltek és cinikusak, mint Gounod Faustjában Mefisztó: „Eladó az egész világ (…) áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, járja koldus és király, a Sátán örül. (…) Eladó az erény és a bűn, mert a pénz nem ismer Istent, a pénz legázol mindent (…) és a Sátán örül.” Hát, mostanában sokszor örül, az biztos. Tessenek csak az immár velejéig romlott Európai Unió tevékenységébe egy kicsit belenézni!
Ravasz László református lelkésznek, püspöknek őrzöm egyik prédikációs könyvecskéjét. Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy felfogjuk azt, amit idézek tőle: „Nekünk szükségünk van egy másik országra, mert ez nem az igazi. Ebben csak a testünk van otthon és nekünk szégyellenünk kell ezt az otthonunkat. A lelkünk kivágyik innen, elégedetlen a földdel, a vegetatív élettel, e világ hiúságaival és csalódásaival. (…) Jaj nekünk, ha megelégszünk ezzel a világgal, ha rajta túl lévő célokat és értékeket nem látunk. (…) A világot mindig azok mentették meg, akik elégedetlenek voltak. (…) Jöjjön el a Te országod! Milyen ez az ország és hol található fel? (…) Nincsenek határai, nem politikai és nem földrajzi fogalom. Lélek ez, belső életminőség. (…) Mi ez az adventi vágy? Az a szenvedély, amivel a torzó liheg az istenkép után, amellyel a megromlott világot és az elesett embert régi dicsőségébe visszahelyezi.” Érti, aki akarja.
Fel kell emelnünk a szavunkat az üldözöttek érdekében – mondják a politikusok, vallási vezetők közül néhányan. Többen rendkívül álságos módon. Jó lenne észre venniük, végképp itt az ideje, hogy az üldözött Európát, pontosabban az európai születésű és gyökerű európai üldözöttek érdekeit is komolyan figyelembe vegyék és hozzákezdjenek a valódi védelem megszervezéséhez. Erre várunk. Advent van.
Bizonyára sokan naivnak, sőt butának gondolnak, mert a fentieket leírtam, meg az értelmes párbeszéd mellett tettem le a voksot. Nincs kizárva, hogy igazuk van. Mégis azt hiszem, nem sokat tévedtem, amikor fentebb a sportvilágból vett kifejezést használtam: egészpályás letámadás, amiben évek óta élünk. No meg hazugságtengerben. Ha ezt valaki cáfolja, lelke rajta! Én maradok a sportkifejezéseknél: csak nehogy KO legyen belőle!
A szerző újságíró
