Az idei fesztivál nyitónapján, szerdán, a „másik” nagyszínpad olyan zenei koktélt kínál, amiről a fülünk sem tudta eldönteni, hogy most bulizik vagy meditál.
Elsőként a Gorg&Benzol lépett színpadra, akik olyan zenei utazásra vittek minket, akár egy repülőszőnyegen süvítettünk volna át a magyar underground zene világán. Az énekes hangja, mint egy kávé helyett bevett dupla eszpresszó, felébresztette a közönséget: szépen, lassan kezdtek ráhangolódni az estére. Zenéjük a funky, a progresszív rock és a techno nagyon ötletesen mixelt egyvelege, de a fúziós jazz is sokszor megjelenik.
A következő fellépő a Parno Graszt volt, amely autentikus cigányzenével varázsolta el a szegedi publikumot. Olyan volt, mintha egy délutánt töltöttünk volna egy hangulatos vidéki faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, és a zene olyan természetes, mint levegővétel, és mindenhol „Fehér Lovak” vesznek körbe minket. A ritmusra nemcsak a lábak, hanem a szívek is egyszerre dobbantak, és hirtelen mindenki rájött, hogy nincs is jobb, mint egy kis spontán tánc a fűben.
A BSW és a GANG fellépése alatt úgy éreztük magunkat, mintha egy hip-hop videóklip közepébe csöppentünk volna. A ritmusok úgy dobogtak, mint egy gyorsvonat, és mire észbe kaptunk, már mindenki bólogatott a zene ütemére. A srácok olyan lendülettel nyomták, hogy még a legkisebb gyermek is érezte, hogy itt bizony nem lehet mást csinálni, mint együtt mozdulni a zenével. Nagyon vártam, hogy mit tesz a szép számú közönség, amikor Meklód és Gaben megkérte őket, hogy guggoljanak le. Ez azért nem megszokott kérés egy koncerten – gondoltam -, és a közönség, velem együtt leguggolt, majd egy emberként ugrott fel az első ütemre.
A Margaret Island érkezésével aztán egy kicsit más vizekre eveztünk – ha már Szegeden vagyunk, stílszerűen. Az ő zenéjük olyan, mint egy hűsítő limonádé egy forró nyári napon: frissítő, édes, és minden korty után egyre többet akarsz. A frontlány hangja olyan tisztán csengett, mint egy patak a Mecsekben, és a közönség szinte egy emberként olvadozott a dallamok hullámain.
A Margaret Island koncertje a Nagyszínpadon a 30. Sziget fesztivál nyitónapján a Hajógyári-szigeten 2024. augusztus 7-én
Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Itt egy pillanatra álljunk meg. Szeretném elmondani, hogyan láttam a Sziget Fesztiválon, és itt, Szegeden előadott koncertjük közti különbséget. Amikor a Margaret Island fellépett a budapesti Sziget Fesztivál Nagyszínpadán, a produkcióról azt érezhette az egyszeri szemlélő, mint egy Michelin-csillagos étterem kóstolómenüje esetében: mindenből egy kicsi, mindenkinek valami, de igazán senkinek sem jutott belőle elég. Az ottani közönség, amely tele volt hátizsákos világjárókkal, akik éppen csak egy pillanatra álltak meg a magyar zene hallatán, olyan érdeklődéssel fogadta a zenekart, mint amikor a fogyasztó először megkóstol egy egzotikus ételt: izgalmasnak tartották, de nem biztos, hogy másodszor is kértek volna belőle.
A Szigeten a Margaret Island egy igazi világpolgári zenekarnak tűnt, de azért valljuk be, a külföldi fesztiválozók között néha olyan érzés lehetett, mint mikor egy magyar előadó angolul próbál szavalni Petőfit – értékelik a költészetét, de a finomságokból sok elvész a fordítás során.
Az érzelmek, a lírai sorok és az a kis magyar „íze” a zenének valahogy nem rezonált olyan mélyen, a közönség nem minden tagja értette volna pontosan, miről is szólnak a dalok.
Na de Szegeden, hát ott aztán minden ment! Amikor a Margaret Island felállt a színpadra a Szegedi Ifjúsági Napokon, azt éreztem, most hazaérkeztek.
Az együttes minden egyes sora, minden egyes akkordja ismerős volt a füleknek és a szíveknek. A szegedi közönség nemcsak értette, de érezte is, miről szól a zene. Amikor Lábas Viki énekelni kezdett, nem csak a hangok szálltak a levegőben, hanem az a bizonyos közös magyar élmény is, amit csak az érthet meg igazán, aki itt nőtt fel.
A különbség szinte tapintható volt: míg Budapesten a dalok kellemes háttérzeneként szóltak a nemzetközi forgatagban, Szegeden minden egyes hangjegy célba talált.
A közönség együtt énekelt, együtt mozdult, és együtt érezte át a dalokat. Hasonlít ahhoz, mint amikor egy jó barátodat látod újra hosszú idő után – nincs szükség magyarázatra, csak ott vagy, és érzed, hogy minden rendben van. Azt gondolom, hogy a Sziget Fesztivál színpada ugyan jóval nagyobb volt, és a közönség színesebb, de Szegeden a Margaret Island zenéje igazán otthonra talált. Itt nem kellett „lefordítani” semmit, nem voltak kulturális szakadékok, csak tiszta, érthető zene, amely összekötött mindenkit, aki hallgatta. És ha valahol, hát Szegeden ez a zene valóban szárnyalt.
Az estét a Follow the Flow zárta, és ők hozták azt a pontot az i-re, amitől ez a nap igazán emlékezetessé vált. Amint megszólalt az első akkord, a közönség megőrült – de persze csak a legjobb értelemben. Egy óriási karaoke partiba csöppentünk, ahol mindenki kívülről fújta a szövegeket, és senkit sem érdekelt, ha egy-két hangjegy félrement. A hangulat a tetőfokára hágott, és a csillagokkal teli szegedi égen visszhangzott az este, maga a város is énekelt velünk.
A Zűrös Banda igazolta, hogy a magyar népzene és a világzene találkozása lehet olyan ütős, hogy attól még a legfiatalabb generáció is táncra perdül
Fotó: MH/Eib Zoltán
Persze, mindenki a nagy nevekért jött – de ahogy az gyakran megesik, sokan a kis színpadok előtt kötöttek ki, ahol olyan zenekarok hoztak tűzijátékot, mint az Analog Balaton, a Hiperkarma, a Blahalouisiana, a Zűrös Banda és az Aurevoir. Ezek az előadók nem feltétlenül töltenek meg stadionokat, de amit a színpadon műveltek, attól még a legkeményebb szkeptikusok is táncra perdültek.
Az Analog Balaton megmutatta, hogy nem csak a Balaton-parton lehet jó a hangulat, hanem Szegeden is! A szintetizátorokkal és melankolikus dallamokkal felszerelkezett duó olyan atmoszférát teremtett, akár egy retro videojátékban ragadtunk volna, amit persze senki nem akart abbahagyni.
A Hiperkarma ezúttal is elvarázsolta a közönséget
Fotó: MH/Eib Zoltán
A Hiperkarma már nem újonc a magyar zenei palettán, de most is bebizonyította, hogy mindig van új a nap alatt. A fesztiválozók egy szempillantás alatt átálltak a „hiper” üzemmódra, amikor Bérczesi Robi és csapata színpadra lépett. A régi slágerek mellett az újabb dalok is hatalmasat szóltak, és még azok is, akik először hallották őket, úgy érezték, mintha régóta a rajongóik lennének.
A Blahalouisiana koncertjét a szegedi közönség nem győzte dicsérni a zenekar energikus fellépése és slágergyanús dalai miatt. Az énekesnő hangja egyszerre volt lágy és erőteljes.
A Zűrös Banda pedig igazolta, hogy a magyar népzene és a világzene találkozása lehet olyan ütős, hogy attól még a legfiatalabb generáció is táncra perdül. A zenekar olyan pörgős, ugyanakkor lírai hangulatot teremtett, hogy a közönség szó szerint egy másik világba repült. A modern zenei elemekkel megfűszerezett népzenétől még a legzűrösebb banda tagjai is elismerően bólogattak.
És végül, de nem utolsósorban az Aurevoir. koncertjén a folkos hangzás keveredett némi indie-vel és alternatív rockkal, ami egyedi és felejthetetlen élményt nyújtott. A zenekar megmutatta, hogy a hagyományos hangszerekkel is lehet igazán menő zenét csinálni A fiatalok és az idősebbek egyaránt elragadtatva figyelték az előadást, ami egyszerre volt nosztalgikus és modern.
A SZIN idén is bizonyította, hogy nem csak a nagyszínpadon vannak sztárok. Az Analog Balaton, a Hiperkarma, a Blahalouisiana, a Zűrös Banda és az Aurevoir. nevét érdemes megjegyezni, mert a jövőben még sokszor fogunk találkozni velük. Lehet, hogy nem ők voltak a legnagyobb nevek a plakáton, de amit a színpadon nyújtottak, azt senki nem fogja elfelejteni. Szóval, ha legközelebb ilyen zenekarokat látnak egy fesztiválon, ne habozzanak, hallgassanak bele, mert sosem tudhatják, mikor élnek át egy felejthetetlen koncertet!