A csütörtöki program csúcspontja kétségkívül a Nagyszínpad kínálata volt, ahol a Valmar és a Halott Pénz együttesek léptek fel. A Valmar formáció nyitotta az estét, és már az első perctől magával ragadta a közönséget. A duó dinamikus előadása és a slágerek – mint például az „Úristen”, „Visz a vérem” az elmaradhatatlan „Magyarok” – mindenkit táncra késztettek. A közönség soraiban fiatalok és idősebbek egyaránt együtt énekelték a dalokat, amit a fesztivál legjobb pillanatai között említhetünk.
A Halott Pénz fellépése szintén kiemelkedő volt. A zenekar profi módon hozta a rájuk jellemző magas színvonalú produkciót, amit a közönség hatalmas ovációval fogadott. A régi és új dalok, köztük a „Darabokra törted a szívem” és a „Szeretni, akit nem lehet” című slágerek is, hatalmas sikert arattak. A nagyszínpad előtt összegyűlt tömeg lelkesedése érezhető volt, ami a zenekar tagjain is meglátszott – szemmel láthatóan élvezték az estét és a közönséggel való interakciót, annak ellenére, hogy az előre megtervezett látványeffektusok nem mindig működtek, a kilőtt papírszalagok is inkább a színpadot találták el a közönség helyett.
A délutáni műsorsáv kínálata is érdekelte az embereket
Fotó: MH/Eib Zoltán
Még mielőtt a kiemelt előadásra rátérnék, egy érdekes összehasonlítás alapján arra a programválasztásra szeretnék rámutatni, miszerint a Halott Pénz koncertjével szinte egyidőben játszott a rendezvény másik végén elhelyezkedő színpadon a Punnany Massif együttes is. Hát, kedves olvasó, ha valaha is gondolkozott azon, hogy a Punanny Massif és a Halott Pénz egyazon zenei univerzumban keringenek-e, akkor most kapaszkodjon meg: valóban volt itt valami kozmikus kapcsolat! De vajon tényleg ugyanazon bolygón élnek, vagy csupán egy hasonló galaxisban keringenek?
A fesztiválon, amikor a két banda szinte egy időben lépett fel két különböző színpadon, valóságos zenei párbaj bontakozott ki a Tisza partján. Olyan volt, mintha két galaktikus csatahajó feszült volna egymásnak, de nem lézerágyúkkal, hanem funky basszusokkal és hip-hop lüktetéssel. Én csak rohangáltam a két helyszín között és próbáltam elcsípni a koncertek legjobb pillanatait. A Punanny Massif a maga eklektikus, kissé bohém stílusával idézte meg a nyári fesztiválok szabad szellemét. Ők azok, akik egy pohár fröccs mellett lazán odaszúrnak egy-két életbölcsességet, mindezt egy fülbemászó groove kíséretében. Ők azok a haverok, akikkel szívesen ücsörög az ember kocsmapult mellett, miközben épp azon merengenek, hogy mi is az élet értelme – persze csak könnyedén, semmi filozófiai mélység. Ezzel szemben a Halott Pénz mintha kicsit többet gondolna az élet nagy kérdéseiről – persze ugyanolyan szórakoztatóan, csak épp egy fokkal komolyabban. Ők azok, akik megénekeltetik velünk a mindennapi kihívásokat, de úgy, hogy közben nem felejtenek el néha egy nagyot nevetni. A Halott Pénz olyan, mint egy jó barát, aki mindig ott van, ha kicsit mélyebbre kell ásni, de nem viszi túlzásba a dolgot – csak pont annyira, hogy azért még bulizhass is egy jót.
A Punanny Massif a maga eklektikus, kissé bohém stílusával idézte meg a nyári fesztiválok szabad szellemét
Fotó: MH/Eib Zoltán
Szóval, bár mindkét zenekar hasonló alapokon nyugszik, a különbség mégis érezhető. A Punanny Massif inkább a laza, napsütötte délutánok zenéje, míg a Halott Pénz már a késő esti, kicsit melankolikusabb bulikhoz passzol. Ugyanakkor a Massif új dalainak a szövege között volt már egy-két mélyen elgondolkodtató üzenet is. És bár a szegedi éjszakában egyszerre hódították meg a közönséget, mindenki megtalálhatta a maga kedvenc csillagát ezen a zenei égbolton.
Végső soron a nagy rohangálásom eredményeképpen arra jöttem rá, ha választanom kellene, hogy melyik színpadhoz szaladjak, az attól függ, hogy épp milyen hangulatban vagyok: ha lazán pörgetnék egyet a haverokkal, irány a Punanny; ha viszont kicsit mélyebbre mennék a gondolataimban (de persze még mindig bulizva), akkor a Halott Pénz az én galaxisom. De akárhogy is dönt az ember, egy biztos: mindkét zenekar tudja, hogyan kell a hangulatot a csillagok közé repíteni!
A SZIN csütörtöki programjának csúcspontját Armin van Buuren fellépése jelentette, amely a Nagyszínpad elé vonzotta a fesztivál legnagyobb tömegét. A világ egyik legelismertebb trance DJ-je és producere lenyűgöző show-t alkotott. Armin van Buuren előadása szakmai szemmel nézve egy kifinomult és precízen felépített produkció volt. A trance műfaj jellegzetességei – a hosszan építkező dallamok, az érzelmi mélységet hordozó melódiák és a szinte hipnotikus ritmusok – mind megtalálhatók voltak a szettjében. Armin precízen váltotta a trackeket, mesteri módon játszott a dinamikával, ahol a fokozatos építkezés és a váratlan dropok tökéletes harmóniában voltak.
A látványvilágot sem érheti kritika: a fények és a vizuális elemek kiválóan illeszkedtek a zenéhez, tovább fokozva az élményt. A látványtervezés és a zenék közötti szinkronizáció magas színvonalú volt, ami nem csupán a zenei, hanem a vizuális élményt is emlékezetessé tette. Armin saját, klasszikussá vált darabjai, mint például a „Communication” és a „Blah Blah Blah,” éppúgy helyet kaptak a műsorban, mint újabb szerzeményei. Az előadó megmutatta, hogy hogyan képes a régi és új elemeket egyaránt beépíteni szettjeibe, anélkül, hogy bármelyik túlzottan dominálna.
Ez a fajta egyensúly mutatja meg Armin szakmai nagyságát, aki képes a közönséget folyamatosan lekötni, és az érzelmi csúcspontokat mindig a megfelelő pillanatokban éri el.
Az újságíró szemszögéből nézve a közönség reakciói legalább olyan fontosak voltak, mint a zenei teljesítmény. A Nagyszínpad előtt összegyűlt tömeg a fesztivál eddigi legnagyobbikának bizonyult, ami Armin népszerűségét és a trance zene iránti lelkesedést tükrözte. Az első hangoktól kezdve érezhető volt az a kollektív eufória, amit Armin zenéje váltott ki a közönségből. Az emberek együtt mozogtak a zenére, és a legemlékezetesebb pillanatokban – például amikor a „This Is What It Feels Like” felcsendült – mindenki egy emberként énekelt. A közönség és az előadó közötti kapcsolat szinte tapintható volt. Armin folyamatosan kommunikált a tömeggel, jelezve, hogy nem csupán egy sztár, aki távol áll a rajongóitól, hanem egy olyan művész, aki valóban érti és értékeli a közönségét. A szett végén felcsendülő himnikus dallamok alatt a tömeg egy emberként emelte a kezeit a magasba, mintegy ünnepelve az estét és az együtt megélt pillanatokat. Az előadás szakmai színvonalát és a közönség reakcióit látva biztosan kijelenthető, hogy Armin van Buuren fellépése a Szegedi Ifjúsági Napok egyik kiemelkedő eseményévé vált.
A hangtechnika is egészen kiváló volt. Itt meg kell jegyeznem, hogy például a Sziget hangosításához képest itt a koncert olyan hangerővel szólt, ráadásul éjjel 22.30-as kezdéssel, hogy azt szerintem Kecskeméten is hallották. Itt a szervezők és a hangmérnökök nem nagyon bíbelődtek a decibelekkel, ebből következik az a megállapítás, hogy ez a fesztivál tényleg egész Szegednek szólt. Érdeklődve nézném az éjszakai lakossági bejelentések számát.
Még egy kis kitekintés a többi előadóra. A Carson Coma fellépése igazi retró hangulatot varázsolt a színpadra, ahol a hatvanas és hetvenes évek rockzenéje elevenedett meg a modern kor hangzásával ötvözve. A zenekar fiatal tagjai lenyűgöző profizmussal adták elő dalaikat, amit a közönség hangos tapsviharral jutalmazott. A Hundred Sins & Friends csapata egy különleges, elektronikus alapokra épülő produkcióval érkezett, amely a hazai underground színtér szerelmeseinek kedvezett. Az előadás alatt az egész színpad egyfajta elektronikus zenei utazássá változott, ahol a látvány és a zene tökéletes harmóniában volt egymással.
Az este végére Döglégy Zolee és a Kartel gondoskodott a záróakkordokról. A kemény rap és a nyers szövegek kedvelői nem csalódtak; a zenekar az igazi „Kartel-élményt” hozta a színpadra. A tömeg velük együtt harsogta a kultikus szövegeket, és a hangulat egyre csak fokozódott, ahogy az este közeledett a végéhez. vajon mit várhatunk egy kissé már megőszült rapcsapat koncertjétől? Nagyon vártam a végeredményt! Nos, kedves olvasó, fogja meg a söröskorsót, mert elmesélem!
Amikor Ganxsta Zolee és a Kartel belecsapott a húrokba – pardon, a basszusba –, mindenki érezhette, hogy itt nem egy nyugdíjastalálkozón vagyunk, még ha a fellépők életkora esetleg ezt sugallná is. A színpadra lépő Ganxsta olyan lendülettel tolta a rímeket, hogy a fiatalabb generáció is csak kapkodhatta a fejét. Igaz, a mikrofontartás már kicsit reszketősebb, de a szöveg még mindig olyan éles, mint Zolee bajusza. A közönség soraiban egyszerre keveredett a nosztalgia és az új generációs rajongás, miközben a „Gengszter rap” dallamai elárasztották a teret. A szövegek ugyanolyan kemények és szókimondóak, mint régen, de az előadásban már ott bujkált némi önirónia is – mintha Ganxsta Zolee is érezné, hogy az idő bizony mindenkire lecsap, még ha a rapvilág rosszfiújára is.
Ganxsta Zolee még mindig megénekelteti a közönséget
Fotó: MH/Eib Zoltán
A koncert csúcspontján, amikor felcsendült a klasszikus „Ez itt a Kartel”, mindenki egyszerre emelte a kezét a magasba, fiatalok és kevésbé fiatalok egyaránt. Mert hiába, a rap talán öregszik, de a stílus örök – és ezt Ganxsta Zolee és csapata a maga sajátos, kicsit már recsegő-ropogó módján be is bizonyította.
Összességében, ha a Szegedi Ifjúsági Napok csütörtök estje bármit is megmutatott, az az, hogy a rap nem kor kérdése – csak egy jó adag attitűd és néhány maróan őszinte rím kell hozzá. Ganxsta Zolee és a Kartel pedig még mindig tudja, hogyan kell odacsapni. Az öregfiúk bizonyították: lehet, hogy a hajuk ritkásabb lett, de a flow még mindig a régi!
