A Wellhello, amely az elmúlt évtizedben számos slágerrel hódította meg a magyar zenei színteret, ezúttal nem tudott olyan újdonsággal szolgálni, ami igazán felrázta volna a közönséget. A formáció a megszokott slágereit adta elő, de az előadásából hiányzott az a vibrálás, ami korábban annyira jellemző volt a csapatra, a hangzása sem volt kristálytiszta. Bár a közönség hálásan énekelte a dalokat, érezhető volt, hogy inkább a nosztalgia dominált a színpadon.
Majka, aki hosszú évek óta meghatározó alakja a magyar könnyűzenének, szintén inkább a jól bejáratott repertoárjával érkezett Szegedre. A fesztiválozók ugyan értékelték a régi kedvenceket, de az est folyamán kevés olyan pillanat volt, amely igazán meglepetést vagy új élményt nyújtott volna. Majka profizmusa nem kérdéses, de a produkciója ezúttal kevésbé volt innovatív, mint amit tőle megszokhattunk.
Számomra különösen megosztó volt az a pillanat, amikor a rapper például egy Backstreet Boys-slágert vett elő és dolgozott fel saját stílusában. A döntés, hogy egy ikonikus, kilencvenes évekbeli fiúbanda dalát interpretálja, számomra furcsának és talán egy kissé erőltetettnek tűnt.
Bár Majka ismert arról, hogy bátran merít a zenei paletta különböző szegmenseiből, és gyakran fűzi össze a saját produkcióját más műfajokkal, ez az átdolgozás mégis kissé kilógott a megszokott repertoárjából. Az eredeti dal nosztalgikus értéke nyilvánvaló, de Majka előadása inkább tűnt egy könnyed, a közönség figyelmét megtartani kívánó gesztusnak, mintsem egy igazán átgondolt zenei kísérletnek.
A közönség egy részével együtt csalódottan fogadtam a feldolgozásokat, hiszen a rappertől inkább saját, eredeti számokat vártunk volna, amelyek az ő zenei identitását tükrözik. Ez a megoldás azonban rávilágít arra a kérdésre is, hogy mennyire kockázatos a mainstream előadóknak a megszokottól eltérni, és egy jól bejáratott, de más műfajú slágert újragondolni? Majka zenei érzéke vitathatatlan, de ebben az esetben a kísérlet inkább a régi sikerek újraértelmezésének egy felejthetőbb pillanataként marad meg a rajongók emlékezetében.
Teljesen vicc, hogy egy olyan irányba halad az ország, hogy olyanok leszünk, mint Mexikó – jelentette ki Majka néhány héttel ezelőtt egy interjúban, utalva arra, hogy elfogyott az emberek pénze, már nem képesek megfizetni egy színvonalas fesztivál költségeit, és jelentősen csökken a nézőszám. Nekem nem így tűnt, ahogy hömpölygő tömegben araszoltam a különböző helyszínek felé tartva…
A SZIN pénteki napja, még a fenti kritika ellenére is igazi zenei kavalkádot kínált a fesztiválozóknak, olyan előadókkal, mint a Pogány Induló & Ótvar Pestis, T.Danny, és Krúbi. Ha valaki azt hitte, hogy már mindent látott és hallott, akkor ez a felhozatal biztosan megingatta ebben a hitében. Mert itt aztán minden volt: punkos anarchia, modern trap, és egy csipetnyi szatirikus társadalomkritika, ami felrázta a közönséget, mint egy jó erős feketekávé.
A Pogány Induló hazai terepen virított
Fotó: MH/Eib Zoltán
Az este egy különleges pillanata volt, amikor a színpadon két helyi kötődésű előadó egyszerre jelent meg: a szegedi Pogány Induló (Szirmai Marcell) és Ótvar Pestis (Olasz Patrik). Ez a találkozás nemcsak a helyi közönség számára volt jelentős, hanem a fesztivál egész atmoszféráját is különlegesebbé tette. Mindkét művész az alternatív és underground zenei szcéna elismert szereplője, sajátos stílusukkal és szókimondó szövegeikkel különleges helyet foglalnak el a hazai zenei palettán. Az, hogy két ilyen karakteres előadó a szülővárosához közeli színpadon találkozhatott, különös jelentőséggel bírt a közönség számára, hiszen sokan követték őket már a kezdetektől fogva. A fellépésük nem csupán zenei élményt nyújtott, hanem egyfajta hazatérést is jelentett, ahol a közönség és az előadók közti kapcsolat még erősebbé vált.
A honvédségi robotkutya nagy népszerűségnek örvendett a fesztiválozók között
Fotó: MH/Eib Zoltán
A Pogány Induló energikus előadásmódja és a provokatív, olykor társadalomkritikus szövegek remekül kiegészítették Ótvar Pestis sötétebb, mélyebb tónusú zenéjét. A közös fellépés erős kontrasztot és egyben összhangot teremtettek, amely jól tükrözte a régió kulturális sokszínűségét és az itt élő fiatal művészek tehetségét.
Ez a találkozás rámutatott arra, hogy a helyi művészek milyen fontos szerepet játszanak a Szegedi Ifjúsági Napok programjában, és hogy a fesztivál nemcsak a nagy nevek, hanem a helyi tehetségek számára is kiváló bemutatkozási lehetőség.
Éles váltással folytatták a szervezők, T.Danny, a hazai trap szcéna egyik legnépszerűbb alakja érkezett a színpadra, hozta a tőle megszokott, szívbe markoló, de közben mégis pörgős hangulatot, az inkább csillogó szemű lányokból verbuválódó közönség előtt. A közönség soraiban érezni lehetett, hogy ezeket a dalokat nem csak hallgatják, hanem átélik. A szövegekben ott volt minden, amit a fiatalok nap mint nap megélnek: szerelem, csalódás és persze a nagyvárosi lét összes kihívása.
Aki ismeri Krúbit, az pontosan tudta, mire számítson: szókimondó, pikírt szövegek, amelyek egyszerre nevettetik és gondolkodtatják el az embert. A koncert nem is okozott csalódást. Krúbi már az első percben bedobta a közönséget a mélyvízbe, ahol a politika, a közélet és a társadalom kérdéseit boncolgatta egy olyan humorral, ami nem fél odacsapni, ha kell, nem beszélve a látványos bevonulásáról. Két gyönyörű hölgy egy hintó elé befogva húzta be a királyi palástba öltözött Krúbit a színpadra. A közönség pedig vevő volt erre: hol nevetés, hol taps szakította meg az előadást, és egy percre sem lankadt az érdeklődés.
De az előadás alatt végig a következő kérdésen gondolkodtam, nyilván az őszülő halántékom lehet a mentségem: hol a határa a közönségességnek? Ez a kérdés olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy chilivel fűszerezett étel mennyire lehet csípős, hogy az még élvezhető legyen? A válasz persze attól függ, hogy ki az, aki eszi. Ugyanez igaz a trágárságra, közönségességre és durva szövegekre is a zenében, különösen a rap műfajában, ahol ezek a nyelvi eszközök szinte védjeggyé váltak.
Kezdjük azzal, hogy a rap műfaja történetileg is a lázadás, a társadalmi problémák felhánytorgatásának terepe volt, ahol a szépítésnek helye nincs. A trágárság, durva szavak nem önmagukért vannak jelen, hanem egyfajta nyers valóságként törnek ránk, mintha a művész azt mondaná: „Igen, ez is része az életnek, fogadd el, vagy vitázz velem, de nem fogom elhallgatni.” Itt tehát a szöveg nyers ereje épphogy megerősíti az üzenetet. Azonban, mint a chili, a trágárság is könnyen túlzásba vihető. Amikor egy dal csak arra épít, hogy minél több szitokszó hangozzon el, és az üzenet, a mondanivaló háttérbe szorul, akkor bizony kezd öncélúvá válni a dolog. Ha a rapper szövegéből csak az marad meg, hogy „micsoda nyelvezet!”, de a mondanivalóra már senki sem emlékszik, akkor talán túl sok lett a „chili”.
De hol van az a pont, amikor még belefér?
Ez a közönségtől és az előadótól is függ. Ha egy rapper tudatosan használja a durva szavakat, úgy, hogy azok valóban hozzátesznek az üzenethez, a hangulathoz, akkor a közönség is érezni fogja, hogy ez nem csak provokáció kedvéért van ott. Ha a trágárság segít felerősíteni a dalban rejlő érzelmeket vagy a társadalmi kritikát, akkor az már nem csupán káromkodás, hanem művészi eszköz. Az a pont, amikor a hallgató azt mondja: „Ez durva, de igaz”, az a határ, ahol a trágárság még a helyén van.
A trágárság és a közönségesség a rapben olyan, mint egy erős fűszer: ha jól használják, fokozza az ízeket, ha túl sok, elnyom minden mást. Az előadó feladata megtalálni azt az egyensúlyt, ahol a durva szövegek nem válnak öncélúvá, hanem szerves részei maradnak a mondanivalónak. Ha a hallgatóság érti és átérzi az üzenetet, még ha színes szavakkal is van megfűszerezve, akkor a durva kifejezések nemcsak hogy beleférnek, de szükségesek is a teljes képhez.
Nekem a Krúbi produkció túl fűszeresre sikeredett
És végül a Nagyszínpad utolsó, külföldi előadójáról, Kamradról is ejtsünk néhány szót. A német zenei színtér legújabb üstököse, akinek hangja úgy tör be a fülünkbe, mint a friss kávé illata a reggeli csendbe! Rendkívül aranyos, már-már bájos előadói stílusa olyan fülbemászó, hogy már a második refrénnél azon kapja magát a hallgató, hogy dúdolja, akár akarja, akár nem, én inkább nem akartam. Egy kicsit pop, egy kicsit indie, egy csepp elektronika, és persze nem hiányozhat az a fajta melankólia, ami minden jó zenész sajátja. Egyszóval: zenei gulyásleves, ahol minden hozzávaló tökéletes harmóniában van.
