Megkezdődik az iskolaév, s vélhetően egy új korszak is a diákság történetében. Annyiban csak, hogy életbe lép az a törvény, miszerint nem árt, ha a tanárra is figyelnek a nebulók, ha már iskolába járnak, s a roppant okos telefonokat csak meghatározott körülmények között használhatják. Hatodik érzékem azt súgja, hogy mint egyéb „vitás” esetben, ezen rendelkezés miatt is lesz még polémia, elégedetlenkedés bőséggel, már csak azért is, mert a magyarok olyanok, hogy ha kell, ha nem, szeretnek tiltakozni. A modern társadalom fontos eszközének nevezték e vita kapcsán a telefonok iskolai, pontosabban osztálytermi használatát többen is, nem ismerve el azt, hogy jó néhány nemzedék bizony egészen jól elevickélt a felnőttkorig anélkül, hogy szünet nélkül, iskolában, iskolán kívül telefongombokat nyomkodott volna. Azt hiszem, szerencséjük volt. Akkoriban ugyanis ilyen magától értetődő dolgokról, mint hogy milyen „segédeszközt” vihetünk be az órákra, még nem esett szó. Mégsem lettünk butábbak, hülyébbek, mint a maiak. Ha nem tévedek. Nem tudom, a tisztelt olvasó úgy gondolja-e, mint én, hogy napjainkban a létező legtermészetesebb dolgokról vitatkozunk feleslegesen, dühhel és időt rablóan. A Teremtő által alkotott világ ellen lázadunk, dühödten, okoskodón, nem hallgatva a valódi okosokra. Elég, ha csak a genderelmélet ágát-bogát hozom fel példának, de említhetnénk a vallási jelképek, történelmi szimbólumok ellen mesterségesen és ostoba módon gerjesztett vitákat is. Ezeket átélve, tapasztalva néha úgy érzem, valamiféle csapdába kerültünk, és számos alkalommal sikerült is egy olyan szakadékkal teli ösvényre behajtani az emberiséget, amely károkozó buktatókkal van teli, s bizonytalanná teszi a rajta járót.
Maradjunk még kicsit a technika „áldásainál” s annál a nemzedéknél, amelynek tagjaihoz hozzánőtt az okostelefon, s emiatt – szakemberek mondják – jelentősen romlik az ember összpontosító képessége. Azt is hozzáteszik, hogy a szövegértés is romlik (nesze neked irodalom, próza, líra!), ráadásul a problémamegoldó képességnek sem tesz jót a kütyüsimogatás. Gondolom, a tisztelt olvasók is észrevették, hogy nem csak a diákoknál van ez így. Hiszen jószerével nem lehet buszon, villamoson sem látni olyan felnőtt embert, aki ne a telefonjával legyen elfoglalva. Pszichológiai szempontból ez éppen olyan bánatos dolog, mintha csak a gyermekeinkre kennénk az örökös kütyüzés bolondériáját. Ez igazságtalan, hiszen az igazság az, hogy vélhetően együtt hülyülünk. Ifjak és vének egyaránt beálltak a közös őrület sorába. S ez bizony a pedagógiának sem tesz jót. Hiszen, az ifjak nyugodtan védekezhetnek a tiltásokkal kapcsolatban azzal, hogy ha nekik nem szabad, akkor a felnőtteknek miért szabad ugyanúgy és mindenütt, színházban, hangversenyen, társaságban telefont nyomkodni? Látnivaló tudniillik az ő számukra is, hogy együtt hülyülünk. Ki kellene tehát józanodni! Jó volna, ha ez a tanév lenne a nyitó éve a józanodásnak. Amikor belátnánk, hogy a „mindent digitalizálunk” elgondolás zsákutca, és itt az ideje hatékonyan tiltakozni a túlkapásai ellen. Ezen túlkapások bizony létünket illetően kiszolgáltatottságot jelentenek. Pénzügyi viszonyainkat ellenőrizhetik, akár telefonbeszélgetéseinket is rögzíthetik, vásárlási szokásainkat, pénzköltéseinket „aktába írhatják”, és bizony József Attilával szólva azt is, amiről álmodozunk. Belengették már a készpénz megszüntetésének tervét is. Mindebből egyértelműen következik minden gondolkodni képes ember számára, hogy ránk akarják erőltetni, hogy a net, a mobiltelefon, a digitalizálás nélkül nincs élet. Pedig van, csak jól kell kezelni. Talán a mostani rendelkezés, azaz az okostelefonok korlátozása az iskolákban elindít valami folyamatot a normális élet megvédését illetően.
Pszichológusok mondják – immár világszerte –, hogy egyre csak formálódik egy olyan világ, amely nem tudja elképzelni az életét a digitális eszközök nélkül. Rabbá tették ugyanis. A nap minden órájában kiszolgáltatott lett, s nem érdekli vagy nem tudja, amire pedig már számos józan tudós felhívta a figyelmet, hogy a digitális eszközök „megfigyelése” alatt állnak, hiszen minden lépésük ellenőrizhető: merre járnak, kivel beszélgetnek, mit vásárolnak, milyen szokásaik vannak. A műveltségkutatók pedig már korábban felhívták a figyelmet arra, hogy az örökös okostelefon-használók ugyan pillanatok alatt elővarázsolják a telefonból azt a tudásanyagot, amire abban a pillanatban éppen szükségük van, ám ezzel a következtető, szintetizáló képességüket veszítik el. Ez lehet a cél? – teszi fel a gondolkodó ember a kérdést. Ez. Gondolom én.
Nos, rengeteget lehetne írni a digitalizáció áldásairól, még inkább ártalmairól, de ez nem az én feladatom. Sokan vagyunk, de sajnos nem elegen, akik legalább azt felfogják, hogy az „okoseszközök” túlzásba vitt használata leginkább arra jó, hogy mindenféle nehézség nélkül szemmel tarthassanak bennünket, valamint szokásainkat, kis túlzással minden léptünket ellenőrizhessék, valamint dezinformálhassanak, azaz álhírekkel bombázzanak mindenkit. Magyarán szólva rabszolgasorba taszítsanak bennünket. Mert már most ott tartunk. A világ romlott erkölcsű urai ugyanis ezt akarják. Jó ideje olvashatunk már olyan tájékoztató cikkeket, melyek szerint nem lesz magántulajdon, mindent csak bérelni lehet majd, persze digitális pénzzel, s alapjövedelmet határoznak meg mindenkinek. Ők, a világ urai. (Nem oly rég ezt ígérgette Dobrev Klára is, mármint az alapjövedelmet.) Pár éve pedig már a szép új világ jelmondatát is megismerhettük, amely így szól: „Nem lesz semmid, de boldog leszel.” Ők csak tudják, ugyebár.
S csak egy kérdés: Mi is ezt akartuk? Aligha. Új évet kellene tehát nyitni, vagy inkább új korszakot. Digitális börtönvilág nélkül.
A szerző újságíró
