Jelentősnek mondható idő óta egy normális civil embernek (s nem egy európai uniós képviselőnek) joggal lehet az a tapasztalata, érzése, bánata, hogy mi itt, Hunniában Don Quijote módjára küzdünk valami megnevezni nehéz ellenség ellen, amely ez idő tájt hivatalosan az Európai Unió nevet viseli. Küzdünk – reménytelenül. Vezetői ugyanis az alapító atyák eredeti elgondolásaira fittyet hányva, s azokat szinte percenként cáfolva ellene cselekednek mindannak, ami normális, ami természetes, ami tisztességes, és amit az unió megálmodói valaha közhírré tettek. Viszont mindent megvalósítottak, amit nem akartunk, és nem akarunk ma sem. Abszurditások, erkölcstelen nézetek, életellenes törekvések, gazdasági kizsákmányolások, törvényellenes cselekedetek garmadája zúdult és zúdul ránk mindmáig, szinte naponta kikényszerítve azt, hogy fáradjunk el ebben a reménytelennek tűnő harcban, amelyet a normalitásért, a természet törvényeinek tiszteletéért folytatunk. Ennek érdekében be is vetnek minden trükköt, most éppen azt, hogy az iskolásokat lázítgatják, ne fogadják el a mobiltelefonok iskolai használatának szabályozását.
Hadd legyen káosz, hadd legyen újabb és újabb műbalhé, csak éppen rend ne legyen soha, hiszen a zavarosban könnyebb halászni, s ezt a zavarkeltők nagyon is jól tudják. Ismerjük már ezt a módszert a pedagógustüntetések időszakából, mégis újból és újból foglalkoztatja az embert az, hogy miért is győz oly gyakran a rendbontás a rend felett? Nem tudom a pontos választ. A mi hazánk, a Kárpát-medence meg túlságosan is jó hely, olyan jó, hogy több szempontból is fájhat rá a foguk a zavarkeltőknek. Már régóta. Nyilván sokan elmerengenek az okok és a cselekedetek eredőjéről, de jó ideje már nemigen jutottunk oda, hogy észszerű magyarázatot adjunk az abnormális, törvényellenes cselekedetek, jelenségek miértjére. Megbomlott a rend a világban, ez cáfolhatatlan, holott a rend az, amely mindig egy társadalom alapját szolgálja – ez lehetne egy viszonylag elfogadható válasz, ám arra nem ad magyarázatot, hogy miért is bomlott meg a társadalmak életét szabályozó rend?
Nagyon jó volna erről társadalmi vitát rendezni. Magam arra jutottam – s egyáltalán nem tudom, igazam van-e –, hogy a kezdeteknél nem voltunk elég éberek. Hagytuk magunkat elbűvölni az úgynevezett nyugati kultúra és demokrácia ilyen-olyan jelenségeitől, sajnos azoktól is, amelyek immár egyre gyorsuló ütemben teszik tönkre az európai, valaha csodált és csodálatos kultúrát, beleértve természetesen a politikai kultúrát is. Szerintem nem cselekedtünk időben. Néhány példával megpróbálom ezt az állítást alátámasztani. Naivan s civil gondolkodással írom, mondom, hogy bizony nem vettük észre a kilencvenes években azokat a törekvéseket, hogy országunk javait egyéni érdekektől vezérelve és saját hasznukra herdálták el a ma is markukba röhögő, honi hazaárulóink. Mindenféle következmény nélkül.
Elhittük a „nyithatunk cukrászdát Bécsben” mézesmadzagot, s kitalálójától nem követeltünk választ arra, hogy mégis miből telne cukrászdanyitásra egy tisztességes magyar embernek Bécsben? Eltűrtük a szégyenletes rablóprivatizációt, felelősök nem kerültek elő. Aztán – a kétezres években – ránk szabadult az IMF. S az ország tökéletes kiárusítását, rabszolga sorba süllyesztését a Medgyesy-, Gyurcsány-, Bajnai-kormányok elhibázott gazdaságpolitikájának segítségével sikeresen véghez is vitték. Ránk erőltették a devizahiteleket is, szóval rabszolgaországgá óhajtották zülleszteni Magyarországot. S hogy rabszolgalétünket még inkább megerősítsék, rendre megüzenték nekünk, hogy merjünk kicsik lenni. Mertünk egy darabig, sajnos. S közben – mindmáig – azt kell látnunk, tapasztalnunk, hogy az egész európai demokráciáról szóló maszlag a kirablásunkról szól. A kettős mércéről, másodosztályú létünkről. Meri-e ezt az állítást most, a migránsbefogadás-őrület és örökös megbüntetésünk idején cáfolni bárki is? Ne tegye! Szisztematikus átnevelésünk, örökös kioktatásunk az úgynevezett rendszerváltozás ideje óta egyre folyik, s nem szűnik.
Elhagyva a gazdasági „rabszolgaságunkat” igazoló néhány bizonyítékot, felidézem még azt az időszakot is, amikor 2011-ben az Európai Parlament plenáris ülésén a magyar alaptörvényt támadták példátlan gyűlölettel teli vitában a szocialisták és a liberálisok az unióban, holott az alkotmány minden ország belügye. Írtam én már erről a példátlan aljasságról, mint ahogy arról is, hogy ugyanekkor egy Vivien Redingnek nevezett alapjogokért felelős európai biztos felszólította Magyarországot, hogy állítsa le abortuszellenes kampányát, mert ez sérti az anyák önrendelkezési jogát. Nem tetszett ugyanis neki, hogy plakátjainkon akkoriban egy magzat „vallomása” szerepelt. Ez így szólt: „Azt is megértem, ha nem vagy kész rám, de inkább adj örökbe, hadd éljek.” Nos, így éltünk mi tizenhárom évvel ezelőtt Hunniában. Uniós tapasztalatainkkal azóta is köteteket lehetne megtölteni.
S hogy mindazt miért hagytuk, amiről fentebb írtam, meg még sok mindent, ami ide kívánkozna, nos, arról bizony nem ártana egy társadalmi vitát, beszélgetést, közös töprengést tető alá hozni. Sokan talán jobban megértenék az egyes ellenzéki szervezetekhez, alapítványokhoz, közvélemény-kutatókhoz szinte naponta érkező, külföldi pénzek érkezésének miértjét, a szűnni nem akaró, brüsszeli bírálatok, bírságok eredőjét, a migránsok ránk erőltetésének célját és még sok olyan jelenséget, amely napjainkat nehezíti. S talán még abban is segítene, hogy soha ne higgyünk azoknak, akik rendre ránk akarják erőltetni, hogy merjünk kicsik lenni.
A szerző újságíró
