Úgy veszem észre, gyanús lett lelkesedni a saját korunkért. Saját magunkért pedig pláne! Nem csodálom, hisz korunk fő jelszava a nemzetgyilkolás. Gyanús a lelkesültség is, mert utána szinte mindig törvényszerűen a bukás, a meghasonlás következik. Óvatosabbak, gyanakvóbbak lettünk. Így volt ez 1848, sőt 1956 után is, s 1918-at vagy 1945-öt követően is. Az 1989-es rendszerváltoztatást már szinte fanyalogva csináltuk végig, s mai napig sem sikerül kimondani minden gúny, irónia vagy sértő megjegyzés nélkül, hogy történelmünk egyik legfontosabb fordulata volt, amelynek következtében szabadságban élhetünk immáron egy emberöltő óta, és hazánk a gazdaságilag fejlett országok elit klubjához csatlakozhatott.
Inkább azt mondják sokan, hogy nem! Nem élünk szabadon és nem fejlődtünk gazdaságilag. Sőt, már össze is omlottunk. De ha ma még nem is, holnap biztosan. És Görgei áruló volt, Kossuth gyáva dezertőr, aki meglépett a kasszával, Klapka egy féleszű fantaszta, Petőfi meg egy összeférhetetlen szerb-szlovák nyikhaj. Nemzetgyilkolás. Forradalom nem is volt március 15-én, de ha mégis, akkor sem volt fontos; szabadságharc sem volt, hanem polgárháború, vagy inkább a lázadás. Nem vagyunk mi szabadok, nem is érdemeljük meg a szabadságot, jobbágyfélék vagyunk; diktatúra van, ami nekünk megfelel, a pesti srácok meg közönséges banditák voltak, akikkel szemben a „karhatalom” jogosan lépett fel; nacionalisták voltunk 1848-ban is, 1956-ban is és az már majdnem fasizmus; törvényesek voltak a perek, a kivégzések – Batthyányé és Nagy Imréé is; Petőfi tulajdonképpen az előkommunista; legyen szobra Horn Gyulának. Kettő. Magyarország az első és utolsó csatlós. Ez ám a nemzetgyilkolás. (A Hunyadiak románok!)
Bármilyen hihetetlen, 1918-ban volt lelkesültség az országban, volt is rá ok: véget ért a rettenetes háború, Magyarország meg független lett. De aztán lett, ami lett. Jöttek az önjelölt világmegváltók, akik annyit ártottak nemzetünknek – Károlyi Mihálytól Kun Béláig –, hogy a lelkesültség igen mélyre szállt a honi lelkekben. Megszálltak a románok! Jött a nemzetgyilkolás Párizs mellett. S azóta alig térünk magunkhoz. Kosztolányi Dezső 1926-ban, sikerei csúcsán, polgári jólétben, a Vár alatti házában rezignáltan nyilatkozik: „Nagy csőd előtt állunk, semmiben sem hisznek az emberek, nem lehet hit nélkül élni, s hitünk meg nincs. A mai kor mindent megért, tehát nem hisz semmiben.” Kosztolányi a legfőbb bajokat ebbe a sorrendbe állította: háború, mozi, rádió. Ez kell az „okos” embereknek. Legyinthetnénk, de mi is kell ma az „okos” embereknek? Háború, internet, televízió, virtuális valóság, mesterséges intelligencia. Nemzetgyilkolás.
De nagy szükség lenne egy kis önkorlátozásra! És lelkesedésre. Kosztolányi úgy látta, a középkorban jobban álltak a szellem dolgai. Legalább volt egy könyve, a Biblia. „Ma millió könyv közül egyet sem mondhatunk magunkénak.” Milyen igaz! Persze mindenkinek lehet „egy” könyve, de ebből már soha nem áll össze a mi egykori civilizációnk. Szétesett, széthordták, volt, nincs.
A második világháború végén is volt valamiféle lelkesedés az emberekben. Februárban Budapest ostroma után. Akik túlélték a borzalmakat, a kéthavi pincelétet decembertől februárig, az angolszász bombázást, orosz ágyúzást, német agressziót, az éhezést, a csontig hatoló hideget – amikor feljöttek a felszínre, akár ünnepi, templomi hangulatot is érezhettek. Hallhatták az orgonák búgása utáni csendet! A romokat elrejtette a mindent betakaró vakító fehér hó, káprázott a szemük a szikrázó napsütésben. Szinte a lélegzettel szívták magukba az emberek az érzést, hogy élnek, az élet megmaradt. Mindent el lehet kezdeni újra, elölről. És azt is érezték, hogy biztosan nem fogják újra elrontani, elkövetni a hibákat, amelyek következtében olyan szörnyű helyzetbe kerültek. Igen, ünnepi lehetett az a pillanat. Lelkesítő. Aztán a lelkesedést hamar elrontották a „körülmények”, a megszállók, a kollaboránsok, a kommunista akarnokok, a csalók, tolvajok. Nemzetgyilkolás.
Érthető, hogy tovatűnt a lelkesedés. Túl sokszor megégettük a kezünket. De azért szisztematikusan ócsárolni mégse kellene magunkat. Nem vezet az jóra, ha mindenben csak a rosszat látjuk meg. Ez olyan ávéhás szellem. A jót meglátni nem az ő dolga. Veszélyes út, hamar el lehet jutni a lenézéstől a megtagadás állapotába. Gyűlölni egy embert, egy csoportot, az sem ritka, hogy saját hazát, akár saját magát. A jövőt. Mi tagadás, manapság kínosan népes az a csoport, amely így érez, vagy legalábbis így beszél.
A korunk olyan, amilyen, kevés befolyásunk van rá. Nehezen megőrzött hazánkat, kivívott szabadságunkat féltjük. Féltjük a háborútól, a népvándorlástól, a nihiltől és zülléstől, féltjük a belső meghasonlástól. Féltjük a hazánkon kívül élő testvéreinket, akik több, mint száz éve szenvedik el a kisebbségi lét megpróbáltatásait. Valahogyan tudjuk, hogy „A kor folyam mely visz vagy elmerít, / Úszója, nem vezére az egyén.” Madách Imrének biztosan igaza van, de maga is bízott abban, hogy a magyarság „kiveszni sem fog, mert világtörténeti hivatása van, melynek még csak az első felvonását játszotta el”. Van-e még világtörténeti hivatásunk? Hiszünk-e még ebben? Egy ilyen tettet végrehajtott a magyarság, mégpedig sokkal nehezebb időkben. A forradalom és szabadságharc 1956-ban világtörténelmi jelentőségű volt, felnyitotta a világ sokszázmillió emberének a szemét, akik úgy tekintettek a Szovjetunióra, a kommunizmusra, szocializmusra, mint az emberi fejlődés legmagasabb fokára. A magyar nemzet volt az, amelyik letépte ezt a hályogot a bolygó eltévelyedett millióinak szeméről. Onnan egyenes út vezetett a Szovjetunió bukásához, a kommunizmus felszámolásához.
A Szovjetunió eltűnt a térképről, megszűnt a szocialista világrendszer is, de a kommunista nézetek nem tűntek el, csak átalakultak. Új eszközei vannak a nemzetgyilkolásnak is. Minden ellenkező állítással szemben a szocializmus lényege a hatalom megszerzése és birtoklása. Egy hatalmi rendszer. Abban a formájában ahogy működött, folytatni már nem lehetett. A kommunista eszme ezért hozzásimult más ideológiákhoz, tulajdonformákhoz, kezdte kisajátítani azokat. (Még Kínában is.) Európában és Amerikában mára teljesen átalakította a liberalizmust, rá sem ismernének egykori nagyszerű hívei, hiszen kizárólagosságra tör, valójában csak díszletként tűr meg maga mellett mást, kirekeszt, zsarol, erőszakot alkalmaz, háborúzik, elnyom, jogot sért, cenzúráz, átírja a múltat, a biológiát, az erkölcsöket, s végül ki is jeleni magáról, hogy általa elérkeztünk a fejlődés csúcspontjára, innen már nincs tovább. Aki másképp gondolja, az elmaradott, szélsőséges, diktatórikus, fasiszta, antiszemita, homofób és így tovább.
A politikai palettáról Európában az elnevezés szintjén szinte teljesen eltűntek a kommunista pártok. Valójában azonban nem csak a liberálisokat támadták meg, de a kereszténydemokrata pártokat is, legfeljebb itt egy fokkal nehezebb dolguk van, de nem csüggednek. Ateista tagozat. A szociáldemokraták sem veszik észre, hogy átgyúrják őket, s ezzel el is tűnnek. A zöldek stílusukban, a hatalom gyakorlásában kommunistábbak, mint sok egykori „képzett marxista”. Nagy tragédia ez. Mindegyik eleme. Kár a nyugat-európai liberalizmusért, kár a szociáldemokráciáért, kereszténydemokráciáért, kár a zöldmozgalomért is. Kár, hogy mindet sikerült kiforgatni önmagából. Még a polgárerényeket is. Amelynek egyik alapja a félelemmentes élet. De sebaj, lehetséges, hogy ez az újabb küldetésünk: visszaterelni Európát az eredeti keretek közé, ahol érvényesül a szabadság, a jog, a szociális biztonság, a morál, érvényesülnek a nemzeti sajátosságok; értelmes együttműködés jellemzi a viszonyokat. Nem kellene más, csak, hogy Brüsszelben betartsák az Európai Unió alapszabályait. Lelkesedhetnénk is egy kicsit: hisz a nehéz feladatok acélozzák meg a jellemet, s erre biztosan szükségünk van. S leginkább arra, hogy véget érjen végre Európában a nemzetgyilkolás kora.
A szerző történész
