Kényszer

„Kedves Károly, maga viselkedési függőségben szenved!” – Ezt a büfés Eszter állapította meg sommásan, mikor J. Károly megemlítette, hogy mostanában folyton vásárolni szokott. Eszter előbb a legnagyobb természetességgel bökte ki, hogy „de hiszen nincs is pénze”, aztán azonnal megbánta a kibökést, mert nem szerette volna szégyenbe hozni a férfit. Érzékeny téma a pénz, ráadásul J. Károly esetében nem a felhalmozásról, hanem a mindennapi szükségesnél kevesebb erőforrásról van szó.

Az viszont, hogy kinek mi számít bele a mindennapi szükségesbe, igen tág határok között mozog. Mert például ha valakinek kellene egy újabb és drágább autó, nagyobb és jobb helyen lévő ház, nyaraló, és ha nincs, akkor boldogtalan, mást már az is boldoggá tesz, ha a vonatjegy áráért cserébe nincs fennakadás a menetrendben. Ha tiszták a vagonok, udvarias a személyzet, és a többi utas képes kulturáltan viselkedni, az már egyenesen ajándék. Ez a buszokra és villamosokra is vonatkozik. Nem az a szégyen, ha nincsen márkás új cipő vagy címkés ing, hanem az, ha hiányzik a suvick vagy nem használják a mosógépet és a fürdőszobát vagy a körömkefét. Sokan tévesztik össze a státuszjelképet a státusszal, illetve azokkal a jelekkel, amelyeket az általuk ideálisnak tartott emberképről üzennek vagy cáfolnak meg: saját magukkal.

Mindez az érvelő eszmefuttatás már Eszter rögtönzött, mégis meggyőző mentegetőzésének volt a része, J. Károly ugyanis éppen azt ecsetelte előtte, hogy kitalált egy hatékony módszert a vásárlási vágyainak kielégítésére. Amikor még fiatalabb volt, hajlamosnak tűnt hó közepére kifogyni a pénzéből. Ebből a szempontból néha olyan, mintha most is fiatal lenne, mert a pénzkifogyás manapság is elő szokott fordulni, ennek oka viszont egyértelműen arra vezethető vissza, hogy a vásárlóereje nem piacképes. Úgy érzi, hogy rá a statisztikák nem vonatkoznak.

Gyakran tölt el viszonylag sok időt puszta nézelődéssel az üzletekben, nézelődés közben pedig ábrándozik. Ugyanez történik a kirakatok előtt, hiszen nem kell ahhoz bemenni egy boltba, hogy felmérje ábrándjai hiábavalóságát. Még autószalonok katalógusait is lapozgatni szokta, pedig nincs jogosítványa, ám ilyenkor arról álmodozik, hogy lehetne egy saját sofőrje.

„Egészen pontosan: viselkedési addikció – szólalt meg újra Eszter. – Az volna. Már ha ki tudná elégíteni a nem valós szükségletek iránti vágyait. S azért nincsenek elvonási tünetei, mert nincs is miről lemondania. Én inkább kompenzációnak vagy mazochizmusnak nevezném ezt a látszólagos kényszert.”

„Én pedig visszavágásnak! – replikázott J. Károly. – Úgy állok bosszút, hogy nem veszek semmit.”

Elégedett mosoly jelent meg az arcán, ami egyébként szokatlan reakció volt a férfitól, és nem is maradt meg sokáig, hanem átalakult a bárgyú önelégültség mosolyává. Bevallotta, hogy egy ideje rábukkant egy online áruházra, és a reklámok nézése helyett ott tölti az idejét esténként. Mindig megpakolja a virtuális kosarát, de nem lesz belőle valóságos pénzkiadás, mert apránként sorra kipakol mindent, ami a kosarában volt. Erre az a reakció, hogy az alkalmazás különféle kedvezményeket kínál neki, így megint megtelik a kosár, aztán megint kiürül, mert közben J. Károly rájön, hogy egyrészt nem terhelhető a bankkártyája, másrészt nincs szüksége a kiválasztott termékekre.

Még hozzátette, hogy ő ezt nem kompenzációnak vagy mazochizmusnak –, s hogy korrigálja önmagát, nem is bosszúnak – tekinti, hanem inkább szórakoztatónak véli. Kettő az egyben akcióval: a szórakozás mellett a lemondás fegyelmét is megtanulhatja.

A szerző irodalomtörténész

Elolvasom a cikket