A magyar forgalmazók ezúttal nem változtatták meg a film címét, hanem csak lefordították, és tessék, nem lett tőle semmi bajuk, sőt a nézők sem kerülik a vetítőtermeket, hanem ellenkezőleg.
Az alaptörténet ugyanaz mind a két változatban: olaszországi nyaralás közben megismerkedik két család, egyik család később meglátogatja másik családot, majd eldurvulnak a dolgok.
A skandináv változatban dánok látogatnak hollandokat, az amerikai remake-ban Londonba költöző amerikaiak vidéki angolokat.
Nem pusztán pszichohorrorról van itt szó, hanem társadalmi szatíráról is, így aztán mindenki azzal foglalkozik, amiről van szatírába illő mondanivalója.
Persze ha valaki látta A látogatás című filmet, talán emlékszik arra, hogy a kamera milyen hosszan időzik az egymást ölelő élettelen testeken, amelyekre hó szitál, egészen addig kell őket néznünk, amíg eszünkbe nem jut minderről több dolog is, főleg történelmi párhuzamok, áthallások, áldozatok – tömegsírba lőtt emberek például. Szóval nem véletlenül kapta bőséggel a jelöléseket a filmalkotás, és ez a fajta összefüggés megjelenik a remake-ben is, csak másképpen.
Objektum doboz
Már eleve nem csak azzal reklámozták az amerikaiak a Szádra ne vedd című filmet, hogy James McAvoy skót színészből, aki Paddyt, az egyik angol vendéglátót alakítja, „kitör az állat”, hanem azzal is, hogy megígérték, nem lesz olyan iszonytató a befejezés. Így talán azok is bemennek a moziba, akiket elrettentett a másik film híre.
Paddy nem előkelő és szellemes angol, hanem trehány és lusta vidéki fickó, aki talán többre lenne képes, de más az érdeklődési köre, nem a saját kiteljesedése és kemény munkavégzése. Úgy gondolja, hogy neki minden jár, bárkitől bármikor bármit elvehet, sőt ez nála az alap. Ezenkívül mindig neki van igaza, mindenkinek őt kell szolgálnia, nagyon nem tanácsos szembemenni a terveivel, mert ő ezt nem szereti. A kritikát meg végképpen nem. Mindezt egyáltalán nem szórakoztatóan adja elő, hanem mindenki számára kényelmetlenül. Igaz, hogy a poénjain inkább csak ő tud nevetni, a nyálas kedveskedésétől csak ő érzékenyül el, de a macska-egér játék nagyon jól megy neki, és innen már csak romlik a helyzet mindenki számára, aki kapcsolatba kerül vele.
Ehhez a vendéglátóhoz és feleségéhez érkezik meg Ben (Scoot McNairy) és Lousie (Mackenzie Davis) 11 éves lányukkal, Agnessel (Alix West Lefler) és Hoppie nyuszival, akit a skandináv változatban Ninusnak hívtak, de akkor csak feleennyire voltunk tőle idegesek, mint most. Viszont itt a film végén szimbolikus szerepet kap, és a néző is lenyugodhat végre.
James Watkinsék nagyon is a tudatában voltak annak, hogy sokan lesznek, akik megnézték A látogatást, és az amerikai verziót is látni akarják, de olyanok is lesznek, akik nem látták A látogatást, és úgy ülnek a be a moziba a Szádra ne vedd című filmre. Így aztán sokkal rövidebb „a nem történik semmi, csak érezzük, hogy akkora nyugi van, hogy biztos baj lesz” című bevezető szakasz, mint a 2020-as filmben, de mégis érthető, miről van szó, és mindenki jól jár.
Igaz, hogy miközben az amcsik többször is meg akarnak lógni az angoloktól, akiktől egyre jobban viszolyognak, sokáig nem tudjuk, mire kellett még az is, hogy Lousie folyton szívatja a férjét a másik pár előtt, miközben szegény férfi amúgy is egyre többet bénázik.
A végjátékban kiderül, hogy nem csak a filmidőt akarták kitölteni az alkotók a házaspár viszályával, hanem megmutatni, mire képes a fogyasztói társadalom elpuhult, elgyávult, kényeskedő figurája, ha egyszer csak az életéért kell libaforgató villát ragadnia.
De bármilyen buzgók is a felnőttek, Ant (Dan Hough), a néma kisfiú a végjátékban mindent visz. Egyébként is nagyon erőteljes Dan Hough alakítása, arcjátéka, mozgása, játszókedve kiválóan megírt szerepében.
Talán a Chiarát, a másik vendéglátót alakító Aisling Francoisi kerül kicsit nehezebb helyzetbe, mert az ő ellentmondásos szerepe nincs olyan szépen felépítve, mint a többi szereplőé.
Az egész véres komédiát zavarbaejtő kontrasztként keretezi a The Bangles együttes Eternal Flame című mézédes női hangon szóló egykori toplistás szerelmes dala (1988-ból), amelyet a filmben hol Paddy dünnyög nem túl hatékony, inkább nevetséges csábénekként, hol pedig azt hangsúlyozza a filmben a dal szövege, hogy nyissuk ki a szemünket, ne lehessen velünk eztán is mindenfélét megtenni, amiről aztán majd hallgatni kell. Ugyanúgy, mint a filmbeli gyanútlan vendégek és családtagok esetében, akiket szélesebb történelmi távlatban nézve nagyon sok mindenkivel be lehet helyettesíteni.
Szádra ne vedd! – Speak No Evil, 2024
Amerikai film – 110 perc
Rendezte: James Watkins
8/10
