Miközben a körülöttünk lévő világ és az arról alkotott képünk, gondolkodásunk folyamatosan változik, egyvalami állandó marad: a piac mindenhatóságában hívők kitartása és gondolkodása. Különösen érvényes ez hazánkra. Bár globális méretekben ez a valóságtól elrugaszkodott közgazdasági szekta már régen túljutott népszerűsége csúcsán és egyre zsugorodik, magyar tagjai változatlanul ragaszkodnak az oly sokszor megcáfolt hitétteleikhez. Mint valami istenségbe, úgy kapaszkodnak például a rendet magától helyreállító „láthatatlan kéz” eszméjébe, amelyről számos alkalommal kiderült már, hogy ha létezik is, meglehetősen korlátozott hatással érvényesülhet. Adam Smith 18. századi elméletét – amely leegyszerűsítve arról szól, hogy a profitszerzés logikája végső soron mindig egyensúlyt teremt – a magára hagyott és elszabadult piac eszméletlen torzulásai általában romba döntik, amikor a gyakorlatra kerül sor.
Azokat viszont, akik töretlenül hisznek ebben több évszázados, furcsa spiritualitásban, nem szabad, hogy zavarja, ha a gazdasági folyamatok mégis ellentmondanak a meggyőződésüknek. Ezért van az, hogy a „láthatatlan kéz” ma is rendre előkerül, ráadásul akik hivatkoznak rá, általában utat próbálnak mutatni vele az eltévelyedőknek.
Így tett a minap a szebb időket is látott Népszava, amelynek szerkesztőségében nyoma sem lehet az ortodoxiától eltérő közgazdasági eszméknek. Vezető publicisztikában jelezték a publikumnak, hogy a láthatatlan kéz ismét beavatkozott: ezúttal a magyar jegybankot „legyintette meg” és kényszerítette térdre. Adam Smith igéjének hirdetésére ezúttal Bonta Miklós vállalkozott. A gazdasági újságíró szerint ismét bebizonyosodott: a „régóta kipróbált közgazdasági eszméken” semmivel sem lehet erőt venni. Az „unortodoxokat” és a tagadókat a jegybankban is visszavonulásra késztette elképzeléseik sikertelensége és a brutális infláció, amit ráadásul nem más, mint maga a „láthatatlan kéz” bocsátott a magyar gazdaság szereplőire.
De minden jó, ha a vége jó: a Magyar Nemzeti Bank a csapás hatására megtért, és visszatalált a „nemzetközileg sokkal eredményesebbnek tartott fősodorhoz”.
Azzal kapcsolatban, hogy mi méltó manapság arra, hogy a közgazdaságtan „fősodrában” legyen és hogy a láthatatlan kézben is hívő klasszikus elméletek mennyire bizonyultak eredményesebbnek, a szakemberek egyre nagyobb köre fogalmaz meg a korábbiaktól merőben eltérő magyarázatokat és kételyeket.
A jegybank 2013-ban hivatalba lépett új vezetését kezdettől fogva az a szándék vezette, hogy monetáris politika eszköztárát – az elsődleges feladat, az infláció szintjének őrzése mellett – a magyar gazdaság teljesítményének és versenyképességének növelésének szolgálatába állítsa. Ez már önmagában unortodox és a „régóta kipróbált” közgazdasági szeméknek ellentmondó szemlélet volt.
Sokkal közelebb állt a hagyományos fősodor felfogásához Simor Andrásnak, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökének a lépése, aki pont akkor utazott el téli síelésre, amikor a devizahitelek elszálló törlesztőrészletei miatt eladósodott családok sokasága vált fizetésképtelenné. Mit is lehetne ebben a helyzetben tenni – gondolhatta –, amikor a „láthatatlan kéz” úgyis megold mindent, a jegybanknak pedig az alapkamat meghatározásán kívül sok más feladata nem lehet: hogyan is vállalhatná fel a monetáris politika eszköztárával egy kormány felelősségét?
Pontosan úgy, ahogyan a Matolcsy György vezette jegybank tette. A felelősség távoltartása helyett a társadalmat érintő gondok megoldására helyezve a hangsúlyt. Az MNB 2013-tól nem arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit és miért nem lehet megoldani, mi az, amihez a monetáris politikának nincs és nem lehet köze? A kérdés azóta folyamatosan az, hogy a köz érdekében hogyan cselekedhetnének a „láthatatlan kéz” helyett azok, akiket a feladattal megbíztak: a jegybank élére kinevezett vezetők. Síelés helyett érdemes-e foglalkozni valami hasznosabbal: például a gazdasági növekedés befagyott véráramát újraélesztő kedvezményes hitelek folyósításával, a devizahitelek csapdájának felszámolásával, fix kamatozású hitelek elterjesztésével, az azonnali fizetés rendszerének bevezetésével, a hazai közgazdasági gondolkodás megújításával, a pénzügyi tudatosság fejlesztésével vagy zöld otthonok építésére szolgáló kölcsönökkel?
Már ebből a kiragadott listából is látszik: bő egy évtizede a Magyar Nemzeti Bankban már nem a „láthatatlan kéz” dolgozik. A jegybank lépéseit sem ez az istenség befolyásolja: nem csak a múltban, jelenleg sem. Kőbe merevedett elméletek helyett a mindennapi valóság által teremtett kihívások mozgatják a döntéshozatalt – vonatkozik ez az infláció féken tartására is.
S ebből a szempontból szinte mindegy, hogy egy innovatív lépés unortodox-e vagy sem. A lényeg, hogy eredményre vezet-e. Erősödik-e általa a gazdaság, stabilabbá válik-e az állam költségvetése, a pénzügyi szolgáltatók rendszere, javul-e a polgárok mindennapi élete? Nem közgazdasági iskolákba jár tehát a magyar jegybank, hanem a valóság útján. Mondhatjuk úgy is: cselekszik, mégpedig a nemzet szolgálatában.
Ez az a mérce, ahonnét a fősodrok, látható és láthatatlan kezek létezése és problematikája lényegében értelmezhetetlenné válik.
S a Népszava egyik nyár végi tévedése is az, hogy olyan elavult szemszögből szemléli a világot, ahonnét a jelen már torzan látszik. Vagy szándékosan torzítottan, hiszen hogyan lehet magyarázni azt, hogy – másik nyár végi tévedésükben – olyanért is felelősségre vonják a jegybankot, amit maguk is unortodox és elítélendő lépésnek említenek?
A „láthatatlan kézben” hívő szekta ugyanis alapvetően feleslegesnek és idejétmúltnak ítéli azt, ha egy jegybank ismét az aranytartalékok növelésében látja a biztonság garanciáját. Amikor az MNB soha nem látott csúcsra, 94,5 tonnára növelte több lépésben a birtokában lévő nemesfém mennyiségét, egységes volt részükről a támadás: szakmaiatlan bohóckodásról van szó, ami ráadásul csúnya veszteséget okozhat a jegybank mérlegében.
Most viszont, amikor a napnál is világosabb: egyre többen követik a magyar példát és már a csehek és a lengyelek is komoly vásárlásokat jelentettek be – többek között azért is, mert az arany ára sorra dönti a történelmi rekordokat – a Népszava érdekes irányt váltott. Most azt kérik számon a Magyar Nemzeti Bankon, hogy miért nem gyarapítja tovább az aranytartalékot.
Nem tudom ki az, aki igazán érti ezt. Talán csak az a „láthatatlan kéz” tudja, hogy ezek után miben egységes a Népszava világlátása, aki a lap politikai irányvonalát – amelynek látszólag egyetlen lényege a támadás – meghatározza.
A szerző közíró
