Legyen szó akár egy gyorséttermi hamburgerről, akár egy csokoládéban úszó süteménykülönlegességről, ezek közös jellemzője, hogy nagy élvezetet nyújt az elfogyasztásuk.
A zsírok, cukrok és a só mind-mind alkalmasak arra, hogy aktiválják agyunk jutalmazó rendszerét, aminek evolúciós okai vannak. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy ezek a tápanyagok a múltban sokkal kevésbé voltak elérhetőek, így az emberi szervezet úgy fejlődött, hogy amikor hozzájut ezekhez, további evésre sarkallja önmagát – írja a The Conversation oldalán megjelent közös cikkében Gabrielle Weidemann és Justin Mahlberg, a Nyugat-sydney-i Egyetem és a Monash Egyetem pszichológus kutatói.
Csakhogy az elmúlt évezredekben sok minden megváltozott, és modern társadalmunkban az említett élelmiszerek lépten-nyomon megtalálhatók környezetünkben.
Elég csak arra gondolni, hogyan bombáznak minket a reklámok a legkülönfélébb kalóriabombákkal, folytonosan emlékeztetve azok ínycsiklandó látványára, illatára és ízvilágára.
És igen, ezekre az erőteljes üzenetekre agyunk úgy reagál, ahogy azt a ösztönök diktálják: intenzív késztetéssel, hogy azonnal vásároljuk és együk meg az adott reklámban látott élelmiszert. A két szakértő szerint azonban ez nem jelenti azt, hogy teljesen eszköztelenek lennénk a különféle ételek iránti sóvárgással szemben, illetve ne tudnánk leküzdeni azt.
Miért nehéz nemet mondani egy finom falatra?
Mi, emberek úgy vagyunk beprogramozva, hogy hamar megjegyezzük, mennyire jó egy bizonyos étel íze és illata, akárcsak azt, hogy hogyan juthatunk hozzá legközelebb. Különösen igaz az a magas zsír-, cukor- vagy sótartalmú ételekre. Később már az is elég, ha valami csak emlékeztet az adott élelmiszer nyújtotta élvezetre, mint akár egy figyelemfelkeltő reklámhirdetés vagy a levegőben terjedő illat, és máris elkezdünk sóvárogni. Olyannyira, hogy beindul a nyálelválasztásunk és a gyomoraktivitásunk, ami egy viszonylag automatikus és nehezen kontrollálható testi folyamat.
Persze attól, hogy megkívánunk valamit, még nem biztos, hogy rögtön meg is esszük. Többféle tényező is kihatással van arra, hogy mit lépünk egy ilyen szituációban. Nyilvánvalóan meghatározó, hogy mennyibe kerül egyáltalán az adott étel, milyen könnyen tudunk hozzájutni, vagy hogy miként illeszkedik az étrendi céljainkhoz.
Ugyanakkor általánosságban véve nehéz szem előtt tartani egészségünket. Ennek oka, hogy hajlamosak vagyunk inkább a gyors élvezetet választani, például az evés jutalmazó hatását, mint a késleltetett vagy elvont hasznot – beleértve, hogy az egészséges étkezés révén hosszú távon jobban érezzük majd magunkat a bőrünkben. Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a stresszről is jól ismert, hogy hajlamosít az érzelmi evésre, amely részben nagyobb adagokat, több kalóriát jelent.
Fontos kérdés az is, hogy mi történik, ha egy olyan ételhez támad kedvünk valamilyen külső inger hatására, amelyhez éppen aktuálisan nem tudunk hozzájutni. Korábbi kutatások arra utaltak, hogy ilyenkor igyekszünk mással helyettesíteni azt, így akár egy tévében látott fánk helyett is csipsz vagy alkohol után nyúlhatunk alternatívaként.
Weidemann és Mahlberg legújabb vizsgálatai azonban azt mutatják, hogy azért ez valamelyest specifikusabban zajlik. Ha egy zacskó ropi a sóvárgásunk tárgya, akkor azt egy szelet torta aligha fogja felülírni. Nagyobb valószínűséggel keresünk sós helyettesítőt, azaz az étel iránti késztetésünk jellemzően egy-egy ételkategóriára szűkül le, amelynek központi eleme lehet a sós vagy édes íz, de még a krémes állag is.
A csipszes zacskó alja
Korábbi táplálkozási szokásaink és genetikai jellemzőink szintén közrejátszanak abban, hogy mennyire tudunk gátat szabni az evéskényszernek.
Bárhogy is legyen azonban, nem érdemes önmagunkat ostorozni – csak és kizárólag akaraterőre támaszkodva mindenkinek nagyon nehéz felállítani a korlátokat. Az étvágygerjesztő ingerek olyannyira erősek, hogy akkor is fogyasztásra ösztönözhetnek, ha egyébként nem támad ránk különösen erős sóvárgás az adott élelmiszer iránt. Főként, ha egyébként könnyen hozzá is juthatunk ahhoz az élelmiszerhez, mert például pont van belőle a háztartásban.
Ez a magyarázat arra, hogy miért eszünk meg sokszor egy egész zacskó csipszet, ha elénk kerül. Hiába csökken minden falat után a ropogtatnivaló nyújtotta élvezet, mégsem az étvágyunkra támaszkodunk annak eldöntésében, hogy mikor hagyjuk abba az evést, hanem arra, hogy mikor ürül ki a zacskó.
