A karácsony egy hatalmas „ámen”-nel kezdődik. Mária igenjével, amivel az angyali üdvözletre válaszol. Ezzel belép az örök Teremtésbe. Minden ember ezzel az igennel, ezzel az „üdvözlégy, malaszttal teljes”-sel kezdődik, függetlenül attól, hogy mi hogyan viselkedünk. Mindenki ebbe a Teremtésbe belefeledkezett pillanattal indul, egy „ámen”-nel, azaz „úgy legyen”-nel. Ez az ember – nő és férfi, férfi és nő – egyik legcsodálatosabb titka: megfogan egy gyermek.
Hamvas Béla írja a Fák című írásában (amiről ő maga mondja azt, hogy ez nem esszé, hanem költészet), hogy „… nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele (…) a győzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni.” Valami ilyesmi Mária „ámen”-je, önátadása Isten tervének.
Manapság a családtervezés arról szól, hogy lehet elkerülni a gyermekáldást, és a betlehemi gyermekgyilkosság mindennap szedi áldozatait a nőgyógyászatokon. Azt látjuk, hogy mindenki még saját életén is győzni akar és nem elfogadni azt. Az ilyen „angyali üdvözlet”-pillanatokban megkeményedik, éppúgy, ahogy Hamvas írja ugyanitt: „Csak annak adja magát az ember teljesen, akitől nem fél (…). Minden egyéb egyesülés alkalmával marad a lényben belül egy rejtett őrség felfegyverezve, kirohanásra és ölésre készen, tudva, hogy nem szolgáltathatja ki magát maradéktalanul. Van benne félelem, gyengeség, óvatosság, elővigyázat, tartózkodás, gát, fal, merevség, távolság, szakadék. És ahol félelem, ott gyengeség, ott erődök és falak épülnek titkon, megkeményedik a sejt, ott elkezd minden, minden üvegesedni és törni, ott van az erő: a szilárd és az erős a halálé, a puha és a gyenge az életé, ahogy Lao-ce mondja: a gyenge legyőzi az erőset, a lágy legyőzi a keményet, mindenki tudja a földön, de senki se mer eszerint tenni.”
Az Isten által megszólított Mária „ámen”-je a Karácsony egyik meghatározó élménye, maga a teremtettségünk, annak a szerelemnek a titka, ahogyan Isten szereti az Embert, ez egyben mintája férfi és nő szerelmének. Ma, amikor a férfi és női mivoltunkat fel akarják számolni a genderpropaganda által, félelmetes mélysége van ennek! Még a cukormázas „karácsonyüzlet” sem képes eltüntetni teljesen! Valamit meg kell éreznünk ennek az „ámen”-nek a misztériumából.
Lukács evangéliuma lakonikusan beszél arról, hogy Jézus születése „azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. (…) Mindenki elment a maga városába…” Ezért mennek Názáretből Betlehembe. Elgondolkodtató ez a népszámlálás-történet. Minden gyermek születése egy népszámlálás, bejegyezték a régiek a Bibliába, a kalendáriumba, feljegyzik az anyakönyvbe, ahol a mai, gyökereitől elszakadt ember (aki már néhány felmenőig se nagyon ismeri az övéit) kétségbeesetten keresi, hogy honnan származik, hol és hogy indult az élete. Az atomizált, elmagányosodott világban nagy példa ez is.
Erzsébet mondja az őt meglátogató Máriának: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus!” Minden áldott állapotba kerülést ilyen ujjongó felkiáltással kellene nyugtázni, mert ez minden várandós anyának hallatlan méltóságot ad. Madách művében Az Ember tragédiájának utolsó színében, mielőtt az ördögi kétség teljesen sötétbe borítaná Ádámot, Éva ezt súgja neki: „Anyának érzem, óh Ádám magam.” Ádám térdre rogy: „Uram, legyőztél. Ím porban vagyok; / Nélküled, ellened hiába vívok: / Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.” Ez a párbeszéd üti ki teljesen Lucifert, készteti meghátrálásra.
Mária istállóban szüli meg Jézust. Ez ma édeskés mese, szinte Tussauds-panoptikumba helyezzük a Szent Családot. Holott ez sem erről, hanem az ember törékenységéről, kiszolgáltatottságáról szól. A biztonság hiányáról egy olyan világban, amelyben minden kockázatot kerülünk, a biztosítás az egyik legnagyobb üzlet. Ez a kép az ember Istenre hagyatottságát mutatja, azt, hogy az életünket Ő adja, tartja meg, Ő ismeri hajunk minden szálát. Ezt vegyük észre a betlehemi jászolban, amit Szent Ferenc Greccio-ban idén éppen 800 évvel ezelőtt állított fel egy barlangban. A meghívott grecccio-beliek visszaérve a falujukba, azt mondták az otthonmaradottaknak, hogy „Ilyen örömet még soha nem tapasztaltak.”
A történet újabb csodákkal folytatódik. A Betlehem melletti mezőn pásztorok virrasztottak, amikor megjelent nekik egy angyal és ezt zengte: „Dicsőség mennyben az Istennek és békesség a földön a jóakaratú embernek!”. Összeér az ég és a föld és meghatározza a Karácsony másik alapüzenetét, amit az Eucharisztikus kongresszus himnuszában éneklünk: „Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett, /mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett!/Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett,/ Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!” Még nem született meg az eucharisztia, de a Karácsony már elővételezi, tartalmazza azt. Nem véletlenül hangzik el a karácsonyi éjféli misében Szent János evangéliumának kezdősora: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott.”
A pásztorok istenvárása, a messiásvárás hatja át a karácsonyi éjszakát. Az angyal hatására elindulnak a sötét éjszakában fénylő istállóhoz. Miért rájuk van bízva az első Jézus-imádás? Mert ők azok, akik őszintén, gyermeki, misztikus hittel képesek az Isten jelenlétének az érzékelésére, ez a természetben élő ember sajátja. Ma ezt a természeti embert felszámolta a technikai ember. A pásztorok imádása vezessen vissza minket, általuk kézen fogva a természeti emberségünkhöz, a pásztorokat jellemző Isten iránti érzékenységhez. Akkor fogjuk átélni Rembrandt képét, amin a jászolban fekvő kis Jézusból áradó fény világítja meg az elébe térdeplő pásztorok arcát. Bennük a mi arcunkat is…
A következő csoda a napkeleti bölcsek csodája, vagy a mágusoké, mert királynak a legendák színezték át a három utazót, akik messzi országból jönnek, csillagot követve. Ők a mai szóval mondva az értelmiség, akiknek a feladata, hogy hallják az idők szavát, figyeljék azokat a jeleket, amikre egyáltalán érdemes figyelni. Ezt olvasva, szálljunk magunkba, mire figyelünk, gőgös értelmiség, amely már régen elárulta azokat, akiknek irányt kéne mutatnia. Érdemes elővennünk T. S. Eliotnak a Háromkirályok utazása című versét, ami talán a leghívebben próbálja meg a három utazó lelkivilágát megérteni. Ez volt életük nagy eseménye, ami rendkívüli nehézségekkel járt. A mai betlehemekben megjelenik három pompás ruhás király, de ők válójában megfáradt, poros utazók voltak. Ők azok, akik az útjuk során Eliot versében Jézus későbbi életének a képeit bejárták – ott van a három fa: Krisztus és a két lator keresztfája, ott van a szőlő, a borostömlő, a kockavetés, az ezüstpénz, amelyek mind Jézus életének eljövendő eseményeit jelzik. Ezek a versben csak szimbolikus utalások anélkül, hogy ők értették volna ezeknek a jeleknek az értelmét. Ők botorkáló utazók voltak, szem elől nem tévesztve a vezérlő csillagot és a végén kimondják a legfontosabbat: „megtenném újra”… Újra útnak indulnék, mert érzem a sejtelmes hívást a lelkemben. Idáig kéne eljutnunk nekünk is, ma élő értetlen, érzéketlen hívőknek.
Karácsony egy csodálatos „ámen”-ből kiinduló hatalmas örömujjongás, egy világot betöltő „alleluja”, a szerető Isten iránti hálaének, ami elvezet majd minket a kereszt botránya után a feltámadáshoz, a greccio-beli látvány örömútjához. Ezt ünnepeljük az „együgyű pásztorral” és a „botorkáló háromkirályok-utazókkal” együtt! Így lesz Istentől megáldott Karácsonyunk! Újra…
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
