Bár háborús időket élünk, e cím most nem háborúra utal, hanem egy gazdaságpolitikai koncepcióra, amely segítheti hazánk túlélését a várható, illetve a már most is fennálló zavaros időkben. A kard arra utal, hogy meghatározott gazdasági szegmensekben kinn kell lennünk a világpiacon, és versenyeznünk kell az ott jelenlévő piaci erőkkel a pajzs pedig arra, hogy ahol lehet védjük magunkat, vagyis a magyar gazdaságot.
Az első hidegháború végétől, az 1990-es évek elejétől a 2000-es évek végéig a világkereskedelem igen gyorsan, a világ GDP-növekedését jelentősen meghaladva fejlődött, majd az Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság nyomán ez a dinamika megtört, és azóta a világkereskedelem legfeljebb a GDP-vel arányosan növekszik. Ez azt jelenti, hogy míg korábban a külkereskedelem GDP-ben mért aránya világszinten erőteljesen növekedett, az elmúlt másfél évtizedben stagnál vagy visszaesik, vagyis a nemzetközi kapcsolatok összességében nem bővülnek. Ennek több oka is van. Egyrészt a nemzetközi kooperáció már elért egy olyan magas szintet, ami veszélyezteti az egyes országok ellátásbiztonságát, ami látványosan mutatkozott meg a Covid–19 nyomán, másrészt Kína felemelkedése, Oroszország megerősödése új geopolitikai törésvonalak kialakulásához vezetett.
Kína felemelkedésével az Egyesült Államok egyre inkább veszélyeztetve érzi pozícióit, és ezért korlátozni kívánja a Kínával való kereskedelmet és ezt rákényszeríti szövetségeseire is. A korlátozások elvben csak az „érzékeny” kettős, katonai és polgári felhasználású termékekre terjednének ki, a valóságban, mivel elektronikát már mindenhol használnak, a korlátozás a termékek széles körére vonatkozhat, ráadásul semmiféle kiszámítható szabály nincs, hogy melyekre, az Egyesült Államok a gyakorlatban bármit stratégiailag érzékeny terméknek nyilváníthat. A korlátozások már most sújtják a szövetségeseket, egy lézergyártó német céget például akadályoznak abban, hogy termékeit Kínába adhassa el. A fentiek mellett jelentkeznek az Európai Unió Oroszország elleni szankciói, amelyek a gyakorlatban nem Oroszországot, hanem az unió egyes tagországait hozzák nehéz helyzetbe.
Az Európai Unió klímapolitikája is hatalmas bizonytalanságot és még nagyobb gazdasági károkat okoz, ugyanis olyan fejlesztéseket kezdtek el nagymértékben támogatni, amelyek bizonyíthatóan zsákutcát jelentenek (például szél- és napenergia, elektromos autók, hidrogén gazdaság) és amint megszűnik a nagyarányú és fenntarthatatlan támogatás, a preferált iparágak össze fognak omlani, maguk után rántva a nekik bedolgozókat is.
Igen nagy bizonyossággal előre jelezhető, hogy a következő évtizedben a nemzetközi helyzet „fokozódni” fog, még akkor is ha esetleg valamilyen kompromisszummal az orosz–ukrán háború befejeződik, és nem alakul át még nagyobb konfliktussá. Egy új hidegháború kezdődik, ahol az egyik felet az Egyesült Államok és szövetségesei, a másikat Kína, Oroszország, Irán és gazdasági szövetségesei (BRICS+) alkotják. A két tábor között a gazdasági kapcsolatokat az Egyesült Államok mindenkori és a szövetségesek szempontjából kiszámíthatatlan politikája fogja meghatározni. De míg az Egyesült Államok politikája csak kiszámíthatatlan, az Európai Unióé teljesen irracionális (bevándorlás, klímapolitika, jogbizonytalanság a szerződések folyamatos átértelmezése miatt), amiből előbb-utóbb kijózanodás kell, hogy következzen, de az megint csak újabb zavaros átrendeződés forrása lesz.
Magyarország földrajzi elhelyezkedése miatt egy geopolitikai törésvonalon fekszik, ahol a történelem során gyakran ütközött a Kelet és a Nyugat. Normális körülmények között hazánk híd is lehetne a Kelet és a Nyugat között, élvezve a közvetítői szerep (kereskedelem) hasznát. De pont a fent említett körülmények miatt ez a közvetítő szerep erősen korlátos. Kérdés, hogy ezt előre látva a magyar gazdaságpolitika milyen súlypontokat képezzen?
Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a magyar gazdaság külföldnek való kitettsége túlzott, különösen akkor, ha az említett bizonytalanságokat is figyelembe vesszük. A nálunk kisebb és a nyugati világba jól integrálódott Dániában például a külkereskedelem arány a GDP-ben 69 százalék, míg nálunk ez az arány 81 százalék, ráadásul úgy, hogy a világgazdaság legkisebb rezdülésére a hazai külső egyensúly megbomlik, ami eladósodáshoz, jobb esetben a külföldi működőtőke-állomány (FDI) növekedéséhez vezet. Ám a működő tőke importja sem csodaszer, mert lehet, hogy pillanatnyilag el lehet kerülni a hitelfelvételt, hosszabb távon azonban folyamatos jövedelemkivitelt eredményez. Jelenleg (2022) a Magyarországon befektetett külföldi tőke évi 13 milliárd eurót visz ki az országból és 2022-ben a folyó fizetési mérleg hiánya is körülbelül ennyi volt (a folyó fizetési mérleg egyenlege határozza meg, hogy az ország eladósodik-e vagy sem). A folyó fizetési mérleg egyenlege elsősorban az áruforgalom egyenlegétől függ, tehát az egyensúly érdekében olyan politikát kell folytatni, amely kereskedelmi mérlegtöbbletre törekszik. Ez gyakran ellentmond a gazdasági növekedési ütemnek, ami egy általános sikermutatóvá és a nemzetközi vetélkedés fő tényezőjévé vált. Az 1970-es években is azért adósodtunk el (amelynek hatása máig tart) mert a gazdasági és politikai vezetés a növekedést az egyensúly fölé helyezte (persze csak addig, amíg tudta).
A fenntartható gazdasági fejlődés, az eladósodás elkerülése érdekében olyan gazdaságpolitikai prioritásokat kell alkalmaznunk, amelyek a hazai tulajdonú vállalatok exportképességét növelik, mégpedig a geopolitikai realitások figyelembevételével lehetőleg minél szélesebb körben, nem egy ország sikerére bízva magunkat. A hazai vállalatok exportképességének növelése, a vállalatok mögött lévő kutatói bázis fejlesztése lehetne tehát a „kard” a magyar gazdaságpolitikában.
Ami a „pajzsot” illeti, Magyarországon egy átlagos család kiadásainak mintegy 80 százaléka olyan termékekből és szolgáltatásokból áll, amelyek egy földrajzilag közeli területről (mintegy 100 kilométeres körzetből) gazdaságosan kielégíthetők, természetesen csak akkor, ha nem akarunk mindent Kínából importálni. Különösen fontos lenne ez az élelmiszeripari termékek esetében, ahol ma a mezőgazdasági termelés és a piaci értékesítés közé multinacionális vállalatok nyomultak be, köszönhetően a meggondolatlan privatizációnak, amellyel gyakorlatilag egész iparunkat a mögötte lévő kutatóintézetekkel együtt leromboltuk.
Az Európai Unió természetesen nem könnyíti meg a kevésbé fejlett országok felzárkózását, az uniós támogatások nem az ipar vagy mezőgazdaság versenyképessé tételét szolgálják. Ez kitűnően bemutatható a dél-európai országok, különösen Görögország és Portugália esetében, amely országok valójában addig zárkóztak fel, amíg nem voltak az unió tagjai, utána fejlődésük lelassult, az euró bevezetése következtében pedig nagymértékben eladósodtak (mert saját valuta hiányában nem tudták exportszektorukat leértékeléssel támogatni).
Az unió neoliberális ihletésű gazdaságpolitikáját (a verseny erőltetését, tulajdonképpen a multik támogatását) elsősorban úgy lehetne megkerülni, hogy helyi szinten termelői-fogyasztói szövetkezeteket hozunk létre, ahol az áru és pénzmozgás a szövetkezeten belül van és nem vonatkoztathatók rá az uniós szabályok. Az ilyen megoldások szűk gazdasági szemléletben nem gazdaságosak (mert a kínai import olcsóbb), biztosítani tudják azonban az ellátást akkor is, amikor a világgazdaságban zavarok vannak, és – nem utolsósorban – biztosítják a helyi foglalkoztatást.
Sajnos a magyar gazdaságpolitikát legalább öt évtizede (amire nekem saját gyakorlatból áttekintésem van) neoliberális eszmék vezérlik, amelyek a piac mindenhatóságát hirdetik a tudatos gazdaságfejlesztéssel szemben, holott a nemzetközi példák jól bizonyítják, hogy felzárkózni, gazdaságpolitikai célokat elérni csak tudatos és kitartó gazdaságpolitikai prioritások mellett lehetséges.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
