Egykoron a kommunizmus elhatározta, hogy legyőzi a természetet. Sztálin képtelen tervei a természet könyörtelen leigázását célozták (például a hatalmas szibériai folyók folyási irányának megfordítása). Ma a zöld kommunizmus vörös okkultistái könnyebb utat választottak, megpróbálják uralmuk alá hajtani a tudományt és így átalakítani a világot.
Kísértet járja be napjainkban az egész világot, a klímakommunizmus kísértete. Ma már nyílt titok, hogy a globalista politika megpróbálja uralma alá hajtani a tudományt. Egyes finanszírozásra szomjas tudósok, valamint szakmai és civil szervezetek politikai igények kiszolgálóivá váltak. Sőt ezeket a szervezeteket nem egy esetben a globális politikai háttérhatalmi elit hozta létre saját politikájának alátámasztására. Ordítóan feltűnő a zöld mozgalmak szorgos dörgölőzése a kommunista, liberális pártokhoz. Mert ma már egyre kevesebben hiszik azt, hogy a zöld mozgalmak tényleg csak a környezetvédelemről szólnak. Az avatatlan szemlélők is felteszik a kérdést, a környezetvédelemben alapműnek számító alkotások miért helyeznek olyan nagy hangsúlyt a keresztény vallás eltörlésére, lejáratására? Miért van az, hogy a Föld megmentése a zöld mozgalmárok szerint együtt kell járjon az emberiség létszámának drasztikus csökkentésével?
Alantas gazdasági és világuralmi érdekek a környezettudományt is szétzilálták. A hazug klímapolitikai lepel alatt világhatalmi törekvések rejtőzködnek. A klímahisztéria csak „csont” az avatatlan tömegek számára, a lényeg az energiaforrások és a hatalom megszerzése. Arcátlan módon éppen azok tetszelegnek most világmegmentői szerepben, akik ezt az elembertelenedett fogyasztói társadalmat ráerőltették a tömegekre. A klímakommunizmusnak is megvan a maga progresszív-liberális Saul Alinskyje, aki a balliberális közösségi felforgató szervezkedés sémájának ördögi kiagyalójaként vált hírhedtté. A klímakommunizmus atyja nem más, mint Maurice Strong (1929–2015) olajmágnás és világszélhámos, akinek a nevét az átlag állampolgár talán nem is ismeri, pedig a világ egyik legbefolyásosabb embere volt. Ő volt a szellemi atyja a háttérhatalmi világelit azon stratégiájának, hogy a környezetvédelemre hivatkozva megpróbálják rákényszeríteni a világ népeire a világállam elképzelését.
A stratégia ideológiája szerint a környezetvédelmet azért kell végső soron a világállamnak alárendelni, mert csak így lehet megvédeni bolygónkat a nyerészkedő, felelőtlen és hanyag emberektől. A szépen csengő szavak mögött a világkormánynak elsőbbséget adó politika húzódik meg, amely szerint a végső szó kimondása a világkormányt illeti meg, és az egyes embereknek engedelmeskedniük kell ennek a világkormánynak. A környezetvédelem hangzatos jelszavai mögé bújva el lehet venni a természetes személyt illető és általa működtetett vagyont, lehet korlátozni az önrendelkezését, és arra is rá lehet kényszeríteni, hogy adja át a világ irányítását egy önjelölt csoportnak. Ez a világkormány arra is jogot formálhat, hogy általa az emberiség közös érdekeinek kikiáltott vélt értékek megvédéséhez akár erőszakot is alkalmazzon. Példaként említem a Világgazdasági Fórum (WEF) két évvel ezelőtt napvilágot látott javaslatát, amelynek a célja úgy csökkenteni a nemesfémek és fosszilis üzemanyagok iránti globális keresletet, hogy megszüntetnék a magántulajdont, első lépcsőként a magánszemélyek gépkocsi tulajdonjogát (az emberek közösen használnák az autókat).
A föntebb említett Maurice Strong kanadai milliárdos egyébként annyit értett a környezetvédelemhez, mint a szamár a szaxofonhoz, ugyanis tizennégy éves korában otthagyta a középiskolát, és később sem érettségizett le, így felsőfokú tanulmányokat soha nem folytatott. A formális oktatás hiánya azonban nem csökkentette önbizalmát, nem akadályozta meg abban, hogy a „kívülről zöld, belülről vörös” mozgalom kiépítésének központi figurájává váljon. Ott volt minden egyes mérföldkőnél, 1972-ben ő elnökölte a stockholmi környezetvédelmi világkonferenciát, majd vezetője lett az ENSZ környezeti programjának. Kofi Annan egykori ENSZ-főtitkár helyetteseként hatalmas befolyásra tett szert. Az ő vezető szervezésében zajlott a riói csúcs is (1992), és ő dolgozta ki a kiotói egyezményt (1996). Ugyancsak ő szervezte meg a környezeti civil mozgalmak (az ENGO-k) állami támogatásának rendszerét. Nem azért választották meg ezekre a pozíciókra, mert olajfeldolgozó cégek elnökeként annyira kitűnt volna, mint környezetvédelmi aktivista, hanem a kapcsolatai voltak lényegesek a nemzetközi klímahisztéria vajákosai számára. Több nemzetközi méretű gazdasági és üzleti botrány is beárnyékolta pályafutását. Most már meg sem lepődhetünk azon, hogy Soros Györggyel is árult egy gyékényen, szintén botrányos végkifejlettel. 2015-ben halt meg, de az általa elindított rendszer akkorra már önjáróvá vált, ma is működik, méghozzá egyre fenyegetőbben, mint valaha.
Maurice Strong tudományos szélhámosságához egy 19. századi téveszméhez nyúlt vissza. Klímahisztériás ámokfutását a tudomány más területén egyébként kiváló svéd tudós, Svante Arrhenius 1896-ban publikált, de téves feltételezésére alapozta. Arrhenius fölállított egy, a maga idejében ellenőrizhetetlen elméletet, azonban ezt az üvegházeffektusnak nevezett teóriát már kortársai is elvetették, egy beavatott szűk körön kívül senki nem méltatta figyelemre. Arrhenius többek között azt állította, sajnos helytelenül, hogy hatezer méter magasságban van egy vastag szén-dioxid-réteg, amely visszaveri a Földről kisugárzott infravörös sugarakat. Ma tudjuk, hogy ilyen szén-dioxid-ernyő egyszerűen nem létezik. Téves feltevésének másik lényegi eleme, hogy szerinte a szén-dioxid-koncentráció duplázódása a légkörben öt-hat Celsius-fokos felszín közeli melegedést okoz. Az idő erre az állítására is rácáfolt. Azonban a tudomány azért tudomány, mert képes a korábbi tévedéseit korrigálni. A tudományban a modell és a valóság tartós eltérése esetén a hibás modellt eredményező hipotézist elvetik.
Nem így a klímapolitikában, mert itt a valóságot igyekeznek a klímamodellhez igazítani. A kőkemény gazdasági és világuralmi érdek a teljes környezettudományt a befolyása alá vonta. Ezért megbocsáthatatlan bűnt követett el ezen a téren Maurice Strong, aki ezt a hamis tézist felkarolta, és a globalista politika szolgálatába állította, becsapva a tömegeket azzal, hogy ezen elmélet egyedüli és kizárólagos helyességét szajkózta. Így aztán mára a józan emberek szerte a világon, sőt a másként gondolkodni merő nemzeti kormányok is a világelit, valamint Maurice Strong által létrehozott zöldgépezet harapófogójába kerültek. Mindezt meggyőzően igazolja a Trump-kormányzat első évében a Föld napján „Felvonulás a tudományért” jelszóval amerikai kutatók által megszervezett demonstráció. Ugyanis a tudósok egy része ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy tiltakozzon a Trump-kormányzat klímaváltozást érintő tervezett intézkedései ellen. A korábbi bukott amerikai kormányzatot támogató hálózatnak köszönhetően más országokban is legalább száz helyszínen szerveztek szimpátiatüntetést. A világmédia pedig szándékosan egyoldalúan közvetítette a klímaváltozás és a levegő szén-dioxid-tartalma közötti összefüggéssel kapcsolatos tudományos nézeteket.
Számunkra talán nem meglepő módon, annak idején a Trump-kormányzattal szemben az e témában indított médiatámadás során még csak meg sem említették azt a nem kis hírértékkel bíró eseményt, amely szerint Richard Lindzen légkörkutató professor emeritus (Massachusetts Institute of Technology) petíciót juttatott el Trump elnökhöz azzal a kéréssel, hogy lépjen ki az ENSZ klímavédelmi megállapodásából, amint ezt a kampánya során is ígérte akkoron. Érdemes szemléltetésül ebből a petícióból egy rövid részletet idézni: „Az Egyesült Államok és más kormányok 2009 óta a globális klímavédelemmel kapcsolatban olyan intézkedéseket hajtottak végre, amelyek tudományosan nem igazolhatók, de már most is komoly szociális és gazdasági károkat okoznak és fognak okozni – anélkül, hogy a környezet számára bármilyen előnnyel járnának.” Ezt a petíciót néhány hét alatt a világ minden tájáról több mint háromszáz jelentős tudós és magasan képzett szakember írta alá, több kapcsolódó szakterület jeles képviselőjeként, köztük magyarok is. A petíció lényege szerint a klímaváltozást a levegő szén-dioxid-tartalma gyakorlatilag nem befolyásolja, hiba a klímaváltozást egyetlen kiváltó oknak, a szén-dioxid-emissziónak tulajdonítani.
Miskolczi Ferenc magyar származású professzor, a NASA volt klímakutatója szintén ezt a nézetet vallja, hogy a szén-dioxid-kibocsátás és a klímaváltozás között nincs összefüggés. Főnökei azonban megtiltották kutatási eredményeinek közzétételét, ezért inkább kilépett. E téren öt évvel ezelőtti fejlemény, hogy nyilvánosságra került az Európai éghajlat-nyilatkozat, amelyet az ENSZ-nek elküldtek, és amelyet 702 tudós és szakember írt alá. Az európai klímanyilatkozatot Magyarországról ketten írták alá: Király József vegyészmérnök és Szarka László geofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Mind a két említett petíció egyetértett abban, hogy a jelenlegi klímapolitika értelmetlen és súlyosan aláássa a gazdasági rendszert. Jól látható tehát, hogy a valóság nem akar a globalista tudományos dogmák véleményhatalmi terrorjának ketrecében illedelmesen meghunyászkodni. Az ilyen jellegű véleménydiktatúra elleni lázadások egyre szélesebb körben lesznek tapasztalhatók. Napjainkban nem a tudomány szabadsága ellen, hanem éppen a tudomány szabadságának visszaszerzéséért folyik a globális küzdelem.
Sajnos a zöld hitetés berágta magát a katolikus egyház testébe is. Egyes tekintélyes egyházi személyiségek, többek között Walter Brandmüller bíboros szerint az „Amazónia: új utak az egyház és az integrális ökonómia számára” című 2019-es püspöki szinódust előkészítő dokumentuma egyszerűen eretnek iromány, amely Krisztus misztikus testét, vagyis az egyházat egy ökológiai, szociális és pszichológiai témákkal foglalkozó NGO-vá változtatná. Müller sarkos véleménye: nem szabad a klasszikus filozófia és az egyház eddigi tanítását feladni „az amazonasi kozmovízió kedvéért”, az egyháznak nem a biodiverzitásra és az ökológiára kell koncentrálnia, hanem Krisztusra. Nem egyházi, hanem világi vonalon viszont a dán kormány utolérhetetlen a zöld hitetésnek való bedőlésben. Ugyanis a világ első, mezőgazdaságot érintő károsanyag-kibocsátási adójáról a dán kormány ez évben állapodott meg. A dán parlament várhatóan még idén elfogadja azt a törvényt, amely szerint 2030-tól az állattenyésztésből származó szén-dioxid-kibocsátás után tonnánként 300 koronát kell fizetniük a gazdáknak, ez 2035-től 750 koronára emelkedhet.
Václav Klaus, volt cseh elnök szerint „Könnyen lehet, hogy már eljutottunk olyan fázisba, hogy a tények, az ész és az igazság már tehetetlenek a propagandával szemben”. (Kék bolygó zöld béklyóban című könyve) Mindannyiunk és utódaink érdekében csak remélni merem, hogy ennek a kitűnő elmének ez esetben nem volt igaza.
A szerző jogász
