A szakirodalom ez ideig az árvizek három csoportját különböztette meg: a jégtorlódásból eredőt jeges árvízként, a hirtelen elolvadó hótömegből fogantat tavaszi árvízként, míg a nyári nagy esőzésekből következőt zöldárként emlegetik. A tudományos definíciók megdőlni látszanak, már csak azért is, mert a kontinentális földrészeken eltűnőben a tavasz és az ősz is, a nyarat pedig – legalábbis Európában – egyre kevésbé a nagy esőzések, sokkal inkább makacsul tomboló aszályok jellemzik.
Éghajlati változások ide, globális felmelegedés oda, egyvalami biztosan nem változik, az árvizek sunyin vissza-visszatérnek. Átalakulva, zordabban, pusztítóbban, újra és újra bebizonyítják nekünk halandóknak, hogy azért a víz az úr. A klímaváltozás csak fokozza a bajt, újabb csapásokat mér az emberre, a természetre, nem kímélve az épített örökséget sem. Mint most is, napjainkban Kelet-Közép Európában megtapasztalhatjuk, ezek a csapások egyre kegyetlenebbek és szeszélyesebbek, az ár hidakat söpör el, házakat, embereket temet be, tragédiák sorozatát okozva Lengyelországban, Csehországban, Ausztriában is. Ahol a tél nyáron jött, szeptemberben nyolcvan centi hó hullott a hegyekben, a víztömeg pedig lavinaként ömlött a Kárpát-medencére.
Mi, magyarok, a vízügyi szakemberek előrejelzései alapján megúszhatjuk a nagyobb bajt, azt, hogy az ár a kritikus pontokon, Visegrádnál, Szentendrénél és Budapesten áttörje a gátakat. Szomszédaink intő tragédiái azonban felkiáltójelek, általános ébresztőt kell, hogy fújjanak a kontinens és a világ egészében is. A katasztrófák rá kell, hogy ébresszék Európa népeit, és magát az Európai Uniót is, hogy a klímatévelygéseivel (és okaival!) szembeni védekezésnek, elővigyázatosságnak nincs alternatívája. Nincs haladéka. Nem tudhatom, holnap nem én leszek-e az áldozat.
A 2013-as árvizet, amely a térségben talán Magyarországon volt a legsúlyosabb, az előzte meg, hogy 2012-ben a huszonnegyedik órában a kormány elbontatta az elavult szentendrei gátat, s a helyén mobilfalat állítottak fel, az országban először. Éppen ilyet terveztek a Római-partra is Tarlós István főpolgármestersége idején, amiből aztán a lakossági tiltakozások hatására nem lett semmi.
Nem véletlen tehát az, hogy újra fellángoltak a viták is, helyes döntés volt-e engedni annak a baloldali politikusok által felkorbácsolt indulatoknak Óbudán, amely a mobilgát megépítésének elmaradásához vezetett. Ennél csak az a súlyosabb következmény, hogy ilyen horderejű szakmai-tudományos kérdésben, mint a védekezés mikéntje és stratégiája, a politikai haszonszerzés felülírhatja a katasztrófa kezelését. Mert ellenzéki politikusok már 2013-as árvíz idején is egymás hegyén-hátán lapátolták a homokot, néha az volt az ember érzése, hogy több politikus van a gáton, mint ahány homokzsák. Most pedig még erre is rátettek némelyek néhány lapáttal.
Akkoriban például bejárta a sajtót az a fotó, amelyen civilek a fenekénél tolva segítették fel Gyurcsány Ferencet a platós teherautóra, hogy néhány fotó erejéig lapátot ragadhasson, majd a képek elkészülte után puskagolyóként távozott. Most az új legnagyobb ellenzéki párt, a TISZA vezetője, Magyar Péter keverte ide a politikát, folyamatosan támadva a kormányt, nincs elég katona a gátakon, hol vannak az önkéntes katonák stb.
Visszás, ha az árvízi védekezést politikai píárcélokra használja bárki is, akkor is, ha híveit egyébként buzdítja, minél többen vállaljanak önkéntes munkát, maga pedig akkor is töltögeti a homokzsákokat, amikor a fotósok már elpucoltak.
A bajban úgy is kiderül, ki a legény a gáton.
A szerző újságíró
