„Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett…” – Balassi Bálint Ex psalmo 42 (azaz a 42. zsoltára) kezdődik ezzel a sorral, hűen követve a Zsoltárok könyve és az 1551-es genfi zsoltár szavait, figyelmeztetve a csüggedést (akár a szomjat) oltó hit erejére, és megfogalmazva egyúttal az istenkereső ember dilemmáit is. Ezek közül a leginkább elgondolkodtató kérdés az lehet, hogy vajon Isten elfelejti-e az embert. A válasz pedig egy másik kérdés: Vajon az ember elfelejti-e az Istent? Ha igen, akkor a szomjúságot a felejthető vágyak keltik, ha viszont nem, az ereinkben csörgedezik a „szép híves patak”, és örök jelenné válik bennünk a csillag arany-békessége.
Hozzáolvashatjuk a kérdéshez Adytól Az Isten-kereső lárma című verset, a bolondok lármájából kelt ijedelemmel és a „sokféle mese” újragondolásával, melyek helyett csak egyetlen történettel volna jó azonosulni, az önigazoló „falánk ravaszság” és a mennyel kötött alkuk után – ahogy Szécsi Margit Szép jelen, szép csillag című versében – „hinni annak,/ki jóságos kezében altat”. Illyés Gyula Karácsony című versét ugyan szintén az önfelkutatás szándéka indítja („Arrébb teszem a jót a rossztól”), itt is jelen van azonban az alkudozás: „Én fölkínáltam, ha segítesz,/segítek én is neked”.
Vajon segíthet-e az ember Istennek? Önmagát ápolja a felismeréssel és az elfogadással – mutat rá Babits Mihály Az elbocsátott vad című verse. Háromszor ismétlődik meg benne a kijelentés, hogy „nem hiszek az Elrendelésben”, helyette ott van ugyanis a szabadság és az akarat (melyből összeolvasható akár a szabad akarat, a választási szabadság felelőssége is), végül ez a szabadság fogalmazódik az imádságba, a felismerésbe, hogy elrendelés-hit nélkül valaki csak annyira szabad, „mint a bolond bogáncs a szélben/vagy vad bozót között a vad”.
Áprily Lajos imája (Lassú szárnyon) még mindig a bizonytalanság helyzetéből indul el, szembesülve az emberi természet gyöngeségével, az „énekre béna, hitre gyáva” magatartással, de tisztázza azt is önmagában az imádkozó költő, hogy a Teremtőhöz való közeledés egyik legnagyobb akadálya a félelem. Nem az istenfélelem, az ótestamentumi értelemben, hanem az istenbizalom hiánya. „Uram, a két szárnyam nehéz,/hozzád emelkedni ma nem mer./Ne bilincselj meg és ne bánts/nagy súlyoddal, a félelemmel.” A vers szerinti dilemmákat tehát az is fokozza, hogy a félelemnek ugyanaz a forrása, mint a szeretetnek. Az Istennel való találkozás megrendítő élménye (avagy az egzisztenciális megrendülés) az ószövetségi kegyességi nyelvben úgy fogalmazódik meg, hogy a félelem, a tisztelet vagy a szeretet egymás szinonimái lesznek. Az ember a teremtettségben mindaddig kiszolgáltatva érzi magát, míg rá nem ébred az örök hűség mivoltára, arra, hogy a felelősség kölcsönös: a Teremtő nem hagyja magára teremtettjét.
Ezt bizonyítja (egy másik Ady-vers címével) Az Úr érkezése, a megváltás bizonyosságával záruló karácsonyi üdvtörténet. A költő szavaival: „Mikor elhagytak,/Mikor a lelkem roskadozva vittem,/Csöndesen és váratlanul/Átölelt az Isten.” Ez a csöndes váratlanság az ajándékjelleg lényegét is magában foglalja. A karácsonyi ajándékok csupán tárgyiasult formái annak az áldozati gesztusnak, mely már nem a félelemből, hanem a szeretetből fakad. Miközben a terjedő sötétség mindent megtesz az érzékek finomhangolása ellen, a karácsonyi ajándékok nem tompíthatják annak érzékelését, hogy a karácsony az ajándék maga.
Ajándék lenni, ajándékká válni – azt is jelenti ez, hogy feltétel nélkül odaadom magam. „Én is ládd, én is ládd,/hóban lépegetnék,/ha a jeges táj fölött/karácsony lehetnék. (…) Hó fölött, ég alatt/nagy könyvből dalolnék/fehér ingben, mezítláb,/ha karácsony volnék” – írta Weöres Sándor a Nől a dér, álom jár című és kezdetű versében. Az adventi várakozás pedig – ha jól gazdálkodtunk az ünnepi, a kairoszi idővel – segíthetett a lélektakarításban. Mindennek ellenére! Reményik Sándor A mi adventünk című verse (az 1918-as Fagyöngyök című kötetéből) ma is aktuális, különösképpen az utolsó versszak: „A békejobb még vissza-visszarándul,/Még lőporfüsttől fekete a völgy/S kaszáját gúnnyal feni a halál,/De már valami köztünk s közte áll,/De hegyormokon csendes rőzseláng,/De a lélekben béketüzek égnek/S ezer haranggal harangoz az Élet!”
A karácsony a keresztyénségben elsősorban a „Gyermek” (az Isten fia), de valahol mindig a gyermekkor is. Mint Szabó Magda Karácsony című versében áll: „Húzzák már komoly szarvasok/az ünnepet,/szájuk körül az esti pára/s az eltűnt gyermekkor lebeg.” A felnőtt számvetése azonban, bármennyire is odázná azt, elkerülhetetlen. „»Honnan jössz« – kérdezem a hótól./»Te hová mégy?« – a hó ezt kérdezi.” A „hová mégy?” kérdésre adott válasz (és az is, ha nem tudunk rá felelni) szinte mindent elárul rólunk. Ars poeticánk, életcélunk, világképünk, létezés-filozófiánk olvasható ki belőle.
Addig is melengessük most a szívünkben („mint az szomjú szarvas” teszi a forrás mellett) Babits Mihály Karácsonyi énekének utolsó versszakát: „Szeress hát minket is, koldusokat!/Lelkünkben gyújts pici gyertyákat sokat./Csengess éjjünkön át, csillantsd elénk/törékeny játékunkat, a reményt.”
A szerző irodalomtörténész
