2024. szeptember 20. péntek. 6:50
Frissítve: 2024. szeptember 20. 6:54
Különös hír jelent meg nemrégiben. Arról van szó, hogy megszüntethetik az óvodai jeleket a bécsi óvodákban. Valami rendkívüli lehet ez az ügy, mikor minden médium a háborúkról, a terrortámadásokról, a legújabb kori népvándorlásokról és például az úgynevezett jogállamisági vitákról szól.
Talán jobban megértjük az óvodai hír jelentőségét, ha a bécsi városi hivatal magyarázatát elolvassuk: „A cél az, hogy a gyerekek ne kapjanak olyan szimbólumokat, amelyekkel nem tudnak azonosulni, illetve a később csatlakozó gyerekek ne csak az olyan megmaradt szimbólumok közül választhassanak, amelyekhez nem kötődnek pozitív asszociációk.” A régi, unalmas óvodai jeleket modern címkék követhetik, például fényképekkel ellátott nevek. A hivatal a jelcsere lényegét abban látja, hogy a gyerekeknek nem kell olyan jel, amit nem ők választottak maguknak. A hivatal álláspontja szilárd. A végtelenül liberális jelleváltás után például elkerülhetők az olyan hallatlanul komoly helyzetek, hogy egy gyereket a társai – a jele miatt – gombának nevezzenek. Bizonyos Johanna Mikl-Leitner, Alsó-Ausztria néppárti kormányzója egyenesen kijelenti, hogy a jelek segítenek a gyerekeknek megtalálni az óvodai kampójukat, ahová a ruhájukat akaszthatják. Nahát. Ki gondolta volna? A kormányzó további okosságokhoz is eljut: „Fenntartjuk az óvodák autonómiáját, mert meggyőződésünk, hogy a pedagógusok tudják a legjobban, mi a jó a gyermekeinknek.” Nahát. Ez is ki gondolta volna?
Bécsben tehát jelháborús veszély fenyeget, mert például néhány szülő felháborodott, hogy miért is kell elvenni a gyerekeiktől azokat a jól bevált régi szimbólumokat, amik a szülőknek olyan kedvesek voltak.
Az óvodai híren már csak azért sincs sok csodálkoznivaló, mert az osztrák főváros népességének felét már a bevándorlók teszik ki. A féktelen liberalizmus jegyében virágozhat ott százféle virág. Az újonnan érkezettek régi óvodai jelekkel szembeni ellenérzése bizonyos szempontból érthető. A kis Ahmed nyilván nem venné szívesen, ha az óvónénik egy malacka jelet adnának neki. A Nigériából Bécsig szaladó fekete kislány, Ngongi meg biztosan elsírná magát, ha ő meg az oroszlán jelet kapná. De nem kell azonban nekiállni migránsozni, az ügy nem csak őket érinti. Egy osztrák fiúcska vagy lányocska sem biztos, hogy örülne az új fogasmegjelöléseknek. Őket derék szüleik már az olyan komoly ügyekbe is beleavatták, miszerint ki kell dobni az olyan elavult nemi szerepeket és szavakat, hogy a világban csak kisfiúk és kislányok vannak, akikből aztán férfiak és nők lesznek, ugyan, ezek olyan elavult, ócska tételek. Mondd meg, kedves gyermekem, mi is akarsz lenni. Fiú? Lány? Egyik sem? Jól figyelj az óvodában azokra a szakállas nénikre és fütyi nélküli bácsikra, akik majd elmondják neked, hogy mi is ennek a végtelenül liberális életnek a rendje.
A lényeg tehát, hogy az óvodás azonosulni tudjon a jelével. Legyen az a saját fényképe, amelyre írástudó apukája vagy anyukája rárajzolja a nevét, nézze magát a fogas melletti képen, ezzel megtette az első lépést az erősen kívánt korlátlan szabadság felé, ahol nincs más, csak az én, az én és az én.
A másik gyerek nem számít, csak az én, egészen addig, amíg jön egy drága, kedves emberijog-védő, és szigorúan rámutat arra, hogy a fényképemen felismerhető, azonosítható vagyok, és ezzel megsértem saját személyiségi jogaimat. Vagy a szomszéd fogas képének apukája meglátja, milyen kabátban járok. Arról nem is beszélve, hogy a kép, amellyel egyelőre azonosulni tudok, mert azon én vagyok, arra késztetheti a többieket, hogy szemüvegesnek, nagyfülűnek, görbe orrúnak, fésületlennek, ferdeszeműnek vagy bokszosnak nevezzenek.
Az óvodai jelek lecseréléséről szóló hír keltette gondolatokat és indulatokat még sokáig lehetne pörgetni. Előbb-utóbb azonban elérnénk oda, hogy békén kéne hagyni a régi, jól bevált jeleket. Eddig ugyanis senkinek sem származott baja abból, hogy óvodásként az autó, a csillag, a maci, a sündisznó vagy a pöttyös labda volt a jele.
A szerző író
