Rapanui – a „világ köldöke”, ahogy a helyiek így nevezik – ugyanannyi kérdést vet fel a kutatók körében, mint a maja piramisok vagy Stonehenge. Még a sziget jellegzetessége – a kőből készült Moai kőszobrok – is viták tárgya.
Mit is mondhatnánk erről az ősi civilizációról? Nem tudni, hogy kik, mikor, és ami a legfontosabb, hogyan sikerült eljutniuk Rapanuiba – elvégre ehhez nagy távolságokat kellett megtenniük. Például a szomszédos Pitkernbe – akár kétezer kilométert, a szárazföldre pedig még másfél ezret.
Egészen a közelmúltig úgy vélték, hogy Rapanuit a nyugatról érkező polinézek népesítették be a 9–12. században. A szigetet akkoriban sűrű pálmaerdők borították, és élelemben sem volt hiány.
De fokozatosan nőtt a népesség, és a 17. századra elérte az ilyen kis területhez képest hihetetlen nagyságot – 15 ezer embert. Természetesen a lakosság igényei is nőttek.
Az erőforrások éléskamrája fokozatosan szűkössé vált. A rapanuiak rossz napokat éltek át: éhínség, törzseken belüli összecsapásokat, kannibalizmust. Az eredmény pedig demográfiai és kulturális összeomlás lett. A tudományos közösségben ezt az elméletet „ökocídiumnak” vagy ökológiai öngyilkosságnak nevezik.
Az istukanami moai építésével, mint a tudósok kiderítették, a szobrászok egy különleges kasztja foglalkozott.
Ez megmagyarázza, hogy a holland utazó, Jacob Roggeven, aki 1722 húsvétvasárnapján partra szállt ezeken a partokon, miért látott pálmafák helyett lehangoló sivatagi tájat. És nem számolt háromezernél több bennszülöttet.
A dán, ausztrál, svájci és amerikai egyetemek tudósaiból álló nemzetközi kutatócsoport új tanulmánya azonban megkérdőjelezi a rapanui civilizáció sorsáról alkotott hagyományos nézeteket.
„Tanulhatunk tőlük”
Victor Moreno-Mayar, a Koppenhágai Egyetem genetikusa és kollégái 15, körülbelül 1670 és 1950 között élt a boriginal nép maradványainak vizsgálatára vállalkoztak.
A tudósok arra számítottak, hogy a populáció összeomlásának bármilyen jelét – például a genetikai sokféleség hirtelen csökkenését – megtalálják. Meglepő módon a bioanyag semmi ilyesmit nem tartalmazott.
„Ellenkezőleg, elemzéseink a népesség folyamatos növekedését mutatták a tizenharmadik századtól kezdve egészen az európaiakkal való kapcsolatfelvételig. Ez egyenesen ellentmond a hirtelen népességcsökkenés elképzelésének” – mondja Barbara Souza da Mota társszerző, a Lausanne-i Egyetem Biológiai és Orvosi Tanszékének kutatója.
A Moreno-Mayar-csoport következtetései teljes összhangban vannak azokkal, amelyeket néhány hónappal korábban a Columbia Egyetem munkatársa, Dylan Davis paleoökológus tett. Ő és kollégái feltérképezték a Rapa Nui sziklakerteket – egy olyan mezőgazdasági módszert, amely a talajt sziklákkal keveri. Ennek eredményeként a nedvesség és a tápanyagok sokkal tovább megmaradnak, és a termés is bőségesebb.
Korábban úgy gondolták, hogy a sziklakertek területe akár 21 négyzetkilométer is lehetett (a sziget területének mintegy 12 százaléka). Ennyi kellett ahhoz, hogy 15 ezer embert tápláljanak.
Davies azonban megállapította, hogy a földek mindössze 0,76 négyzetkilométert fedtek le. Egy ilyen területről a termés kicsi volt. De két-háromezer bennszülött táplálására elég volt – ennyit számolt meg 1722-ben Roggeven holland partraszálló.
„A rapanuiknak sikerült túlélniük a Föld egyik legtávolabbi helyén. És ezt meglehetősen sikeresen tették – mondta Dylan Davies. – Tanulhatunk tőlük valamit, legalábbis a korlátozott erőforrásokkal való gazdálkodásról.”
Egy kis tutajon
A mostani tanulmány egy másik sötét foltra is fényt derít, amely ébren tartja a történészeket és a régészeket. Vajon a Húsvét-sziget őslakosai átutaztak-e az óceánon? Meglátogatták-e keleti szomszédaikat?
Elméletileg lehetséges. A rapanuiak fénykorában, amikor még sűrű erdők nőttek körülöttük, különösebb nehézség nélkül lehetett tutajt vagy csónakot építeni. Gyakorlatilag ezt 1950-ben bizonyította be Thor Heyerdahl norvég régész és utazó – pálmatörzsekből épített úszó eszközt, és azon eljutott Dél-Amerika partjaihoz.
Azonban már a 21. században a szakértők az ősi polinéziaiak DNS-ének elemzése alapján elvetették a „tengeren való átkelés” hipotézisét. A genetikus Moreno-Mayar úgy döntött, hogy tisztán tudományosan növelte a reprezentatív mintát. És a statisztika nagyon mást mutatott.
A genom tanulmányozásával megállapította, hogy a rapanui-génállomány mintegy tíz százaléka indián eredetű. De ami ennél is fontosabb, a tudós arra a következtetésre jutott, hogy a két népesség már azelőtt találkozott, hogy az európaiak megérkeztek volna a szigetre és Amerikába.
„Ez az eloszlás – vonta le a következtetést Moreno-Mayar – összhangban van az etnikumok közötti érintkezés változatával. Valószínűleg a 13. és a 15. század között történt. Bár még mindig nem lehet pontosan megmondani, hogy pontosan hol.”
A 16. századi spanyol navigátor, Pedro Sarmiento de Gamboa feljegyzéseiben ugyanis indiánok történetei olvashatók az inkák uralkodójának, Tupac Yupanquinak hatalmas flottájáról. Az uralkodó egyszer ezen utazott el távoli szigetekre.
A rapanuiknak viszont van egy legendájuk egy Tupa nevű tengerentúli vezérről, aki egyszer baráti látogatást tett a szigeten. Hogy ki látogatott meg kit, azt a tudósoknak még nem sikerült kideríteniük.
