Itt van nekünk Pressman nagykövet, és a napokban megint megpálcázott bennünket. De hát egy jó pedagógusnak – márpedig ő egyben az is, hiszen egyfolytában nevel bennünket, félvadakat – ez az egyik dolga. Vagyis, ha történetesen botlik a gyerek, ő elkapja, és azzal a lendülettel kirázza a gatyájából. Igen, ő már többször is bizonyította, kiváló pedagógus. Sőt klasszikus, még az ókorból itthagyott, az Íliászból megismert paidagógosz, gyermekvezető, oktató és nevelő. Még belegondolni is borzalom, mi lenne velünk, magyarokkal, ha ő nem fogja a kezünket, nem vezet bennünket a nagy égzengés közepette.
Nem érdekli, hogy egy nagykövetnek nem éppen ez a dolga, feladatkörét gyakorta összetéveszti egy helytartóéval, de csak azért, mert roppan jóságos. Most is gyújtó hangú beszédet tartott a Budapest Fórum nemzetközi külpolitikai konferencián, mégpedig a demokrácia fenntarthatóságáról és működtetéséről, s a beszédétől feltüzelve már-már rögvest elindultunk a demokrácia útján, a gátakra. Még meg is simogatta a buksinkat, mondván, mi ’56 bátor népe vagyunk, ugyanakkor nem érti, miként lettünk oroszbarátok. Hát igen-igen, bár ’56 is és az oroszbarátság is némileg félreértésen alapul. Mert mi ’56-ban a Szovjetunióval harcoltunk. Igaz, a szovjet himnuszban benne volt, benne van, hogy a nagy Oroszország kovácsolta frigy, mármint az unió, de a koalícióban számtalan nemzet sütkérezett a szocialista jólétben, nem is beszélve még a kollaboránsokról.
Annak idején Pressman hazájából üzengettek szerencsétlen kölyköknek a Szabad Európa Rádión, hogy eszükbe ne jusson feladni, a kispuskájukkal csak bátran rontsanak neki a ruszki tankoknak, mert ők bizony, mármint az amik, úton vannak. Jönnek. „Tartsatok ki, magyar testvéreink, mert jövünk” – harsogták már reggeli ima helyett is, és valóban jöttek. Kicsit komótosan, kicsit lassan ugyan, de aztán néhány évtizedes késéssel Pressmanék tényleg megérkeztek. És ez a csigagyors nagykövet, igazi paidagógoszhoz méltón, a szemünkre hányja, hogy miként cimborálhatunk mi most ezekkel az álságos oroszokkal. Igen, a nagykövet nem mos kezet már kora este, hogy na, végre, le van tudva ez a nap is, hanem jó nevelőként, mint a klasszikus kori Athénban az a rabszolga, aki a gyermeket az iskolába vitte, haza is kísérte, és talán még a lefekvése után is figyelemmel kísérte további működését is, otthoni felkészülését. No meg persze idővel a rá bízott fiatal erkölcsi nevelőjévé is vált.
Hát bennünket az ami nagykövet nevel. Nekünk David Pressman jutott. Ő pedig nem csupán személyes példájával, hanem furmányos kérdéseivel is igyekszik valamennyi kettős beszédű magyart jó úton tartani. Most például egyebek mellett azt kérdezte: „Hogyan lehet 1956 népe ilyen jó viszonyban Putyin Oroszországával is? Hogyan lehet egy ország az Európai Unió tagja úgy, hogy eközben háborúban áll Brüsszellel? Hogyan lehet az Egyesült Államok szövetségese, miközben – a miniszterelnök szavaival élve – annak ellensége is?”
A vezérdemokrata nagykövet még azt is mondta, hogy Magyarország szövetségesei eddig egy-egy szemforgatással elintézték a kormány óriásplakátokra nyomtatott üzeneteit, és inkább arra figyeltek, milyen politikát folytatnak Orbánék. Mostanra azonban eljutottak oda, hogy megkérdőjelezik, valóban demokrácia-e Magyarország. És ezt egy amerikai teszi.
Hát igen. Így viselkedik egy valódi, vérbő demokrata. Mégpedig a vérbő demokrácia országából. Kennedy elnök soha ki nem derülő meggyilkolása óta tudjuk, látjuk, miként is kell egy működő, exportképes demokráciának üzemelnie. Mint egy vurstlinak. Tele, tele céllövöldékkel, s már csak az óriáskerék és a jeti, no meg a kardnyelő, a bűvész és kígyótestű nő hiányzik, és aztán csodájára járnának a népek az egyenesen az ókorból kapott népuralomnak. Ámbár, így is álmélkodnak, például azon is, hogy az amerikaiak miként engedik ki legjobbjaikat, mint például Pressman paidagógoszt. Pedig ő sokakat oktathatna saját hazájában. Taníthatna céllövészetet, mert mintha mostanában baj lenne az irányzékkal. Márpedig a közeledő választások idején egy működő demokráciában ez lényegi kérdés.
De bizonyára aggódnak, mint ötvenhatban, hogy nélkülük mi lesz velünk. Hát gondolom, ellennénk valahogy. Aggódott itt már osztrák, török, német, Brüsszel, orosz – nem, nem ukrán, azok mintademokraták –, de úgy látszik, valahogy elvagyunk nélkülük is. Elvégre itt vannak még nekünk az öröklött demokratáink, még a millpengős idők utánról, s ők is tudják – és időnként Brüsszelben is bizonyítják –, merre vezet az igaz demokrácia útja. De ha mégsem boldogulnánk, jó tudni, hogy itt van nekünk a vurstlioktató Pressman, s csak szólunk neki, és ő rögvest jön. Segít. Mint ’56-ban. ’56 népének.
A szerző újságíró
