2024. szeptember 24. kedd. 10:6
Az ifjabb Dumas 1848-ban jelentette meg főművének tartott regényét, A kaméliás hölgy című, romantikusnak és szentimentálisnak minősített opuszt, melynek címe és témája nemsokára irodalmi-irodalomtörténeti közhely lett, akárcsak a Pygmalion vagy a Don Quijote. Értékéről annyit, hogy Szerb Antal egyik kedves kis írásában, a St. Cloudban, egy kerti ünnepélyen című remekében az enyhén szélhámos, de férfias főhősért rajongó kurtizán kapcsán azt írja, hogy látszott, „Marcelle imádja Pilaszanovitsot, a midinettek megrendítő hűségével, úgyhogy néha már kísértésben voltam azt gondolni, hogy A kaméliás hölgy nem is marhaság.”
Hogy le kell-e küzdenünk bizonyos kísértéseket a szerencsétlen sorsú tüdőbeteg hölgy szomorú története kapcsán: alighanem nézőpont kérdése. Mai alakváltozatával találkozva mindenesetre sajátságos nyomorúságok és baromságok érhetők tetten. Sokkal inkább lehangoló vagy éppen felháborító, mint együttérző-megértő következtetésekkel.
A trianoni határon túli, még mindig szinte színmagyar kisváros, magyar-magyar rendezvény. Embermeleg, kicsit ünnepi hangulat, vacsora, derű, szeretet. Daliás, kifejezetten kedves, készséges és gyors bajuszos fiatalember hordja az ételeket-italokat, ízes magyarsággal szólongatva helybélieket és anyaországiakat. Kedvtelve és örömmel elegyedik szóba vele mindenki. Az a közelemben ülő ifjú hölgy is, aki egyes-egyedül szól – minden alkalommal, következetes rigorózussággal, elszántan és szinte provokatíve jó hangosan – az úgynevezett államnyelven a fiatalemberhez, aki természetesen azonnal vált és imígyen cseveg olykor-olykor a több mint fura nőnemű lénnyel itt a kellemes határon túli nyárvégi estében. Érdeklődő kérdésemre, hogy ugyan miért tesz így az ifjabb Dumas kései teremtménye, hiszen körülötte vagy harmincan mindenki magyar és magyarul beszél és a fiatal pincér is így beszél hozzánk – a válasz önérzetesen kioktató: ha nem tudnám, a fiatalember nem magyar, gyerekkora óta ismeri. Annál tiszteletreméltóbb, hogy a mi nyelvünkön, a többség nyelvén beszél és határozottan így akarja megértetni magát velünk, így akar kapcsolatba kerülni a vendégekkel – a miért-re a replika, ha lehet, még sértődöttebben kioktató: így szokta, így szokták meg.
Uram, atyám. Így.
Többen helyeselnek: bizony, így szokták meg. Vannak bizony, akik így szokták meg. Így, kaméliásan. Eszembe jut, hogy nemcsak elszakított területeken, de még Amerikában is megtapasztaltam, hogy ha nyolc-tíz magyar volt együtt és odajött közénk egy amerikai, nemcsak vele, de egymással is azonnal angolul kezdtek beszélni – velem, a vendéggel is –, a világ legtermészetesebb módján.
Így szokták meg.
A 2024-béli kaméliás hölgy ezután közli: az ő férje sem magyar és nem magyarul beszélnek egymással. (Kimondatlan agresszivitással, kihívóan: van, akinek nem tetszik, uraim?)
Aha. Így szokták meg, tudjuk.
Ennyit a vegyes házasságok természetrajzáról és hasznáról, a nemzetstratégiáról, a magyar térvesztésről, a Kárpát-medencei demográfiai-népesedési helyzetről, a múltról, a jelenről és a jövőről, no meg az identitás különböző aktuális kérdéseiről. Csak úgy dióhéjban. Amúgy kaméliásan.
A szerző író
