Egykori Alma Materem, az esztergomi ferencesek gimnáziuma, Szent Ferenc halálának 800. évfordulóján visszaveszi a Klebelsberg Kunó felesége által támogatott 1931-es alapításkor kapott Szent Antal nevet, melyet Rákosi Mátyás ügynökei vettek el (mondván, külföldi, imperialista országból való ember). Pontosabban azt hitték elvették. A végzett diákok között váratlanul – már-már politikai – vita kerekedett a derék Páduában eltemetett szent címerpajzsra emelése kapcsán. A vita azonban tartalmában messze túlnyúlt az iskola és a „névadó ünnepség” keretein, komoly tanulságokkal szolgált. Vitairatom szerkesztett, kiegészített változatát adom közre.
Elfogult vagyok a jó Szent Antallal, mert a kommunisták által kitelepített nagyapám után én is az Antal nevet kaptam. (Nem könnyű örökség.) Antal nagyapámat a nagyatádi ferencesek nevelték. Erőssé. Hazajött a Don-kanyarból, majd a házukra eső bomba tölcséréből tíz körmével kaparta ki leendő nagyanyámat, nekikezdett a második háza építésének. Vasboltot nyitott, majd egyik nap budapesti távollétében feleségét és két kislányát utcára tették, mindenüket elvették. Székesfehérváron lett a KÖFÉM gyárban utcaseprő, majd tehetségére, tudására felfigyelve rábízták a gyár egyik anyagbeszerzési részlegét és felépítette harmadik házát. Antal nagyapám erős ember volt. Szent Antal embere, Szent Ferenc gyermeke, akit az egyik későbbi ferences vértanú esketett.
Egy kis felelősséget is éreztem a névadási vita kapcsán, hiszen néhány évvel ezelőtt segítendő az útkeresésben iskolánkat, egy rövid kis eszmélődést írtam, melyet kérdőív követett, ennek első kérdése az iskola nevének „visszaállítására” vonatkozott, s ezen többségbe kerültek az igen szavazatok. Akkoriban azt hittem, nem lehet rosszabb a bennünket körülvevő világ, a kiüresítő tendenciák beteljesültek, a hívők hitetlensége, az ateizmus nem bokrosodhat tovább minden devianciájával együtt. Tévedtem. Egyre nagyobb a háborgás, a hánykódás, egyre nehezebb az útkeresés a zavaros vizeken, egyre kevésbé pislákolnak fények, egyre mészibbnek tűnnek a biztos kikötők. Most még nagyobb bizonyossággal írom, hogy magasba a Szent Antalos iskolazászlót.
Lassan ötven éve maghalt nagyapám, s itt hagyott engem is, Antalt, Szent Antal emberét, Szent Ferenc gyermekét, akit az esztergomi ferencesek formáltak emberré. Abban a gimnáziumban, amit nagyjából családom pellengérre állítása, meghurcolása idején, 1952-ben megfosztottak nevétől. Pedig tudjuk: nomen est omen. Pontosabban azt hitték, hogy meg lehet fosztani. Nem lehet. Sosem sikerült nekik, s erre Kapisztrán atya világított rá! Gimnáziumunk hajója 1931 óta (az iskolazászló 1940-es elkészítése óta látványában is) Szent Antal zászlaja alatt fut. Mert a víz szaladt, de a zászló maradt, mert a víz szalad, de a zászló marad, mert a víz szaladni fog és a zászló maradni fog! E mögött a zászló mögött bandukoltunk megszeppenve és szülői könnyekkel kísérve első misénkre, ez alatt kaptuk a gyöngyvirágot hajtókánkra a szalagavatón, ez alatt búcsúztunk iskolánktól. Micsoda büszkeség volt, aki ezt vihette, micsoda büszkeség, aki ezt viheti és vinni fogja. Micsoda büszkeség volt vonulni alatta. Mögötte pedig háromszáz fiú. A Franka hajója tehát Szent Antal zászlaja alatt fut kilencvenhárom éve, csak a hajótestre festettek pár évtizedre más nevet Rákosi pribékjei.
Teljes értetlenséggel álltam a névváltozás kapcsán iskolánkhoz méltatlan, hangnemében időnként meglehetősen silány, tartalmatlan, átgondolatlan vita előtt, hiszen nem egy harmatgyenge, nyegle politikust, valamilyen tudománybetyárt, esetleg beatzenészt vagy celebet, influenszert választunk névadónak, hanem az Egy, Szent, Katolikus és Apostoli Anyaszentegyház egyik legnagyobb szentjét. Ezt a teljesen értelmetlennek tűnő vitát azonban akkor kezdtem megérteni, amikor Mircea Eliade „A szent és a profán” című művének bevezetőjéből újból elolvastam egy, általam sokat idézett ikonikus mondatot: „…a vallásos ember mindig arra törekszik, hogy szent univerzumban éljen, következésképpen egész élményvilága másmilyen, mint a vallásos érzés nélküli emberé, azé az emberé, aki deszakralizált világban él.” Páduai Szent Antal kanonizált szent, aki egy intézményt szakralizál. Aktívan. Láthatatlanul. Lélekben. Szent univerzummá tesz! Mert ennek az intézménynek, a városnak, az országnak és Európának egyetlen esélye van a csupán túlélésre: „szent univerzum”-má kell lennie. Iskolai szent miniuniverzummá kell válnunk Szent Antal lelki oltalma alatt, ahová nem azért kell beíratni a gyereket, mert érvényesülésre ítélt éltanulót akarunk belőle faragni, hanem mert hívő, katolikus Embert, Férfit. Szent Antal közbenjárásával. Aki nem hisz a szentek közbenjárásában, vessen magára, aki nevetségesnek tartja, annak tessék szíves elmenni Páduába, utána „guglizni” a névadónak, egy kicsit elmerülni csodálatos életében. Ebben az ormótlan, pimasz sátáni világban nyugodtan, ingyen, minden negatív következmény, károkozás nélkül elmondhatjuk: „Szent Antal, könyörögj értem!” Fog. Segíteni fog. Meglátod. Csak higgy! Legyen mindenki egy pillanatra a szent univerzum tagja!
E kiváló, a hazának sok nagyszerű embert, tudóst, tanárt, papot, szerzetest, sportolót, megannyi édesapa-családfőt adó gimnázium négyes védelem alatt áll: Szent Ferenc, Szent Antal, Tomori Pál és Temesvári Pelbárt. Kik is ők?
Szent Ferenc rendi iskolánk himnusza: „Ha dől Isten háza, tartsd erős vállal, ha lankad a lelkünk, jöjj égő zsaráttal, benned remél, ím téged vár, az egyház, a hon, s a hű magyar nép!”Zúgjuk, harsogjuk. Értjük? Értitek? Minden benne van ebben a refrénben. Ez Szent Ferenc és a mi küldetésünk düledező egyházunk, a pénz fogságában élő pogány hedonisták és a mindenféle hatalmasságok hedonista pogányainak Magyarországa ügyében. A legtöbb, amit adhat ez az iskola ehhez a misszióhoz: hitében rendíthetetlen férfiakat, erős vállal. A ferenci lelkiség számos kiváló, társadalomformáló tételét itt nincs szükség kifejteni, maradjunk annyiban: ha ez a négyes egy hajó lenne, vezérevezősünk Szent Ferenc atyánk. Kérdés sincs! Adja az irányt, diktálja a tempót.
Mögötte szorosan a kortárs, a szintén korabeli sportolóból – lovag – Krisztus katonája, a tudós prédikátor, a természetszerető atya: Szent Antal. Volt egy másik trükk is, amit szegény elvtársak a zászló mellett benéztek: Szent Antal, karján a gyermek Jézussal ott maradt a portán egy bordó kőasztalon, mint a szent univerzum őrállója, évtizedek mozdulatlan kapustestvére. Mondhatnánk kettő null: zászló maradt, portás maradt, mert a portás maradt. A kommunista ügyintézőknek azóta lefőtt a kávé, vallott a „Tartótiszt” is: belátta, hogy felesleges volt, értelmetlen volt az egész. Elvenni a nevet. Papíron. Mert Szent Antal ott állt, számukra jelentés nélkül. És ott áll. És ott fog állni számunkra megannyi jelentéssel. Üzen kezében a liliommal: jöjjön vissza a tisztaság, evilági szagok helyett a liliomillat, kacifántos „kultúrák” helyett az igazi szépség iskolánkba, családjainkba, országunkba!
Hajrá Tomori! Egy vesztes vezér? Igen ő a Franka négyes valódi harcosa. Érsek. Krisztus katonája. Az ember, aki elvállalta a mohácsi hadak vezetését, amit senki nem vállalt, szembe a veszéllyel, a halállal, a reménytelenséggel, a túlerővel. Győztes hadvezér mindenki szeret lenni, munka nélkül élre állni, celebként győzelmet kiabálni, de igazi csatába menni? Franka – Bottyán 3:0, 1986. Megvan a korabeli raszteres videófelvétel. Több százan jöttek ki a meccsre. Zúg a „Tomori, Tomori!” A csapat kapitányaként máig kiráz a hideg. A nagy bencés iskolából – ahonnan elkergették a derék szerzeteseket – csináltak egy gépész Bottyánt, egy szakközepet. Örök ellenfél. Mindig mi voltunk a reménytelen helyzetben, a hátrányban, de mi voltunk a FRANKA. Ma már tudom, hogy mi Frankások, a szent univerzum Frankásai valahogy mindig Mohácsnál vagyunk, valahogy mindig oda kell állnunk a legnehezebb helyzetben, mert ott van ránk szükség. Szembe az LMBTQ-val, a woke-kal, a fogyasztói társadalom szekularizált hordáival. Mert mi arra lettünk felkészítve, hogy Isten mindenek felett, a haza mindenek előtt. Nincs kérdés. A reménytelen helyzetben is a megalkuvás nélküli hajózást hozza Tomori Pál. Azért jó azt tudatosítani, hogy az ő bátorsága nélkül nincs Dobó kapitány, nincs egri diadal, nincs Rákóczi, nincs negyvennyolc, nincs ötvenhat…
Akivel pedig teljes a csapat: Temesvári Pelbárt az „árnyék” névadó, a csendes hős, akit annyira megszerettünk, hogy el sem engedjük soha, mert a negyedik evezős nélkül a másik három esélytelen, s így iskolánk is. Bármire is. Szigorú ember volt. Olyan egyenesen beszélt, hogy citerázott mindenki lelke. Nem engedett egy lelket sem veszni. Egyet sem. Tudós volt, akár Szent Antal, s ahogy olvassuk róla: „Bátor meggyőződésű pap volt, aki a középkor aszketikus szellemét és erényeit szabadon hirdette Mátyás király reneszánsz udvarának elvilágiasodó szellemével szemben is.” Ugye, ugye, a szent és a profán. Remélem a „névadás” okán berzenkedő keresztények legalább a mindennapok harcterén is ilyen bátrak Temesvári Pelbárt tudós rétor nyomán járva korunk reneszánsz szeánszaival szemben, Azariah sátánista dalaival szemben, a pucérsággal, dőreséggel, kicsapongással szemben. Ha nem, hát akkor mivégre ez a l’art pur l’art lázadás. Aki szeretne egy kis Temesvári Pelbárt hangulatot, hallgassa sűrűn Barsi Balázs atyát. Aztán éljen is úgy, ahogy kéri, az evangéliumok szerint. Na ez a nagy vagányság manapság: minden botrány, nehézség ellenére hitvalló katolikusnak lenni. Persze könnyebb csőnadrágban, napszemüvegben fröccsteraszozni. Katolikusként, frankásként evezni szembe az árral, az áradással, ahogy Pelbárt fráter Mátyás udvarával, ez valami.
Közeledve iskolánk százéves évfordulójához, egy igen erős védnöki kar áll az intézmény mögött: Szent Ferenc, Szent Antal, Tomori Pál és Temesvári Pelbárt. A Franka megmaradásának utolsó esélye, hogy a kormányzatnak köszönhetően megújult épületekkel, sportterekkel és az ott szolgáló szerzetesek és világi munkatársak lelkében égő tűzzel vigyék tovább a zászlót. Tud-e még ez az iskola a 21. század mohácsaira testben, szellemben, lélekben erős férfiakat elballagtatni gyöngyvirággal a hajtókán? Van-e még évente harminc, negyven, ötven fiú, akiből még nem zsúrpubit, himpellért, tőzsdegurut vagy aszfaltbetyárt, hanem igaz Frankást akarnak faragtatni a szülők? Ezek a gyönyörű új sportszerek és terek az új épület lézengőket, ténfergőket, támaszkodókat, bámészkodókat vagy fizikai, szellemi, lelki erőtől duzzadó férfiakat teremnek majd? Mert rájuk Magyarország szent univerzumának nagy szüksége lesz! Mi az, hogy lesz. Van!
A szerző teológus
