Az egyiptomiak már Kr. e. 3000 körül kotyvasztottak egy fogápoló készítményt, amelyben ökörpatát, mirhát, tojáshéjat és habkövet vegyítettek vízzel. Még egy kezdetleges fogkefét is alkalmaztak: kirojtosodott gallyat vagy vesszőt használtak a paszta bedörzsölésére – írja a BBCHistory alapján a 24.hu.
Az ókori görögök, kínaiak és rómaiak szintén előálltak a maguk megoldásaival, többek között olyan alapanyagokat használtak, mint a csontőrlemény, az osztrigahéj és a faszén. A 18. század végétől kezdtek elterjedni azok a házilag készített fogkrémek, amelyekbe egyebek mellett égett kenyeret, sőt zúzott kerámiát is belekevertek.
1824-ben a fogorvos dr. Peabody a saját készítményébe szappant is adagolt. 1873-ban azonban már a Colgate megkezdte a tégelyekben árult fogkrémek tömeggyártását. A ma jól ismert, visszazárható kupakos tubus először 1892-ben debütált dr. Washington Sheffieldnek köszönhetően, akit nem meglepő módon a képzőművészek festékes tubusai inspiráltak. A második világháború után a szappant emulziós anyagokkal pótolták, majd általánossá vált a fluorid hozzáadása is. A fehérítők először az 1980-as évek végén jelentek meg.
Míg a fogpaszta ilyen hosszú és tekervényes úton jutott el mai formájához, az általunk használt fogkefe mindössze 1938-ban tűnt fel először.
