A híradások szerint már negyven éve el akarta készíteni ezt a filmet, vagyis nagyjából azóta, hogy az Apokalipszis most (1984) megszületett. Míg a vietnami háború idején játszódó korábbi filmje lesújtó képet fest a világszabadító szerepében tetszelgő, valójában egyre dekadensebb Amerikáról, a Megalopoliszban arról beszél, hogyan lehetne más pályára állítani az emberiség és Amerika jövőjét.
Objektum doboz
Ilyen filmet, mint a Megalopolisz, még soha nem láttunk, mert még Fellini hatalmas tablói is csak egy kicsit hasonlítanak rá, de igazából nagyon szerettünk volna látni egy ilyet, csak nem hittük, valaha is lesz rendező, aki elkészíti nekünk. Egyáltalán nem csoda, hogy a 85 éves, ötszörös Oscar-díjas mester, Coppola lett az, aki ezzel az alkotással megfejelte mindazt, amit eddig letett az asztalra.
Biztos lesznek, akik abban reménykednek, hogy Coppola véletlenszerűen osztotta ki szereplői között a római kor történelmi figurának neveit, de ez egyáltalán nem így van. A filmben ugyanazt a szerepet játsszák, amit a történelemben, csak nem a történelmi hűség, hanem a karakterük lényege szerint.
Cesar Catilina (Adam Driver) Oscar-díjas művész/építész, aki az emberiségnek új jövőt tervez. Hogy terveit megvalósítsa, indul a polgármesteri székért. Ellenfele Franklyn Cicero (Giancarlo Esposito), aki az Új Rómában meglevő állapotokhoz, hatalmi viszonyokhoz ragaszkodik, kapzsi és intrikus figura.
(Az igazi római korban Catilina lázadást szított, mivel visszatérve győztes hadjárataiból őt és katonatársait is félreállították a római előkelők. Coppola a filmben azzal játszik el, mi van, ha nem ölik meg Catilinát, aki egyértelműen igazságosabb vezetést, testvériesebb társadalmat akart, hanem megvalósíthatja az álmait.)
Ha Cicerón és társain múlnak a dolgok, akkor az Új Róma robog tovább a teljes pusztulás felé, mind erkölcsileg, mind fizikaliag, lelkileg és szellemileg.
De nem is csak a rohanást kellene leállítani, hanem az időt is, hogy legyen még némi egérút, mielőtt elpusztítjuk magunkat és a bolygónkat. Legyen időnk a lelkünkre, hogy ne döntsünk magunk ellen.
Az új római porondon a másik kettő mellett egy harmadik erő is jelen van: a Claudiusok, akik pompásan tudják mozgatni a „csőcselék”-et, vagyis a különféle okokból a levegőben lógó embereket: bevándoroltakat, szélre sodródottakat, bizonytalan egzisztenciákat. Shia LeBoeuf (Clodin Pulcher) alakítja azt az érdekes figurát, akinek valójában nagyon jó anyagi háttere van, de a társadalom legalján élőkre is tud hatni Wow „néni” segítségével.
Mit lehet ebben a helyzetben tenni, mivel lehetne megállítani ugyanúgy az időt, mint a kapzsiság és hatalomvágy révén elszabaduló civilizációs járgányt?
És ekkor jön Júlia (Nathalie Emmanuel), aki azért Júlia, hogy beleszeressen a szép ellenségbe, Catilinába, hogy valahogy gellert tudjon kapni az idő is, meg a rohanás is.
Júlia ugyanis Cicero-lány, pontosan annak a polgármesternek a lánya, akit Catilinának le kell győznie.
Júliával beköszönt a szerelem a művész-építész életébe, és most már megy neki minden, ami Coppola szerint a jövőhöz kell, de az ellenségek sem pihennek persze. Van intrika bőven. Meg káosz is.
És ott van még a Wow Platinum nevű pajzán nőalak is, akit Aubrey Plaza alakít, ő a csalóka látszatok, a látványosságok, a figyelemkeltések modern istennője, aki nem éppen a jó oldalon áll, de azért Catilinával is összeszűri a levet, amíg csak tudja.
Csodálatos elmék és csodálatos gondolatok adnak egymásnak randevút a filmben, míg megelevenednek New York gigászi szobrai, óriási római lakomák zajlanak, pompás fülbevalók csilingelnek, a divatvilág számára is kápráztató ruhákban riszálnak és affektálnak nők és férfiak, és olyan tereket , épületeket látunk, amilyeneket még korábban sci-fikben sem sokszor.
Catullus, Marcus Aurelius, Arisztotelész, Shakespeare, Rousseau és sokan mások gondolatait osztják meg egymással a szereplők a vásznon, annak érdekében, hogy térjünk már valahogy észre, és ne éljünk szív nélkül se.
Hol megható és felszabadító, hol mókás és szokatlan, amikor valamilyen értelemben mégiscsak mai szereplők váltanak költői mondatokat a teliholdról, vagy Catilina Hamlet monológját mondja, de titkon a nézők közül nagyon is sokan vágynak arra, hogy visszatérjen az általunk érzékelhető és kimondható világba a szépség, az érzékenység, a mindennapi költészet, amiről azt hisszük, hogy csak a régiek engedhették meg maguknak a meséikben, az eposzaikban, a drámáikban vagy akár a népdalokban.
A Coppola által használt eszközök a film világában és különösen az igényes tömegszórakoztatásra szánt filmek világában szokatlanok, de a klasszikus darabokat játszó mai színházakban egyáltalán nem, csak ott a régi műveket aktualizálják, és nem a mai művet antikizálják. Annál inkább zseniális ez a fajta megoldás, és biztosan nagyon örülnek majd neki a színházrajongók.
A film elején Laurence Fishburne, aki Róma megalapítóját alakítja, arról beszél, hogy egy birodalom nem egy szörnyű pillanat alatt dől össze, hanem fokozatosan, méghozzá attól, hogy az emberek már nem hisznek benne.
Az is elhangzik a filmben, hogy minden megvalósult utópia előbb-utóbb disztópiává változott az emberiség történetében, de Coppola szerint mégis álmodni kell. Mégis jövőkép kell, amiért érdemes küzdeni és akár áldozatot hozni is.
(Ahogyan ő maga is tette, magánvagyona tekintélyes részét használta fel a film készítésére, mivel a stúdiókat hiába győzködte negyven éven át.)
Megalopolisz – 2024
Amerikai sci-fi film – 138 perc
Rendezte: Francis Ford Coppola
9/10
