Elszigetelés és korlátozás, megosztás és leválasztás, kifárasztás, a kiábrándítás.
Nagy győzelmi menet kezdődött vallástalan körökben, amikor a legutóbbi népszámláláskor kiderült, hogy a hárommilliót sem éri el a katolikusok száma Magyarországon. Azt már a legtöbben elhallgatták, hogy a válaszadók negyven százaléka(!) a vallását firtató kérdésre nem válaszolt. Talán félt, talán bizonytalan volt, talán úgy ítélte meg, jobb, ha ezt a kérdést figyelmen kívül hagyja. Ki tudja? Esetleg valamikor „rossz pont” lesz, megbélyegzik, megbüntetik érte. Igaz, a hitüket vállalók között is biztosan voltak olyanok, akik csak azért vállalták vallásukat, mert ki tudja? Nagyon meg lehet majd bánni a vallás elhagyását. Nem itt ezen a világon, valahol máshol, egy másik létezési formában. Vallástalannak mindenesetre huszonhét százalék mondta magát, s ez valamivel kevesebb, mint a szocializmus „fénykorában”, amikor a keresztény hit és a keresztény egyházak ellenségnek számítottak. A dühödt ateisták – ez egy rettenetes, kártékony szekta –, mindenesetre triumfáltak, s egyből politikai vizekre eveztek, mert aki csak az anyagban hisz, furcsa módon legfőbb ellenségének a hitet tekinti. És politikai eszközökkel akar ellene küzdeni. Talán azért, mert híján van valami olyasminek, ami nélkül az emberi létezés szegényes. Nem anyagi értelemben.
Sokan úgy érzik, hogy az agresszív vallásellenesség ma elviselhetetlenebb, mint egykoron, a marxista-leninista kommunista diktatúrában. Ha így van, azért lehet mert felkészületlenek voltunk arra, hogy a szabadság keretei között ez a dühödt egyház- és hitellenesség nagyon is hatásos lehet. Hiszen akkor akik elutasították a diktatúrát és annak „tudományos materialista világnézetét”, szövetségest láttak a keresztény hitben és alapvetően az egyházakban is. Hogy árnyalatnyi különbséget teszek a kettő közé, most nem lényeges, mert a gondolatot az ébresztette fel bennem, hogy ötvenhárom évvel ezelőtt éppen ezen a napon – szeptember 28-án – kényszerült elhagyni az országot a katolikus egyház magyarországi feje, Mindszenty József esztergomi érsek. A bíboros története mindenki előtt ismert, aki e rovatot olvassa, s annyira egybe forrt a magyar nemzet huszadik századi sorsával, hogy felesleges most felidézni a pályafutás részleteit. Mindenki ismeri szembenállását a marxista-kommunista ideológiával és hatalmi rendszerrel, ismeri a nyilasokkal szembeni kiállását, ellenérzéseit a „népi demokráciával”, a köztársasági államformával; később hírhedt perét és kínzatását, szerepét az 1956-os szabadságharcban, majd hosszú izoláltságát az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén.
Most csak idézzük fel azt a helyzetet, amikor a bíboros – engedelmeskedve Róma püspökének, VI. Pál pápának, akarata ellenére elhagyni kényszerült az országot. Ő úgy látta, ez a lépés végzetesen meggyengíti majd a hitet és az egyházat is. Rómában viszont úgy vélték, éppen a magyar egyházfő elszigeteltsége okozza a hitélet és az egyházak befolyásának hanyatlását. A magyar kommunisták magabiztosak voltak. Az Állami Egyházügyi Hivatal jelentése szerint „Az egyházak a társadalom fejlődését nem zavarják, a társadalom fejlődésének irányára, ütemére nem képesek befolyást gyakorolni. Hazánkban az egyházak világnézeti befolyása csökkenő tendenciájú. Elvesztették az ifjúság jelentős tömegeit, a hitélet különböző szertartásain is csökken a résztvevők száma.” Ezt a jelentést bizony sok mai politikai erő is szívesen vállalná. Talán még néhány kereszténydemokrata párt is napnyugaton. A vörösök, pirosak, zöldek, kékek, a szivárvány minden színe. Korábban a barnák, naná. Talán csak a jelentés egy gondolatával nem azonosulnának: „Ezt a fejlődést türelmesen kezeljük és támogatjuk.” A türelemnek kevés jele van manapság. Sörözővé átalakított templomok, néhány eltévelyedett pap miatt hazug általánosítások, fölényeskedő agresszivitás.
Mindszenty bíboros sokáig ellenállt a „megegyezésnek”, az „engedményeknek”. De a megállapodás a Vatikán és a Magyar Népköztársaság között megköttetett 1971. szeptemberében. A bíboros nehéz szívvel egyezett bele. A döntésben valószínűleg szerepet játszott a „vendéglátó” Egyesült Államok nagykövetségének finom nyomása is. Akárhogy is, Kádár Jánosnak fontos volt, hogy távozzon, hiszen a bíboros 1948-as letartóztatásakor éppen ő volt a belügyminiszter. Ráadásul Mindszenty nem csak a Rákosi-korban betöltött dicstelen szerepére emlékeztetett, de az 1956-os forradalom szovjet leverésére és a véres megtorlásra is. Kádár már feledtetni akarta ezeket a régmúlt dolgokat, éppen a haza megmentőjének deáki szerepére készült, a „szocialista nemzeti egység” megtestesítésére, amelyben a „becsületes hívő magyar állampolgárok” is lelkesen építik a szocialista hazát.
Ekkor már nem akasztottak politikai okokból, éppen kikerültek a börtönökből az utolsó ötvenhatos elítéltek, a többi izgágával preventív módon elbántak a szolgálatok, a jó öreg háromperhármas elvtársak, beleértve a „szektásokat”, maoistákat, cionistákat, nemzeti ellenállókat, papokat és művészeket. A börtönökben alig maradt politikai elítélt, az Amnesty International szerint Magyarországon már szinte nem is voltak politikai foglyok. Hogy az egész társadalom túsz volt, s ez hogyan vezetett önpusztításhoz, meneküléshez és megalázkodáshoz, hogyan is érthették volna? Hetvenegyben meghalt Kádár rémalmainak állandó szereplője, a tettestárs, Rákosi Mátyás is.
Mindszenty viszont arra emlékeztetett, hogy történjen bármi, nem győzhet az idegen fegyverekkel bekvártélyozott kommunista hatalom. Van, aki nemet mond a „létező szocializmusra”. Nem is akárki: az esztergomi érsek. És ez a „nem” egyben egy „igen” is volt a hitre és az egyházra. Egy megingathatatlan „igen”. Mindszenty József sorsa – sokakkal másokkal együtt –, éppen ezt üzeni ma is. Történjen bármi, megszakadhatnak elvallástalanító erőfeszítéseikben a „haladók”, sőt „fejlődők”, nem sikerülhet.
Kádár azt hitte sikerrel járt. A belső kiadványokban bőven szóltak a „katolikus belső reakció” vereségéről, az 1956-os ellenforradalom „egyik hírhedt vezéralakjának teljes politikai megsemmisüléséről”. A világlapok nagy szenzációként tálalták az eseményt. A bíboros egyik első nyilatkozatában már utalt rá, hogy akarata ellenére hagyta el az országot, elfogadva „az egyház magasabb rendű szempontjait”. A Daily Mirror tudósítója kifejezte csodálatát a nagy ember iránt, a France Soir szerint a távozás napján este a budapesti templomok tele voltak hívekkel. Ez biztosan túlzás volt. Az agitáció és propaganda terén az ügyet egy ismerős főelvtárs vitte, bizonyos Grósz Károly. Aczél Györgynek jelentett, aki ekkor koránt sem „csak” a kultúráért felelt. Grósz leírta, milyen „trükkel” kívánták rávenni Mindszentyt az utazásra. E szerint 1971 szeptember 30-án nyílt meg a Püspöki Szinódus, az egész világról összegyűlt főpapok gyűlése, amelynek feladata segíteni a pápákat bizonyos döntések meghozatalában. Ez volt a második ilyen összejövetel a katolikus egyház történetében. Mindszenty beleegyezett az utazásba, de hamar nyilvánvalóvá válhatott, hogy végleges távozásról van szó, ezért kérte az utazás október 10-re történő elhalasztását. (Időközben a megállapodás értelmében az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette a bíborost, ám ezt egyelőre nem hozták nyilvánosságra.) Nem volt mit tenni, menni kellett.
A kommunista hatalom nagy győzelemnek állította be az esztergomi érsek távozását, bár politikai kampányt jó érzékkel nem kezdett. Ismert marxista taktika szerint viszont Mindszenty távozása után fokozni kívánta a nyomást a vallásos világnézet ellen. A kitűzött feladatok szerint: „az elszigetelés és korlátozás mellett fokozottabban kell alkalmazni a megosztás és a leválasztás céljából a kifárasztást, a kiábrándítást”. Egy mondatban nehéz lenne jobban összefoglalni a kommunista taktika lényegét, az elvallástalanítást. S aki úgy látja, ilyesmi ma is létezik Európában, s itt nálunk is, nem biztos, hogy paranoiás.
A szerző történész
